Gyerekességek

Temesvári Csiky Gergely Színház M

ozgalmi dalokra edz, súlyzózik egy rózsaszín-fekete csíkos dresszbe öltözött lény az elõadás elején, pontosabban amíg gyûlik a közönség. De hát ez már valójában az elõadás kezdete, illetve nincs pontosan meghatározva semminek a határa. A játéktérnek sem - csak úgy körülüljük -, és életnek-halálnak sem az elõadásban. A rózsaszínû lény megjelenésében (steppelt pongyola egészíti ki a késõbbiekben öltözékét, Adriana Grand leleménye) van valami disznószerû, miközben nagyon emberi. Pláne, amikor megszólal! Kicsiny, szûkre szabott, a mozgását minduntalan korlátozó ólját úgy mutatja be, mint a szabadság birodalmát - és tényleg, mi más a szabadság, mint a korlátok felismerése?! Ez a disznó végtelenül szabad, mert rengeteg korláthoz képes alkalmazkodik.

Itt van mindjárt a meglehetősen behatárolt mozgástér és a szabad akarat viszonyának problematikája. Az ugyanis csak nézőpont kérdése, hogy a szándék vagy a lehetőségek határozzák-e meg az ember (a disznó) cselekedeteit. Az nem kétséges, hogy e disznó - a kitűnő román rendező, Ioan Victor Frunza rendezésében és Demeter András megszemélyesítésében, a temesvári (Csiky Gergely Színház) ég(isze) alatt (mert szabad térre született az előadás) - emberségünk, ember létünk szatírája. Hogyan tesszük otthonossá az elviselhetetlennek tetszőt, kellemessé a kínosat, önként vállalttá a ránkkényszerítettet, élhetővé az életet - ilyesmiről szól Raymond Cousse Sonkastratégia címen játszott groteszk egyfelvonásos monodrámája, amely a böllér megjelenésével, a halállal zárul, ad abszurdum vezetve végig főhősét az alkalmazkodás, a megfelelés stációin. Ha nem jelöltetnének ki nagyon is határozottan az időhatárok, ha nem mozgalmi dalok kereteznék a játékot, akár magunkra is vehetnénk, így azonban mintha kicsit múlt időbe kerülne az egész, egykori, rendszerváltás előtti önmagunkkal szembesítve csupán.

Ilovszky Béla felvétele

Másként jelenik meg a múltidő, mindannyiunk múltideje az ugyanezen az estén, ugyancsak Frunza rendezésében játszott másik Cousse-monodrámában, a Gyerekességekben. A téma ugyanaz: élet és halál, ilyen egyszerűen, a gyermek szemszögéből. Vagyis végtelenül pontosan, kíméletlenül, őszintén. Mert a gyerek még nem beszéli a felnőttek nyelvét, nem ismeri életstratégiáikat, mindent annak lát, ami (a fent említett disznó önáltatását is hamar leleplezné): a hazugságot hazugságnak, az álszentséget álszentségnek. Neki még kérdései vannak a világról, és rögtön lecsap a legkisebb következetlenségre a világmagyarázatok lekerekített kis rendszerében. A gyerek, aki egy nagy papírdobozból előhalássza játékait és megosztja velünk gondolatait, mintha ott se lennénk, és mégis csakis velünk; aki kacatjaival egy őszinte és igaz világot teremt és abba minket, nézőket is beenged; a gyerek, aki - mint mindannyian - végtelenül magányos és körünkben mégis nagyon társas, mert magával ragadó, a gyerek: Balázs Attila, aki mintha a testméreteit is változtatni tudná a szereppel. Ördögien bűnre csábító Puckként a kolozsvári román nyelvű Szentivánéji álomban izmos, kisportolt, magas, férfias volt, Erosz démona; most kicsi, törékeny, esendő - gyermek. A színészi átlényegülés ritka példája. És ritka, egészen kivételes, ahogyan játszani tud a nézővel, elfacsarni a szívét, összeszorítani a torkát és mindjárt kirántani az elérzékenyülésből; ahogy világot tud teremteni a körülötte lévő temérdek kacatból - miként a gyerek -, megszemélyesíteni a füvet, a fát, a csillagot, a cipősdobozt, s aztán betessékelni ebbe a világba a felnőttséget sutba dobó nézőjét-játszótársát, hogy az felnőttségébe az előadás végén majd e gyermeki tisztaság fájdalmával-örömével gazdagodva térjen vissza. Gyönyörű metamorfózis, gyönyörű játék, gyönyörű szembesülés a halállal - mert ennek az estének mégiscsak ez a tárgya -, meg persze mindazzal, ami előtte van.

Ilovszky Béla felvétele

Szűcs Katalin