Balázs Attila az elsõ határon túli magyar színész, aki szakmai díjban részesült Magyarországon. Október 2-án ugyanis õ vehette át a Criticai Lapok 1997-ben alapított Pályaszakasz díját. Balázs Attila alig múlt harminc éves (mellesleg húsznak látszik), de több tucat szereppel a háta mögött máris meghatározó egyénisége a romániai színjátszásnak, méghozzá nemcsak magyar nyelven, hanem románul éppen úgy. Legtöbbet eddig a külföldön is jól ismert Victor Ioan Frunzãvel dolgozott. A fõiskola elvégzése, vagyis 1994 óta tagja a temesvári Csiky Gergely Színháznak, ahol többek közt eljátszhatta a leghíresebb szerepei közé tartozó Lorenzacciót, ugyancsak Frunzã rendezésében ezt a magyarországi közönség is láthatta. Decemberben ismét nálunk vendégszerepeltek az Új Színházban a nemrég bemutatott monodrámával, a Gyerekességek címûvel.

Mi vonz benneteket Frunzăvel egymáshoz?

Még negyedéves főiskolás voltam, mikor a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban a Frunză rendezte román nyelvű Satyriconban Gytont alakítottam, melyért a legjobb pályakezdő díjra jelölt az UNITER, a romániai színházi szövetség. A Satyricon előtt románul még nem is játszottam. Már ez önmagában is érdekes volt, de emellett különleges élményt jelentett Frunzăvel dolgozni. "Kezdd elölről!" - mondja újra és újra a próbákon, ha valami nem tetszik neki. A kódjait nem lehet, nem kell megfejteni - hosszú beszélgetésekkor bomlanak ki. Nagyon érti, hogyan kell a nézőt megfogni. Nem úgy, hogy odamegy hozzá a színész, lespricceli, kirángatja a helyéről, mintha valamiféle performance kerülne az előadásba. Frunză szerint ezt nem szabad. Inkább azt szeretné, hogy legyél offenzív, támadj! "Határozd meg azt a vonalat - mondja -, amely neked fontos. El kell döntened, mi az, ami nem kell, s ezt mint a hagyma leveleit, úgy szedd le. S akkor megmarad a lényeg." Frunză olyan kérdéseket tesz föl, amelyekre valamennyien keressük a választ. A Lorenzaccióban például, hogy meddig mehet el a lélek a bomlásban. És miért? Frunzănál egyébként is alapkérdés a miért. Emellett szerinte minden darabban van egy alapvető kérdés.

Az 1993-as Tom Paint 1994-ben a Satyricon követte, majd a főiskola utáni nyáron Frunză Hordó Színházában Mefisztót játszottam a Doktor Faustusban. Aztán Kolozsvárott dolgoztunk sokat együtt. A nagy Tamerlánban Calyphast, Anouilh Beckettjében 1996-ban a címszerepet, a Szentivánéji álomban pedig Puckot játszottam el 1998-ban. Ez a Puck nem a megszokott gügyögős-pajkos kis manó volt, hanem olyan valaki, aki a bűn varázslatában él. Mert az biztos, hogy az embereknek sokkal jobban tetszik a bűn, mint az erény. Ekkor már egyre több szerep volt mögöttem, de még ekkor is elég hályogkovács módjára dolgoztam. Bátran belementem mindenbe, hülyéskedtem.

Hogyan kerültél a színház közelébe?

Az általános iskolai osztályfőnököm, Sász Mihálykó Mária tizenkét éves koromban meglátta bennem a Kisherceget. Egy évet dolgozott velünk, ötödik-hatodik osztályosokkal. Így lettem én Kisherceg. Szülővárosomban, a székelyudvarhelyi Népszínházban mutattuk be. Sikerünk volt. És itt láttam jó néhány vendégjátékot is, hisz sokat jártunk színházba. Sokszor belógtam. Ez nem volt nehéz, ismertek. Gyakran a zsinórpadlásról néztem az előadásokat.

Efféle történet sok gyerekkel megesik, mégsem lesz belőlük színész...

Nekem sem ment minden simán. Először 1988-ban jelentkeztem, akkor nem vettek föl. Aztán jöttek az 1989-es események. Székelyudvarhely főterén 1990. március 15-én több ezres tömeg előtt elmondtam a Nemzeti dalt. A mi nemzedékünk törte át a gátat. Érettebbek voltunk, sok mindenen átmentünk. Talán ettől is voltak izgalmasak nem sokkal később a főiskolai évek, ahova 1990 őszén immáron fölvettek. A marosvásárhelyi főiskolán 1994-ben végeztem, többek közt a most Kolozsvárott színész Bogdán Zsolttal.

