A frappáns elnevezés egy harminchetedik esztendeje mûködõ és évente megrendezésre kerülõ zágrábi bábfesztivál rövidítése. Eredetileg lelkes eszperantisták hozták létre, majd’ két évtizedre új lendületet adva bábos körökben az eszperantó nyelv kultuszának. Világszerte nyelvkurzusokat szerveztek a bábszínházakban, aztán egy-másfél éves elõkészület után nekiláttak, hogy eszperantó nyelven hozzanak létre kifejezetten erre a találkozóra szánt produkciókat. Közeli és távoli országokból érkeztek nemzeti és egyetemes klasszikusok bábszínházi feldolgozásai, meg kortárs mesejátékok elõadásai eszperantó fordításban. Külön örömet jelentett a résztvevõknek, hogy a könnyen elsajátítható nyelv segítségével mindenki mindenkivel szót értett. Nem kellett többé kézzel-lábbal kommunikálni, vagy tört idegen nyelven közhelyeket dadogni, hanem igazi, tartalmas kapcsolatok születhettek. Aztán a lelkesedés lassan alábbhagyott, a világnyelvek végérvényesen átvették a hatalmat, és a PIF is fokozatosan lemondott eredeti célkitûzésérõl; egyre kevesebb lett az eszperantó nyelvû produktum és több az anyanyelven játszott, vagy a szöveg nélküli elõadás, mígnem az eszperantó nyelvû elõadások végképp eltûntek a fesztivál programjából.

Mára csupán a rejtélyes, bár sokféle asszociációra késztető elnevezés őrzi az eszperantó származást (Pupteatra Internacia Festivalo). A tájékozatlan látogató hosszan törheti a fejét a szórend miatt minden más nyelven használhatatlan rövidítésen. Mindez azonban aligha von le bármit is a vállalkozás értékéből. Sokkal inkább tiszteletet érdemel az eltökéltség, amellyel az egykori és mai szervezők évről évre képesek a növekvő nehézségek ellenére életben tartani a PIF-et. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az idei év sokszoros erőpróbát jelentett, hiszen - mint arról a Criticai Lapok hasábjain már beszámoltam - az idén Horvátország rendezte az UNIMA 19. kongresszusát és világfesztiválját is.)

Az éjszaka árnyai - Niš

A tisztesség, az eltökéltség, meg a többi ehhez hasonló epitheton ornans persze nem esztétikai kategória. Bár az anyagi feltételek távolról sem elhanyagolhatók, egy fesztivál művészi értékeiről mégis kizárólag a látott előadások alapján lehet beszélni. Obrazcov állítólag azt mondta egy véget érni nem akaró, unalmas bábfesztivál után: ha egy fesztiválon két-három elfogadható színvonalú előadás látható, az már jó eredménynek számít. E korántsem csupán a bábjátszás művészetére érvényes közhely alapján máris nyugodtan kijelenthetem, hogy a 2004. augusztus 27. és szeptember 3. között megrendezett 37. Nemzetközi Bábfesztivál jó volt.

Nemcsak azért hivatkozom Obrazcovra, mert mind a mai napig megfellebbezhetetlen szaktekintély, hanem mert - amint azt az alcímben is jelezni bátorkodtam - szelleme ott lebegett a zágrábi találkozón. Igaz, az ő szelleme mindig ott lebeg, ha bábosok összejönnek valahol a nagyvilágban. De most sokszorosan és tartósan jelen volt. Legalábbis az én számomra. Ugyanis a nemzetközi zsűri munkájában együtt vettem részt az unokájával, Jekatyerina Obrazcovával, aki jelenleg az Obrazcov nevét viselő Központi Bábszínház főrendezője. Édesanyja is kiváló bábművész, haláláig az Obrazcov Színház tagja volt. Együtt néztük az előadásokat, együtt töltöttük a szabad időnket, jártuk a várost, a környéket, és sok mindenről beszélgettünk. Színházról, bábszínházról és természetesen Obrazcovról. A friss szellemű és kitűnő humorú hölgyet legalább annyira érdekelte, hogy én mit tudok és gondolok Obrazcovról, mint amennyire én próbáltam nem túlságosan elcsépelt kérdésekkel közelebb jutni egy kivételes művész személyiségéhez. Közös együttléteinket egy idő után óhatatlanul egyetlen visszatérő kérdés megválaszolása töltötte ki: mit szólna a Mester ehhez a fesztiválhoz, és mit gondolna mindarról, amit a mai bábművészetben tapasztalna. Egyik-másik előadás után dühösen, felháborodva, máskor ironikusan, viccelve, néha pedig boldog örömmel és megelégedéssel próbáltuk szembesíteni a látottakat a tőle tanultakkal.

