"A korszerû színjátszás lényege: a mûvésznek minden idegszálával a korában kell élnie." Harag György, a tizenöt éve elhunyt nagyszerû romániai rendezõ megállapításának érvénye napról napra igazolódik a budapesti Katona József Színházban. Ám nemcsak az újabb premiereken, hiszen évek óta játsszák Máté Gábor rendezésében Shakespeare Szeget szeggel címû darabját, s most, hogy Fekete Ernõ átvette Benedek Miklóstól Angelo szerepét, ugyanaz az elõadás újabb dimenziókkal gazdagodhatott jelenünk húsba vágó bírálatát tekintve is. (Claudius, akit eddig Fekete alakított, Nagy Ervin megszemélyesítésében ugyancsak színesebbé vált.)

Fekete Angelója már külsőleg telitalálat. Szoborszerű, fiatal, rezzenéstelen, tényleg "angyali" arca nem is "emberi", inkább egy igazán mai állami hivatalnok mintapéldánya lehetne. Jól vasalt öltöny, rövid haj, kifogástalan elegancia, jéghideg tekintet, emberfeletti ambíció jellemzi, és a "kötelességteljesítés" fanatizmusa vezérli. Tökéletesen érzéketlen: a napi bürokratikus teendők ellátása közben ugyanúgy nem érnek fel hozzá a panaszosok sirámai, mint ahogy meg sem érinti titkárnőjének (Pelsőczy Réka) finom, de nyilvánvaló epekedése sem. Az ifjú titán lenézi főnökét is, aki lehetőséget nyújt neki karriervágyának maximális kiéléséhez, s gúnyos önelégültséggel lát neki a politikai hatalom teljes és végleges megkaparintásához. A személyi kultusz biztosítása érdekében mindenekelőtt lecserélteti, saját kozmetikázott imázsával helyettesíti elődje arcmását. A "rendcsinálásra" koncentrál, s ezen az úton mi más lehetne a legelső lépés, mint megsemmisíteni a hozzá hasonlóan fiatal, de közkedvelt potenciális riválist, Claudiót. A még csak le sem folytatott koncepciós per vádja - miszerint a fiatalember a paráznaság halálos bűnében vétkes, merthogy saját szerelmét "ejtette meg" - már azért is enyhén szólva bizarr, hiszen a társadalom egészét áthatja a legmélyebb erkölcsi fertő. Kurvák, stricik, hímringyók és mindenfajta gazemberek népesítik be a színpadot; a börtönben, ahol egyébként ítélethozatal nélkül évekig raboskodhat bárki, mint egy kocsmába járkálnak ki-be a szélhámosok; cinizmus, rágalmazás, hitelrontás, korrupció, kerítés, valutázás stb. a hétköznapok természetes velejárói, amihez jól idomulnak a rend őrei, illetve a kormányzat képviselői. A legfőbb hatalom tanácsadói olyannyira el vannak telve saját dicsőségük fényével, hogy a napszemüveg mögül korábbi elöljáróikat sem ismerik fel.

Szilágyi Lenke felvétele

Angelo nem habozik, gyorsan véget akar vetni a számára legégetőbb problémának. Ám arra nem számít, hogy létezhet számára még egy veszélyforrás, amely akadályozhatja jövőbeli terveinek fájdalommentes elérésében: az általános mocsokban szinte hihetetlen tisztaság. A halálraítéltért közbenjáró testvér, Izabella (Ónodi Eszter) szüzessége nem csupán elbűvöli a hivatali tökéletesség bajnokát, hanem egyszerűen elveszíti a fejét. "Angelo, hát utolért az a híres szerelem..." - énekelhetnék a hatvanas évek nagy slágerét Tímár Péter rendezői modorában, ám a Katonában Fekete Ernő előbb csak szemvillanásával, majd a monológ végéig egész lénye testtartással is kifejezett összeomlásával demonstrálja az apácajelölt hatását. A második találkozás pedig egyenesen végzetes a karrierista köztisztségviselő számára, aki előbb ugyan küszködik a gerjedelmével, de nem tudván úrrá lenni rajta kivetkőzik önmagából, zihál, zilál, s ziláltan, mint egy állat venné birtokába zsákmányát.

A pokoli vágy azonban nem érzelem. Az alantas ösztönök nem győzik le az aljas célt, az érzéki szenvedélynél a hatalmi téboly is erősebb, Angelo tehát a zsarolás végeredményétől függetlenül kiadja a parancsot a vetélytárs azonnali likvidálására. A vélt kielégülés után teljes nyugalom szállja meg. Pontosan tudja, hogy tettét nem követheti méltó retorzió. A herceg visszatérésekor, az ellene felhozott vádak elhangzásánál ugyan félig háttal áll, de a színész egész tartása azt sugallja, hogy Angelo százszázalékosan biztos a helyzetében meg önmagában. És valóban: a súlyos bűnök egyetlen büntetése, hogy egybe kell keljen korábban elhagyott menyasszonyával, Mariannával (Huszárik Kata), aki lényegében szintén a kor gyermeke, vagyis kiélt, fehérmájú, gipszfejű Barbie-baba.

Mindazonáltal megint történik valami, ami a darab legsötétebbnek megírt alakját emberivé, sőt egy pillanatra rokonszenvessé teszi, s amit jómagam a rendezés nyereségének érzek. Izabella nem éteri idea, hanem igazi nő testestől-lelkestől, akit megkínzója bizonyos fokig vonz. Következésképp így, itt, e cinikus, romlott, értékek nélküli világban nem élhet tovább. És Angelo a legönzőbb közöny közepette nemcsak visszanéz, vissza is tér a szépség és jóság ez élettelen jelképéhez, s noha idegenül, talán értetlenül, de gyöngéden hajol föléje...

Darvay Nagy Adrienne