Kik tanítottak?

A színészmesterségbe a nagyszerű színész, Tarr László vezetett be bennünket, drámai gyakorlatot tanított nekünk. Tőle nemcsak az órán lehetett tanulni. Órákig beszélgettünk vele az iskolán kívül is. A legtöbbet abból merítettünk, amiket elmesélt. Mindenre volt története. És egyenlő partnerként kezelt bennünket. Egyszer már elhagyta a főiskolát, és éppen 1990-ben jött vissza, a változások idején. Nagyon fontos volt a számomra. Szerettem a főiskolára járni, sok kellemes élményem volt, és jók voltak a bulizások is. A vizsgáim is jól sikerültek, jó jegyeket kaptam. Mégis, második év végén el akartak tanácsolni a főiskoláról, mondván, hogy rám az életben mindössze két szerep vár: Nyilas Misié és Nemecseké. És kész. Az alkatom miatt. Ez akkor nagyon rosszul esett, hisz addig úgy látszott, hogy minden jól megy. Azt gondoltam, én máshoz nem is értek. Miből fogok megélni, ha nem kapok ösztöndíjat? Eldöntöttem, maradok. Mert egyébként az eredményeim alapján nem tudtak kitenni. Nem voltam lógós sem. "Csak hát az alkat!" - mondták.

Volt-e lehetőség a főiskolán önálló munkára?

A budapesti színművészeti 1992-ben Madách-workshop-ot hirdetett a hasonló főiskoláknak. A pesti főiskola felkérésére a vásárhelyi főiskola megkérte Kövesdi István rendezőhallgatót, hogy válasszon ki három színészhallgatót. A jeleneteket, méghozzá a hármas jeleneteket is ő válogatta, illetve állította össze. Két osztálytársammal, Tordai Teklával, az azóta jogásszá lett Csiszár Lajossal és velem kezdett el dolgozni. Én voltam Lucifer. Díszlet nélküli térben, hangsúlyos mozgással játszottuk el ezeket a részeket. Mindent együtt találtunk ki. Nagyon jó munka volt.

És hogyan lettél temesvári színész?

Demeter András, a színház igazgatója előttem két évvel, 1992-ben végzett színészként. Jóban voltunk. Ő hívott. Semmit sem tudtam a városról, a színházról. Szűz területre akartam jönni. Négyen jöttünk akkor ide a főiskoláról. Mehettem volna például a marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz is, vagy más színházakhoz is. De ez érdekesebbnek tűnt.

Nem bántad meg a döntésedet?

Itt Temesváron az a baj, hogy a közönség nem eléggé érdeklődik. Érdekes, a románok sokkal inkább eljönnek megnézni bennünket. Amikor a Lorenzacciót próbáltuk, én bíztam benne, hogy jó lesz. Frunză el akart valamit mondani benne. Nagyon sokáig, majdnem két évig próbáltuk. Hittem benne. És mindnyájan éreztük, hogy nagyon együtt vagyunk. Egy percig nincs közben szünet... Tudod, ki volt a hatvanas évek híres Lorenzacciója Budapesten? Gábor Miklós. Mikor két éve Magyarországon vendégszerepeltünk az előadással, Gábor Miklós lánya, Gábor Juli is megnézett bennünket. S aztán egy alkalommal nekem ajándékozta édesapja bőrkabátját. Most is az van rajtam. Gábor Miklóst egyébként is nagy elődömnek tartom. Említettem már, hogy valamikor Kisherceg voltam. Gábor Miklós meg hajdanán egy másik előadásban a Pilótát játszotta. Remélem, egyszer még én is eljátszhatom, ahogy a többi híres szerepét is.

Most legutóbb ismét Frunzăvel dolgoztál. A híres-hírhedt francia színésznek, Cousse-nek egy-egy monodrámáját játsszátok el egy este Demeter Andrással. Ő a Sonkastratégiát, te a Gyerekességeket. Szeretsz egyedül lenni a színpadon?

Nem annyira. Jobban szeretek partnerrel játszani, együtt aratni közös sikert. Ha egyedül vagyok a színpadon, akkor a közönségben találom meg a társakat.