Persze ennél azért mások számára nyilvánvalóbb formában is jelen volt Obrazcov szelleme. Színháza - amely a tervek szerint a jövő évi PIF főszereplője lesz - egy válogatást hozott saját egyedülálló bábtörténeti gyűjteményéből. Ezen a kiállításon egy forrásvíz tisztaságú, egyszemélyes játékot is látni lehetett: a Borsóhercegnő, avagy Öt álmatlan éjszaka Andersen meséjének 25 perces feldolgozása egy parányi színpadon, a múlt század elején még divatos családi bábszínház modorában. A játék előadója, mesélője és demonstrátora, Olga Belenkova még arra is képes volt, hogy a horvát közönséget szóra és aktív részvételre bírja az orosz nyelvű előadásban. A tíz éve műsoron levő játékot az a Jevgenyij Gimmelfarb jegyzi rendezőként, aki több alkalommal magyar bábszínházaknál is sikerrel dolgozott (Győr, Debrecen).

A találkozó ünnepélyes megnyitójára az 1895-ben megnyílt, Fellner és Helmer építette Horvát Nemzeti Színházban került sor (egy kis színház- és szabadságharc-történet: az épület felavatásán részt vett maga I. Ferenc József is, akinek érkezésére hatalmas magyarellenes tüntetés zajlott a Jelačić téren; többek közt elégették a magyar zászlót). A genius loci fontos szerepet játszik az alább ismertetendő előadás szempontjából. Nemcsak azért, mert az operatársulatnak is otthont adó épület éppoly gyönyörű, mint a kiváló bécsi színházépítészek összes művei, hanem mert egy minden ízében meghökkentő és tetszetős látványosságnak voltunk tanúi. A fesztivál nyitó díszelőadását a milánói Carlo Colla e figli marionettegyüttese szolgáltatta; Verdi Aidájának bábszínpadi átdolgozását mutatta be "korabeli" külsőségek között. A korabelit úgy tessék érteni, hogy a díszleteket mintha Girolamo Bonn, Pietro Travaglia, de legalábbis a mi Lehmann Mórunk vagy Spannraft Ágostonunk tervezte volna. A kortina-előfüggöny módfelett emlékeztet a XIX. század utolsó évtizedeinek drapériákkal díszített, mesterien megfestett Vorhangjaira. A külsőségek a megkésett kairói ősbemutató (1871), vagy a milánói premier (1872) korát idézik. Igazi nagyoperát látunk kicsiben. Persze nem olyan nagyon kicsiben, mert a rafinált színpadi építmény betölti a Nemzeti Színház játékterét, ami azért egy bábszínháznak mindenképpen becsületére válik. A figurák naturalisztikusak: énekeseket ábrázolnak, akárcsak a bábszínházi operajátszásban máig etalonnak számító Salzburgi Marionettszínház bábjai. Énekeseket, akik ezúttal Verdi Aida című operájának szerepeiben lépnek fel. Méghozzá az ősbemutató fotói alapján rekonstruált külsővel. (Itthon megkerestem Teresa Stolz, a cseh származású énekesnő képét Aida szerepében: a milánói bemutató főszereplője alig különbözik most látott marionett-hasonmásától.)

Miért? (Ljubljana)

