Várnai Szilárd természetesen nem ölt meg senkit, Szalay Mariann pedig mintha még a Rákóczi téren sem járt volna soha. A többi szinte stimmel - mondhatnánk zsurnaliszta felületességgel, és talán nem is hibáznánk nagyot. Hiszen mindketten meggyõzõen képviselik a kitaszítottak, illetve a társadalomból önmagukat kizártak erkölcsi fölényét. Miközben egyetlen igazán visszataszító alak akad az elõadás fõbb szereplõi között, s ez Luzsin, aki a felszínen maradéktalanul betartja, sõt nagy hangon képviseli is a társadalmi együttélés szabályait. A gyilkos és a szajha teljes joggal ítélkezik fölötte. De a léha, mulatozó, vagyonokat eltékozló, a feleségét valószínûleg halálba kergetõ Szvidrigaljov is értékesebb embernek tetszik nála.

Dosztojevszkij regényének, a Bűn és bűnhődésnek, amely Szakonyi Károly átiratában és Lengyel György rendezésében került színre Debrecenben, s amelyet a Debreceni Városi Televízió felvételén mutatott be a Duna TV, lényegében ez a cselekményszála, ez a problémája, ez a rétege szólal meg ma számunkra igazán. A felborult, kifordult erkölcsi értékrend. Merthogy mindaz, amit Dosztojevszkij annak idején pusztítónak, az emberi mivoltból kivetkőztetőnek látott, nem volt egyéb, mint a polgári, kapitalista világ. Ahol mindennek a mértéke a pénz, a magántulajdon szentsége, s ahol minderre egy merőben képmutató értékhierarchia épül. Az igazi érték, az igazi erkölcs ebben a rendben nem talál helyet, aminek paradox következménye, hogy akit ez a rend kitaszít, vagy aki ebből a rendből kizárja magát, az szinte automatikusan valamely igazibb, emberibb értékrend képviselőjévé lép elő, s joggal ítélkezik. Még az iszákos Marmeladov és az elmebeteg Katyerina is jobb, tisztább ember, mint a pénzét akkurátusan számon tartó, és vagyonával mások fölött uralkodni akaró Luzsin.

Más kérdés, hogy az átirat és a rendezés sem látszik tudomásul venni az újabb idők nézőinek szelektív hallását, beszűkült érdeklődését. Pedig évtizedek óta tart - és egyelőre nem látszik enyhülni - egyfajta egyszerűsödési, egyszerűsítési igyekezet a színházakban. Az előadástól, a rendezéstől megkövetelt értelmezés, a határozott, könnyen megfejthető interpretáló szándék többnyire nem egyéb, mint leegyszerűsítés. Valamely gazdag, bonyolult, sok jelentésű tartalomnak egy jelentésű allegóriává szűkítése. Nemcsak azt várjuk el, hogy kortársunkká legyen bármely klasszikus hős, de azt is, hogy könnyen megfejthető, társadalmilag jól beazonosítható, valamely csoportba egyszerűen besorolható legyen. A publikum leginkább akkor örül, ha egy régi darabban fölismer egy keresztapát a gorilláival.

Lengyel György, úgy hiszem, többnyire megpróbál ellene menni ennek a divatnak. S többnyire csekély eredménnyel. A tiszteletre méltóan vállalt nehezebb úton általában annyira sem jut, mint a könnyebb utat választó pályatársai. A klasszikus művek teljes gazdagságának megszólaltatására tett kísérletek közben sokszor azoknak egyetlen rétege sem szólal meg igazán. A Bűn és bűnhődés kivételnek tetszik. Itt három réteg jól elkülöníthetően érzékelhető. De sajnos el is különülnek egymástól. A ma roppant időszerű szociális-morális problematika, a nyomorultak, a kitaszítottak erkölcsi ítélete mellett, amely elsődlegesen megragadja a mai nézőt, jól megfigyelhető a sokat emlegetett dosztojevszkiji pszichologizálás, az emberi lélek bonyodalmaira való rácsodálkozás is, és persze a háttérben ott lappang az ideológiai-erkölcsi kérdéskör is, hogy joga van-e valakinek is embertársai fölé képzelnie magát.

