E cikk megírásához és a fesztiválon való eligazodásomhoz nyújtott segítségéért külön köszönettel tartozom Huszár Sylviának, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársának, színháztörténésznek.
A Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivált nyolc éve szervezi, odaadóan, nonprofit keretek között Darina Kárová és csapata. A nyolc esztendõ alatt 44 szlovákiai és 67 külföldi együttest láttak vendégül, 21 országból. Állandó fesztiválkapcsolatuk van Plzeò-nyel, a toruni, a cividalei, az avignoni, a brüsszeli, a londoni és további, ún. IETM (International European Theatre Meeting) tagokkal.

Nyitra nyolcvanezer lakosú kisváros a Zobor-hegy aljában, folyócska szeli át, parkok és csúcsok övezik. Várnegyede középkori - hangulata a múlt és az igyekvő, modernizálódó jelen ötvözetéből alakul. Fesztiválra termett hely, az egész város - mezőgazdasági egyetemmel, tanárképző főiskolával - fiatalos lendülettel veti bele magát az előkészületekbe. A piros alapon fekete létrás, jól tervezett logó mindenütt ott van, a diákok pólójukon is viselik.

Mindenki mosolyog, irányítja az idegent, segítőkész és lelkes. A két fő helyszínt összekötő sétálóutcán főiskolások rendeznek élő kirakatshow-t, utcai bábosok játszanak, titkos sötétkamrába lehet beóvakodni. Egyszóval: minden a színház szeretetéről, ünnepléséről szól. Nem véletlen, hogy a Szlovákiában csak mostanra gyökeret verő díj, a színikritikusok díjainak átadását is a kezdő napra, szeptember 22-re időzítették. (Ez volt a DOSKY 2000 rendezvénye, hipershow, szórakoztató, felszabadult, nagy happening.) Az egyetemi városrészbe kerültek a filmvetítések, és - számunkra különösen jelentős eseményként - megrendezték a visegrádi négyek színházi intézetei adatbázisainak bemutatását, a tavalyi magyar kezdeményezés folytatásaként. Ez a négyes találkozó számos közös tervet is érintett a színházi intézeti kapcsolatokat szélesebb körben értelmezve.

A magyar részvétel - a számos, régóta alakuló kapcsolat következtében is - hagyományos és megalapozott. Alföldi Róbert rendezései (Vihar, Haramiák, Sirály), Ruszt II. Richárdja voltak már hangos sikerek. Idén Schilling Árpád Baalját válogatták be a szervezők, s két előadásban is kérték előadását. Egyértelmű volt a szakmai siker, a pozitív visszhang - az azonban társadalom-lélektani kérdés, hogy egy ilyen, a budapesti vájt fülűeket is sokkoló előadás miképp érintette például azokat az idősebb, magyar szóra vágyó nézőket, akik végre azon örvendezhettek, hogy magyarországi színházat köszönthetnek környékükön. Ez azonban egy másféle - és nem kizárólag szakmai irányultságú - beszélgetés és tervezgetés témája lehetne, ahol mindkét igény megfogalmazódhatna.

A fesztivál tehát tartalmas, ötletes, színes, jól szervezett volt. Ugyanakkor a látnivaló nem volt egyértelműen ilyen kedvező: pedig üsse kő a csinos vizuális kivitelt, de legyen pompás a színházi este.

Az általam látott előadások színvonala hullámzó volt. Sajnos, a négy leghíresebbként aposztrofált produkciót már nem láthattam, a horvátok Chodec, azaz a Sétáló című előadását, amely Janko Polic Kamov nevű avantgarde írójuk életét dolgozta föl, a prágai Divadlo na Zábradlí Ványa bácsiját, a szentpétervári Vihart és a szinte valamennyi kritikusi díjat elhozó Szlovák Nemzeti Színház-beli Székek előadását, Emília Vasaryovával és Emil Horváthtal a főszerepben, Lubomir Vajdicka rendezésében. A maribori Szlovén Nemzeti Színház Ionesco Macbettjét (sic!) játszotta, az 1971-es születésű Sebastian Horvat rendezésében. Minimalista produkció, sötét színek, statikus beállítások, szándékos tempólassítások. Érdekes, komoly, nehezen kedvelhető látvány - a szöveget nem ismervén csak gyanakodhatom, hogy talán van oka annak is, miért nem játszották ezt még nálunk.

Vidám este volt a közös cseh-olasz táncszínház, a Déja Donné produkciója, Aria Spinta címmel. Spontán, ötletes, szellemes: három leány és hét fiú improvizál, mindenféle keveréknyelven ugratja egymást, szóban is, mozdulatban is.