Minden úgy zajlik a színpadon, ahogy annak idején lehetett. Kivéve, hogy az operából csak részletek hangzanak el. Néhány áriát (pl. Radames románcát, Aida első áriáját - Ritorna vincitor! - és néhány más ismert részletet) csonkítatlanul hallunk, másokat alaposan megvágva, vagy jobbára sehogy. Mert az előadás felét dialógusok teszik ki, amelyek segítenek eligazodni a történetben. Kétségkívül valamiféle ismeretterjesztő szándék vezérelte az alkotókat. Az együttes elsősorban az ifjúságot szólítja meg (a zágrábi előadáson is sok tizenéves ült a nézőtéren). Csak roppant kérdéses, hogy ez a megszólítás megfelelő módon történik-e. Az olasz nyelvű párbeszédek részben az opera eredeti szövegéből, részben száraz információkból tevődnek össze. Ez a dramaturgia nem ismeretlen azoknak, akik egy kissé járatosak a XIX. századi német, olasz és cseh vándorbábjátékosok háza táján. Paródiáról aligha beszélhetünk, hiszen első látásra egy szemernyi humor sincs az előadásban. Mindvégig véresen komolyan veszik a játékot, a báb bejön, énekel, gesztikulál - még a szája is mozog, ami egy énekesnél nélkülözhetetlen, egy bábnál jóval kevésbé -, aztán prózára vált, szenved, kimegy. A kétrészes, másfél órára zanzásított Aida szemlélése egyre inkább nehezünkre esik, a szép kulisszák, a tökéletes világítás és a produkció magas fokú profizmusa mind fárasztóbb.

Ám két alkalommal csoda történik. Egyik sem mentes a zavarba ejtéstől, de azért mégiscsak csoda mindkettő. Az egyik az eredeti II. felvonás fináléja, népszerűbb nevén a Bevonulási induló. Az operai hagyományoknak megfelelően itt mindenféle állatok, lovak, szekerek szoktak vonulni hosszú időn keresztül, mindig az illető operaház méretei, anyagi lehetőségei és az alkotók fantáziája szerint. Ezúttal a rendező Eugenio Monti Collát elragadja a tehetsége és a bábjáték különös varázsa. A megszokott operai sztereotípiák (lovak, elefántok) oly mértékben fokozódnak (elefántok, tevék, orrszarvúk), hogy Verdi eredeti zenéje kevésnek bizonyul. Ez nem jelenthet akadályt, ismétléseket toldanak be, hogy a kifogyhatatlan ötletparádé teljes pompájában kiteljesedjék. (A lelkiismeret-furdalás nem volna indokolt, annyi helyen trancsíroztak szegény Verdiből, hogy ideje volt már hozzá is tenni valamit.) Néhány percre kilépünk a XIX. századi operajátszás hót komoly kereteiből, a bábjáték csodája legyőzi az akadémikus szigort, és irónia, humor, szemtelenség tolakszik elébe.

A másik ilyen meglepetés még zavarba ejtőbb. Az opera fináléjában a szerelmespár épp hogy belefog fájdalmas búcsújába (O terra addio, addio valle di pianti), amikor Radames, foglalkozására nézve hőstenor, hadvezér és áruló (traditor) hadat üzen a balsorsnak meg a dramaturgiának, és felrobbantja a sziklasírt, amelybe Ízisz papjai befalazták. Percekig recseg-ropog, dübörög minden, elnyomva Verdi muzsikáját, és a szemünk láttára - valóban bravúrosan megoldva - összeomlik a díszlet, hogy ezek után az újra felcsendülő Győzelmi indulóval érjen véget az előadás. Most meg már a XVIII. század végén járunk, Iffland és Schröder korában, amikor korrigálták a tragédiák befejezését; Othello nem fojtotta meg Desdemonát, Romeo idejében érkezett vissza Veronába és (miként Nahum Tate átdolgozásában) Lear is visszakerült a trónra, Cordelia pedig Edgarhoz ment feleségül. Ez az ironikus hepiend persze ellentmond az ismeretterjesztő szándéknak, de annyi baj legyen. Ennek is köszönhető, hogy megkönnyebbülten távozunk a nagy ellentmondásokkal terhes élményt nyújtó előadásról.

Krespel tanácsos

Érdemes néhány dolgot tudni a nevezetes vendégekről. A Compagnia Colla 1835-ben (!) alakult; eleinte turnékon mutatkoztak be, majd az alapító halála után, 1861-ben háromfelé szakadt a családi vállalkozás. Ennek egyike volt a Carlo Colla és Fiai Együttes. Ők 1911-ben Milánóban telepedtek le, a Scala mellett az övéké volt a második állandó színházépület. III. Carlo Colla és Eugenio Monti Colla, a jelenlegi vezetők a gazdag múltú intézmény repertoárját igyekeznek életben tartani.