Nem Illyés Kinga alkat vagyok, aki egyedül ki mer állni. És ő nagyon jó egyedül is. Én társas alkat vagyok. Egyedül nincs kit még lehülyézni sem. De ezúttal ez a Cousse-anyag nagyon izgalmasnak tűnt. Leegyszerűsítve arról szól, hogy egy kisgyerek szemével láttatni a világot. Én nem akartam kisgyerek lenni. Úgyis megvan ez a skatulyám. De ez más. Technikailag is sok minden van benne: bábozás, különféle figurák bőrébe bújok, átváltozások. Szeretnénk ezzel sokfelé menni, minél többet játszani. Mecénásokat keresünk. Különleges helyeken szeretnénk előadni. Ott, ahol nem szoktak színházat csinálni. Például bevásárlóközpontokban, nyílt tereken, meghitt középkori udvarokban, piactereken, sétálóutcákban stb. - még tudnám sorolni... Eseményt akarunk.

Miért fontos neked a színház?

Azt, amit én fölfedeztem a világból, így tudom elmondani másoknak. S azt így akarom elmondani. Ezért érdemes új olvasatot adni a különböző daraboknak, vagy modern jelentéstartalmakat feltárni bennük. A színjátszásnak határozott célja kell, hogy legyen. Mégpedig az, hogy válaszoljunk arra: mit akarunk? Miért játsszunk? Semmiképpen csak azért, hogy meglegyen a repertoár. Ha csak ennyi, akkor abba kell hagyni. Ha nincs üzenetem, nincs miért csináljam. Tudom, hogy kényelmetlen ember vagyok. És azt is, hogy tudok, bűn rossz is lenni, már ami a színpadi jelenlétemet illeti.

Játszol magyarul és románul is, sőt, azt mondod, hogy angolul is tudnál. Romániában élsz, a háromnyelvű Temesvárott. Bukarestben is játszol. Kinek gondolod te magad?

Ez tényleg különleges, speciális helyzet: Romániában magyar színészként románul játszom. De én egyszerűen színész vagyok! Csak színész. Az identitás, az, hogy minek érzed magad, az más dolog: ez függ a jellemtől, a karaktertől, a viszonyoktól. Én nem tudok más lenni, mint Romániában született magyar ember. Akkor is az lennék, ha például utcaseprő lennék. Nem ez a fontos. És mindezzel együtt bármilyen nyelven szívesen játszanék. Addig, amíg van mit mondanom. Majd ha nem lesz mit mondjak, abbahagyom.

Van szerepálmod?

Eddig mindig úgy volt, hogy a megfelelő időben a megfelelő szerepek találtak meg. Remélem, ezután is így lesz.

Gondoltál már arra, hogy lehetnél valami más is?

Bármi mást csinálnék, nekem minden szerep lenne: a rendezés, a színészet, a kellékezés, szervezés. Vannak, akik a büfében a legjobb színészek. Én nem is járok a büfébe. Félek, hogy beleesnék abba a szerepbe. Félek, hogy elhiszem, amit ott mondanak rólam. De egyébként másrészről számomra nincsenek tabuk, amiktől tartanék.

És a rendezés?

Még nem találkoztam ezzel a szereppel. De viccen kívül, asszisztens már voltam Frunză mellett, Kolozsvárott a Szentivánéji álomban, ahol közel ötven statiszta volt, akikkel én foglalkoztam. Meg a Lorenzaccióban is asszisztens is voltam. De egyelőre még nem így akarok közölni valamit. A saját műfajomon belül szeretnék fölfedezni sok mindent. Picasso jól tudott rajzolni, mégis kitalált a műfaján belül valami mást. Engem a kihívások vonzanak. És azt is tudom, mi nem lehetek, s ezért nem esem kétségbe. Szeretem az újabb követelményeket. Föl kell szállnom. Ha nem szállok föl, nincs mit siratnom. Az utcalányokhoz hasonló helyzetben vagyok. És én a legjobb akarok köztük lenni. Sokan vagyunk barátok a színházon belül, s a hétköznapokban egymás összes baját elviseljük. A munka során viszont elviselhetetlenek vagyunk. Nem direkt keressük a konfliktust. A helyzet hozza. De megoldjuk.

Anyagilag megéri ezt csinálni?

Azt kérded, mim van? Mindenem. Van lakásom, van mit ennem, van barátnőm. S közben tudom, hatszor annyit dolgozom, mint más.

Mire vágysz?

Persze, szeretnék én is autóval járni. Szeretnék néha szolid napokat. A legtöbb ember arra vágyik, hogy nyugalma legyen. Én arra, hogy legyen meg a mindennapi nyugtalanságom. Ami hajt. Attól félek, hogy majd egyszer nem kell, hogy valamit csináljak. De ha egyszer ez van, akkor ez van.

Az interjút készítette:
Lőkös Ildikó