Az átiratban s a színpadi megvalósításban e rétegek között szinte nincs átjárás, nincs kapcsolat. Van Marmeladovék nyomorúsága és az azt övező röhögő közöny, ahol a kevésbé nyomorultak összejátszanak a gazdag Luzsinnal; van Raszkolnyikov lázas rettegése, erőltetett igyekezete, hogy méltó legyen a magára vett szerephez, hogy képes legyen nem elárulni magát; van Raszkolnyikov morális fölényérzetből fakadó törekvése, hogy megóvja húgát az önfeláldozástól, a méltatlan kapcsolattól, legyen az akár látszólag tisztes polgári házasság, akár titkos és tilos szerelmi viszony, és van Raszkolnyikov reménytelen párbaja Porfirijjal a gyilkosság tárgyában, két menetben. Az, hogy Várnai Szilárd nem képes igazán gyilkossá válni a néző számára, főképp azért baj, mert ezeket a jeleneteket, ezeket a cselekményelemeket s a bennük megjelenő társadalmi és erkölcsi kérdéshalmazokat éppen a gyilkos személye köti össze. S a színházban hiába tudjuk, hogy gyilkos, ha nem érezzük annak minden pillanatban. Amikor Luzsinról erkölcsi ítéletet mond, a helyzet drámai paradoxonja vész el, ha megfeledkezhetünk arról, hogy bár az ítélet igaz, de aki kimondja, részint gyilkos, részint - s ez még súlyosabb - embertársai megvetésében is vétkes. Raszkolnyikov csak súlyos lelkifurdalással mondhat erkölcsi ítéletet. Nemigen van joga, hogy együtt érezzen a megalázottakkal, a nyomorultakkal, akiknél - legalábbis a gyilkosság előtt még - felsőbbrendűnek képzelte magát, s akik közé a bűn, éppen a felsőbbrendűségének igazolására szánt gyilkosság taszította le.

Semmiképpen sem szeretném azonban a fiatal színész tehetségének vagy fölkészültségének hiányos voltában keresni annak az okát, hogy mind e bonyodalmak helyett egy tiszta lélek megrendüléseinek sorozatát játssza el. Egy ártatlan fiatalembert ábrázol, akit megráznak az élettapasztalatok, s aki, ha elkövette is a gyilkosságot, még abban sem igazán bűnös. Legföljebb az is csak megtörtént vele, mint minden egyéb rémség, amivel rendre találkoznia kell. Inkább az élettapasztalatából hiányozhatnak az összetett jelenségek, a bonyolult jellemek, a morálisan vívódó figurák. Megtapasztalhatott egy mondhatni totális rendszerváltást, amit látszólag erkölcsi karcolás nélkül élt át annak szinte minden résztvevője. Illetve, akit valamilyen lelki sérülés mégis ért, azt a társadalom könnyedén kivetette magából, munkanélküli, hajléktalan, alkoholista, kábítószeres lett. A társadalom úgy vált ketté Marmeladovokra és Luzsinokra, mintha ez örök természeti törvény lenne. S ez utóbbiak valószerűtlen magabiztossággal oktatnak ki mindenkit mindenről. Hol láthatná ma egy fiatal színész a rossz társadalmi lelkiismeret példáit, hol sajátíthatná el a lelkifurdalás, a bűntudat megjelenítésének fogásait? A társadalom romantikusan ketté oszlott: legföljebb nézőpont kérdése, hogy kit látunk fehérnek, s kit feketének. Egy ilyen világban eléggé reménytelen vállalkozás a Bűn és bűnhődés sokrétű világát megszólaltatni.

Nem segítenek ebben az időtlenné korszerűsített ruházatok, sem az elvont tereket képező, állványzatokból és lépcsőzetekből álló díszlet, amely sokféle mozgást, s ezzel látszólag sokféle szituációt képes teremteni a szereplők között, csak éppen miliőt, hangulatot nem szervez köréjük. Így csak a szövegből tudhatjuk meg, hogy éppen hol vagyunk, de sohasem érezhetjük a hely levegőjét. A televízióban nézve az előadást, valószínűleg szerencsénk van: a kamerának sokszor sikerül elkerülnie a hátteret, s csak a színészeket mutatva erős hangulatot sugároznia. S a karakterek jók. Kóti Árpád és Szilágyi Enikő a Marmeladov házaspár ködös tudatú szerencsétlenjeit, Máthé Eta a minden problémát udvariassági formák alá rejthetni gondoló anyát, Mihályfi Balázs az életet maradéktalanul kiélvező és végképp megcsömörlő birtokost, Bakota Árpád a lélek és lelkiismeret nélküli pénzhajhász polgárt meggyőzően ábrázolja. Majzik Edit némiképp öngerjesztve drámázik, ami nem csoda, hisz Dunya szerepét az átiratban elfelejtették igazán árnyalni. Csikos Sándor közepes, de hatásos ripacsnak ábrázolja a vizsgálóbírót: látványos, szépen kidolgozott, pontos magánalakítást nyújt, amelynek azonban alig van köze az előadás többi eleméhez.

Igaz, nem is lehet. A darabbeli Raszkolnyikov sorsát a leleplezés csöppet sem befolyásolja. Rá csakis Szonya erkölcse lehet hatással. A tisztaság, amelyet nem érintett meg az utca. Csak éppen Szalay Mariann alakításáról is szinte ugyanazt mondhatjuk el, mint Várnai Szilárdéról. Nincs miből fölépítenie a figura kettősségét. Ha megpróbálna játékába egy szikrányit is beengedni a mai életből, ha megengedné magának egy mai prostituált legkisebb gesztusát, többé nyomát sem lelhetné Szonya egyszerű, tiszta, hívő lelkének.

Zappe László