A képek megtévesztők. És ha készült videofelvétel, bizonyára az is az lesz. A fotók zsúfoltságot mutatnak, eleven nyüzsgést, sok szereplőt kis helyen. Nemigen érzékeltetik a körülöttük tátongó ürességet, amely nemcsak szellemi értelemben jellemzi az előadást, s bizonyára nemcsak a budapesti Nemzeti Színházban nyomja agyon a produkciót. Juray Fabri díszletének lényege a különféle színűre világított drapériákkal keretezett semleges tér, ahol szükség szerint bukkannak föl az éppen használandó bútorok, kellékek. Ám ez csöppet sem illik Bulgakov darabjához, az előadás, a rendezés pedig nem képes értelemmel, tartalommal megtölteni, indokolttá tenni a mű és a miliő közötti hangulati ellentétet. Talán két jelenet van a darabban, amely valóban távolságot, teret kíván. Az egyik a nyitókép, ahol Moličre udvarol a királynak, ez azonban csak részben játszódik a színpadon, a lent ágáló színész és a páholyban ülő király között a messzeség a nézők feje fölött teremtődhet meg. A másik az Oltáriszentség Társaságának inkvizíciót sejtető rejtekében folyó képsor, amelyhez rideg, embertelen környezet illik. Ezt azonban Radoslav Milenkovic rendezése éppen hogy a tér beszűkítésével és sötét színekkel próbálja elérni. Ezen túl a királynál játszódó jelenetek még értelmesek lehetnének a kongó üresség előtt, érzékeltetve, hogy a bensőségesség itt, a hatalom csarnokában csakis színlelt, álságos lehet. A színházban, a színfalak mögött zajló színházi-családi élet bensőséges jeleneteit, intim tragédiáit viszont ettől célszerű lenne hangulatilag erősen elkülönböztetni. A Moličre-t kívülről, a világból, a társadalomból érő támadásokat nem lehet lényegileg ugyanabban a rideg-hatalmas térben elhelyezni, mint a belülről, a saját köreiből, a családjából, a társulatából érkező csapásokat, árulásokat. A kellékek, a színek változásai nem elegendők ahhoz, hogy szétváljék, hogy rendezettnek érződjék a különböző jelenetek tartalmi-hangulati eltérése.
A színészi játék sem segíti a nézőt, hogy eligazodják az előadásban. A játszók többsége egyszerűen fakó, színtelen, legfeljebb azon lehet tűnődni, vajon a képességek, a képzettség hiányairól van-e szó, vagy mindössze a szerephez való alkalmatlanságról, esetleg a rendezői elgondolás képtelenségéről. Máhr Ágitól szemlátomást távol áll Madeleine Béjart beteges, megtört alakja, bár csaknem eredményesen igyekszik szomorú, szánalmat keltő lenni. Fandl Ferenc viszont feltehetően a rendező elképzelése szerint játssza hiú hivatalnoknak a Napkirályt. A többiekről, beleértve a címszerepet adó Szatmári Györgyöt is, az éppen mondott szöveg törekvő illusztrálásánál többet nem sikerült észrevennem, kivéve Hunyadkürti Istvánt, aki mindnyájuk helyett is harsányan ágál és humorizál.
A rendezői értelmezést lenne hivatott szolgálni bizonyára az, hogy a játszók számára semleges, kort különösebben nem jellemző ruhákat tervezett Laczó Henriette, meg az is, hogy az őrszemélyzet öltözéke világosan utal a GPU, KGB, NKVD jelenlétére. De Bulgakov darabjának - amelyet különben nálunk hol Álszentek összeesküvése, hol Képmutatók cselszövése címmel szoktak játszani - kettős jelentésére a legvilágosabban s egyúttal a legotrombább módon a zene utal. Időnként felhangzik ugyanis a Fel, vörösök, proletárok... kezdetű mozgalmi dal. Azon sokáig lehetne meditálni, hogy Mihail Bulgakov Moličre-drámája miképpen önéletrajzi, s főképp mennyi joggal az. A szerzői szándék nyilvánvaló, de hogy a sztálini diktatúra és terror mennyiben feleltethető meg XIV. Lajos abszolutizmusának, illetve az, ahogyan Sztálin játszott macska-egér harcot korának legnagyobb szellemeivel, miképpen hozható össze a Napkirály és Moličre kapcsolatával, nem egyszerű kérdés. A párhuzammal Bulgakov alighanem az igazság kimondása és a hízelgés közötti keskeny ösvényt is kereste. Mindezzel a darab komoly előadásának számot kellene vetnie, és minderről számot is kellene adnia. Ezt nem lehet elütni egy alighanem találomra kiválasztott munkásmozgalmi dal többszöri citálásával. Ráadásul a Fel, vörösök, proletárok... nem kapcsolódik közelebbről a sztálini korhoz, sokkal régebbi munkásmozgalmi dal, már 1919-ben, Magyarországon, a Tanácsköztársaság idején is énekelték. Márpedig elég súlyos történelmi tévedés a szovjet állami terrort azonosítani az egész munkásmozgalommal. Az meg végképp kínos, ahogyan e dal szövege olykor közvetlen kapcsolatba kerül a darabbal, a színen folyó történésekkel. Hiszen a színpadon királyok, hercegek, grófok ágálnak, miközben a hangszóróból éppen őket fenyegeti a kórus, és állnak a paloták, melyek lerombolásának nagy munkája vár az elnyomott proletárra. Netán XIV. Lajos megdöntésére szólít burkoltan az előadás? Csak hát a francia forradalom két Lajossal később jött.
ZAPPE LÁSZLÓ