Szívesen mondanám, hogy a fellépő hazai együttesek színvonala változó volt, de ez sajnos nem igaz. A mostani program megerősítette, ami a rijekai fesztiválon még véletlennek tűnhetett, hogy mind a horvát, mind az egykori Jugoszlávia többi tagköztársaságának bábjátéka súlyos válságban van. Abban az országban, ahol egykor olyan kultuszelőadások születtek, mint a Budapesten is sokáig emlegetett Hamlet, Zlatko Bourek Tom Stoppard nyomdokain készített groteszk grand guignolja (amelynek egyébként a PIF-en indult a világkarrierje a zágrábi ITD Színház produkciójaként), ma olyan a bábjáték, mintha harminc évvel ezelőtti gyenge amatőr bábcsoportok ízlését tükrözné. Lineáris, anekdotizáló, szájbarágó dramaturgia, invenciótlan rendezés, illusztratív, "általános" színjátszás jellemezte a kínálatot, és csak a negatív jelzők fokozásával, vagy tompításával lehetne különbséget tenni a látottak között. A négy horvát, három szlovén és egy szerbiai-montenegrói előadásból kettő érdemel említést, de az egyetlen kivételről, a bolgár Biszerka Kolevszka felnőtteknek szóló, valóban értékes niši produkciójáról, Az éjszaka árnyairól rijekai beszámolómban írtam már (Criticai Lapok 2004/7). Így hát marad egy, az is csupán azért, mert a sivár mezőnyben bizonyos értéket képvisel, a vállalkozás merészsége pedig óhatatlanul tiszteletet ébreszt a nézőben.

Aida

A Krespel tanácsost, E. T. A. Hoffmann novelláját elsősorban Offenbach operájából ismerhetjük (ott - a francia átírás révén - Crespelként szerepel). Az Antónia-epizód némileg eltér az eredeti novellától, amelyben a címszereplő mániákusan kutatja a művészet titkait. Szétszed minden mesterhegedűt, hogy a mennyei hang rejtelmeit megtalálja, de istenkísértő rögeszméjéért nagy árat kell fizetnie: felesége után egyetlen leányát is elveszíti. A szerzőre jellemző metafizikus téma a ljubljanai Konj Bábszínház előadásában sokértelmű metaforaként kíván megszólalni. A többféle jelentést sokfajta és rendkívül kifinomult eszközzel jeleníti meg a rendező-tervező Silvan Omerzu. Az erőteljes és hatásos látvány azonban kevés ahhoz, hogy a fárasztó előadás iránt hetven percen át ébren tartsa a néző érdeklődését. A fekete ruhás színészek fából faragott figurákat mozgatnak és beszéltetnek, a minimális külső cselekményt szigorúan komponált szertartássorozat próbálja ellensúlyozni. Nem mindennapi próbatétel a közönség számára.

Az idei fesztivál középpontjában Fehéroroszország bábművészete állt. Három produkcióval mutatkoztak be. A Tea kettesben című kétszemélyes játék - alcíme szerint Tíz kabarészám a XX. századi művészvilágból - azt adja jó ízléssel és magas színvonalon, amit ígér: vidám és szomorú, bölcs és könnyed zenés etűdöket. Az egyiknek frappáns csattanója van, a másik elgondolkodtat, a harmadik az érzelmeinkre számít. Hol nevetünk, hol a zsebkendőnket keresgéljük. Mint egy igazi irodalmi kabaréban. A grodnói Városi Bábszínház rokonszenves házaspárját, Larisza Mikulicsot és Oleg Zsjugzsdát néhány hónappal korábban ismertem meg. Júniusban ők voltak a Pécsi Nemzetközi Bábfesztivál nagy meglepetései: a Macbethet játszották nagyon elgondolkodtató és hatásos előadásban. Mindkét produkció rendezője és férfi főszereplője Oleg Zsjugzsda volt.