A Hradec Králové-i színház, a fiatal cseh rendezői generáció egyik leghíresebb rendezője, Vladimír Morávek irányításával dolgozott föl egy népi indíttatású klasszikus művet, a Marysát. Ez a többszörösen díjnyertes produkció már a harmadik nekifutása a mű színrevitelének. Morávek többféleképpen is megrendezte. Tulajdonképpen egy nagy parasztbarokk festmény a színtér, ahol angyalok, állatok, kíváncsi falubeliek éneklik el és kukkolják ki Marysa bús, nem szívből kötött házasságának balladai sötétségű eseményeit. Marysa aztán megmérgezi a férjet - ennyit azért elárulhatunk. Bár kissé hosszadalmas, egy pillanatig nem unalmas a produkció, noha nyilván tele van külföldiek számára nehezen érthető utalásokkal.

Aznap estére még jutott újabb élvezetes játék. A litván főiskolások nagysikerű vizsgaelőadásukat fejlesztették tovább, s járják vele a fesztiválokat. A rendező, Oskaras Korsunovas 1969-es születésű (mint szinte valamennyi rendező a fesztiválon), Nekrosius tanítványa. A Szentivánéji álom - úgy tűnik - a legalkalmasabb játszó közösségek összekovácsolására. Itt is így van ez, a teljes gárda összeműködik. Egy-egy deszkát tartanak maguk előtt, az aztán lehet faág, csúszda, ruha, szárny, minden. Alig akad kiemelkedő főszereplő - együtt hullámzik és akrobatáskodik mindenki. Nézhetnénk legott balettnek is. Üdítő látványosság.

A házigazdák, az Andrej Bagar Színház társulata Csehov Sirályát állította a színpad alá. Igen, ugyanis a gépházban csücsült a nagyérdemű, és egészen rejtélyes helyek nyíltak meg a térben: minden, amit egyébként soha nem láthatna átlagnéző. Svetozár Sprusansky - szintén még innen a harmincon, s szintén sokoldalúan, irodalmi-kulturális tanulmányok felől közelített a színházhoz. Posztmodernek a munkái - amennyiben ez színházesztétikailag elfogadható minősítés. Túljátszott, felpörgetett, kínosan aktualizáló - ám nem invenció nélküli az ő Sirálya. Kézenfekvő az áthallás: mindenki színész itt, a házvezetőnőtől az inasig, végül is saját, társulati életüket játsszák a Sirály örvén. Hosszadalmasan, sokszor erőlködve. Zseniális Adela Gáborova, aki nemcsak Polina, nemcsak vezető színésznő, hanem játékmester is, s a büfébe is ő vezet ki.

A franciák (Théâtre du Shaman, Lyon) négy rövid Beckett-darabot hoztak, a Quoi ou, Impromtu d’Ohio, Catastrophe, Pas címűeket. Finom, elegáns munkák: sötétben, sötét színpadról alig megszólaló emberek - sajnos, nincs az a sznobéria, ami ébren tudta volna tartani a közönséget.

A legnagyobb élmény a varsói Teatr Rozmaitości Hamletje volt, Krysztof Warlikowski rendezésében. Már a híre is megelőzte, Shakespeare-ciklusával sokfelé eljutott.

Egészen különleges egységét kapjuk szónak, látványnak, zenének, csöndeknek - s legfőként nagy színészegyéniségeknek.

Sok itt a titok, a belülre fojtás: hosszú, általában ki-kivágott szövegrészek is elhangzanak. Erősen hangsúlyozottak a kapcsolatok fénytörései: Rosencrantz és Guildenstern például nők - egészen új dimenziót nyitva ezzel a Hamlethez fűződő viszonyban. A királyné hatalmas termetű, szőke, idősödő asszony - lenyűgöző, ahogy belőle tör elő a lefojtott, szinte gyónásszerű önvallomás. Végig ott ülnek a zenészek a színpadon, akik nemcsak követik ezt a Hamlet-szimfóniát, hanem egy új szólamot játszanak hangszereikkel hozzá.

Jacek Poniedzialek ereje teljében lévő, színészileg is kiváló formában lévő művész - mozgáskultúrája lenyűgöző. Máshol van Hamlet sorsának lényege, mint ahogy eddig olvastuk-láttuk - állítja Warlikowski színrevitele. Nincs hősiesség, árulás, politikum, filozófia; mikrokapcsolatok vannak, szinte végig homályban.

Tavalyelőtt beszámoltam már e hasábokon a stockholmi Manjana Színház Júlia kisasszony című, pantomimes strindbergi bohóctréfájáról. Jó érzékkel hívta meg Kárová őket is - Nola Rae Marcel Marceau-n iskolázott színháza több fesztivált megjárt már azóta, jó volt itt is látni őket.

Erős produkciók váltakoztak tehát ún. fesztiválra készített, egyfajta globális ízlésvilágnak szóló gyengébbekkel. De egy fesztivál ilyen, ilyennek is kell lennie. Minél több az alkalom, annál több a lehetőség, hogy a rétegfogyasztásra szánt művek és a kisebb közösségek saját élményeiről szólók összesimuljanak.

 Budai Katalin