A mûsorújságokban annyi állt: Jubileum. Se több, se kevesebb. Úgy látszik, ez volt az a mûsor, amelyrõl minden további információt el lehetett hallgatni. Mégis gyanút fogtam, minthogy nemrég ezzel a címmel három Csehov-egyfelvonásost játszottak Dunaújvárosban, majd az Új Színházban. Meg egyébként is ilyen mostohán csakis színházi közvetítéssel lehet bánni. Aki amúgy is tudja, az úgyis tudja, a többieket pedig bizonyára nem érdekli. Nagyjából ez a közfelfogás olvasható ki ebbõl az apró gesztusból is. A színház holmi hobbi vagy szektaügy. Vannak az érdeklõdõk, a beavatottak, másnak meg nincs köze a dologhoz. Televízióban találkozni ezzel a felfogással annyiban furcsa, hogy ettõl az eszköztõl mégiscsak a tájékoztatást, a figyelem fölkeltését várnánk. Ehelyett rejtvényt adnak föl a bennfenteseknek.

Ennek is megvan persze a maga haszna. Én például valamiért lemaradtam a Jubileum pesti előadásáról, most ezt pótolhattam. Már amennyiben a televízió pótolhatja az eleven színházat. A hétfőre virradó éjszakát, amikor a TV2 olykor színházat ad, természetesen nem töltöttem ébren, hanem videóra vettem a produkciót. Már óvatos voltam, jó nagy ráhagyással programoztam. Sikerült is végig fölvennem a félóra késedelemmel kezdődő adást. Ahol éppoly mostohán bántak a színházzal, mint a műsorújságban. A reklám után se szó, se beszéd megjelent a fölirat: Anton Pavlovics Csehov: A medve. Majd a színészek fölsorolása következett. Az még hagyján, hogy nem említették: színházi közvetítés lesz, s azt sem, hogy honnan. De ha valaki véletlenül ült éppen akkor a képernyő előtt, azt sem tudhatta meg, hogy három Csehov-darab jön, nem csak ez az egy. A végén, a taps alatt fölsorolták a színházi, majd a fölvételt készítő televíziós stábot, és reklám után ugyanígy jött a Leánykérés, és ugyanígy a Jubileum. Mintha közük sem volna egymáshoz.

Pedig Valló Péter kamararendezései hatásosak a képernyőn. Az egyfelvonásosok szatirikus, harsány, mulatságos oldalát hangsúlyozza mindhárom előadás, kevésbé a bohózatba rejtett lélektani mélységeket, finom megfigyeléseket. Igaz, ha nem Csehov írta volna a darabokat, ha nem a nagy drámák ismeretében néznénk őket, talán nem is vennénk észre, hogy a játékos és sokszor elcsépeltnek tetsző szituációk finom kidolgozásában mennyi bölcsesség, mennyi eredetiség bújik meg. Ezek az előadások az elrajzolásban, a túlzásban, a túlhangsúlyozásban keresik a komikum forrását - eredményesen, hatásosan. Bánsági Ildikó és Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter és Hirtling István, valamint Dengyel Iván remekül mókáznak, élvezettel gúnyolódnak emberi esendőségünk fölött. A televíziós közvetítők, Halla József rendező és Szentesi Zsol (azt hinném sajtóhiba, ha nem lett volna háromszor is ugyanígy kiírva a képernyőre) nem mindig győzték a komédiázás tempóját, le-lemaradtak poénokról, de nem jobban, mint amennyire talán elkerülhetetlen az eleven színház rögzítésénél, no meg amennyire a színházban jelen lévő néző figyelme is olykor megoszlik a szimultán színpadi akciók között.

A TV2 kereskedelmi csatornának mégis hálásnak kell lennünk. Igaz ugyan, hogy üres, üzletileg nyilván értéktelen időben, a mostohagyereknek kijáró hanyagsággal, de legalább ad színházat. A többi televízióból ugyanis szinte teljesen kiveszett az élő színház, s főképp a teljes előadások közvetítése. Ami természetesen elsőrendűen a közszolgálati, az állami pénzen fönntartott televíziók kötelessége lenne. Nem kérhetnénk számon a TV2-n, ha egyáltalán nem adna színházat. De ha már ad, akkor talán a saját érdeke is az volna, hogy fordítson rá némi figyelmet. Egy kevés hírverés, a minimális tájékoztatás talán még pénzbe sem kerülne.

Z. L.

 

NKA csak logo egyszines

1