Az elkárhozott lélek

Mint ahogy a fesztivál záróakkordjaként bemutatott vityebszki moralitás is az ő munkája. Az elkárhozott lélek avagy A megbűnhődő bűnös egy középkori legendagyűjtemény darabja, amelyet a XIX. századi belorusz író, Jan Borsevszkij írt színpadra az iskoladrámák modorában. A játék a Faust-témát variálja: egy bizonyos Albert úr szerződést köt az ördöggel, aki megígéri, hogy gazdag lesz, és ráadásul elnyerheti végre a szépséges Malvina kisasszony hőn áhított szerelmét. A Jó és a Gonosz erői ádáz harcot vívnak egymással, de egyre nyilvánvalóbb, hogy Albert úr lelke menthetetlenül a pokolba jut. Malvináról a végén kiderül, hogy boszorkány, így hősünk nem is nagyon bánja a kárhozatot. Csak a szolgája, Rigor (aki a Faust-bábjátékok Kasperljének cseppet sem rigorózus megfelelője) szabadul meg az alvilági büntetéstől, mivel mátkája, Zoszja (aki természetesen Malvina komornája) szívhez szólóan imádkozik az üdvösségéért. Pedig egy varázsdukát segítségével ő is alaposan belegabalyodik a sötét erők cselszövéseibe. A mulatságos játék tanulsága, hogy a látszat néha csal, néha nem, meg hogy nem mind arany, ami fénylik, de azért majdnem.

A parányi misztériumszínpad mintha az ókort, a középkort, de még a barokk színház csodáit is be akarná csempészni a játékba: látjuk a mennyek birodalmát és a poklot is. Az angyalokat is férfiak játsszák, akárcsak a világszép Malvina kisasszonyt és a komornáját, elvégre egy jezsuita kollégiumban, ahol a tandrámát előadják, nincs keresnivalója fehérnépnek. Ez éppúgy bő humorforrás a rendező és a jókedvű színészek számára, mint a kitűnő alapanyag többi fortélyos fordulata.

A Belorusz Állami Művészeti Akadémia növendékei a belorusz költészet legjelentősebb alakjának, a modern belorusz irodalmi nyelv és irodalom megalapozójának, Janka Kupalának (1882-1942) egyik poémája alapján készült projekttel mutatkoztak be. Az Örök dal (Advecsnaja pesznya, 1908) a fehérorosz irodalomban éppen meghonosodó szimbolizmus jellegzetes darabja. Az elbeszélő költemény egy ember útját követi a születéstől a halálig, amely egyben a belorusz nép tragikus sorsát is jelképezi. Az előadás a tárgyak és a bábok nyelvén, jórészt szöveg nélkül asszociál a klasszikus mű nyomán felidézett fejezetekre.

Rokonszenves volt a moszkvai "Itt meg ott" Bábszínház egyszerű és megkapó játéka, A púpos lovacska. A kétszemélyes játék különlegessége, hogy kerámiafigurák jelenítik meg a történetet, de a figurák egyben hangszerek is. Így a mese szereplői maguk szolgáltatják a zenei kíséretet a történethez (író: Pavel Jersov, rendező: Jurij Fridman, a kerámiákat készítette és az előadást játssza: Larisza Balejevszkih és Anatolij Arhipov). Az amerikai Jim Gamble most sem tudott magával ragadni A bábok csodálatos világa című egyszemélyes show-műsorával. Virtuóz játékos, marionettjei mindenre képesek, csak megszeretni nem lehet őket. A niši előadás kapcsán már említett bolgár rendezőnő, Biszerka Kolevszka hazai együttessel is bemutatkozott: a pazardzsiki Konsztantin Velicskov Drámai és Bábszínház (amiből a magyarországi bábszínházak sikerrel kimenekültek, azt most Bulgáriában eredményként emlegetik: a pazardzsiki bábszínház beolvadt a város drámai színházába) egy ugyancsak meggyőző és magas színvonalú előadást hozott. A Szentírás az ó- és újtestamentum legfontosabb jeleneteit eleveníti fel négy tételben: a világ teremtését, Noé történetét, Babilont és Jézus Krisztus legendáját. Az előadás az ember és a természet örök körforgását, a pusztulás utáni szüntelen újjászületést ábrázolja a mozgásszínház és az árnyjáték érdekes kombinációjával (tervező: Sztefka Kjuvlieva). A České Budějovicéből jött utcaszínházi társulás, a Divadlo Kvelb bizarr középkori alakokat jelenít meg gólyalábas látványosságában, a Bestiáriumban, szerencsésen ötvözve a rögtönzést az akrobatikus elemekkel, az egyszerű drámai történetet az utcai felvonulással (rendező: Pavel Lukas).

Magyar sikerről ezúttal nem számolhatok be. A kecskeméti Ciróka tervezett szereplése, Michael Ende Árnyak színháza című előadása egy váratlan betegség miatt elmaradt. Nagyon hiányoztak.

BALOGH GÉZA