Csehov: Cseresznyéskert - Young Vic, London
A Katie Mitchell Cseresznyéskert rendezésének plakátján látható, víz alá merülő fiú képe erőteljesen érzékelteti az előadás hangulatát. Annak ellenére, hogy Csehov a hattyúdalát egyértelműen „komédiának” nevezte, a londoni színrevitel alaphangulata a nyugtalanság, a szorongás, sőt, az angol gótikus regény hagyományának nyomait is fellelhetjük benne. Az ötvenes évei elején járó rendezőnő a brit színház egyik „legeurópaibb” jelensége. Nemcsak, hogy sokat dolgozik az utóbbi években Németországban, és (gyakran kortárs) operarendezésekkel is sikert arat, de fiatal kora óta tanulmányozza a kelet-európai, főleg az orosz és a lengyel színházat is. Előadásai a rendezői színházzal szemben némileg szkeptikus, színészközpontú brit környezetben gyakran nagy port vernek. A fent említett alapértelmezési tendencia ellenére a Young Vic előadása ilyen szempontból nem mutatkozott kihívásnak: visszafogott, a drámához pozitív értelemben hű alkotással szembesülünk, amely szervesen illeszkedik London gazdag színházi kínálatába.
A Young Vic színház tagadhatatlanul menő hely Londonban. A múlt nyáron Blanche DuBois szerepében itt lépett fel a magyarországi közönségnek talán még mindig a kilencvenes évekbeli X-akták című sorozat Dana Scullyjaként ismert, azóta Nagy-Britanniában sikeres színészi pályát folytató Gillian Anderson. A színház bárja nem csak a szakállas, szűk farmeres hipsztereket vonzza, megfordulnak itt harmincon felüli sikeres üzletemberek, hangos zene mellett késő estig fogy az ital. Belépve a vártnál sokkal nagyobb színházterembe, nemcsak az volt meglepő, hogy a közönség zöme negyvenen aluli, hanem a hangszigetelés minősége is: a bár hangzavarától háborítatlanul merültünk el egykettőre Mitchell Cseresznyéskertjének komor világába. Vicki Mortimer díszlete szinte naturalisztikus, minuciózusan kidolgozott: 1904-ben, de sokkal később is járhatnánk, hiszen a gyerekszobában megállt az idő Ranyevszkaja folyóba fúlt kisfia halála óta, de talán már Ranyevszkaja és bátyja, Gajev gyermekkora óta. A sok vidám tárgy, a játékok, a rajzok, amelyeket talán Trofimov, az „örök diák” tanító használt a kisfiút okítva, mindez kísérteties színekben ábrázolja Gajevék házát.
Paul Hilton (fotó: Stephen Cummiskey)
Az elhangzó szöveg Simon Stephens kortárs angol drámaíró új, tömörített fordítása, amely Katie Mitchell tempós rendezésében szünet nélkül két óránál rövidebb időtartamba sűríti a négy felvonást. A brit színház nem ismeri a dramaturg intézményét, viszont az idegen nyelven írt daraboknál a dramaturgiai munkát gyakran a fordító végzi, és ezt a feladatot általában (dráma)íróra szokták bízni. Stephens elsősorban sűrített, ami leginkább a mellékszereplők – gyakran komikus – tirádáinak rövidítésében nyilvánul meg, viszont nem sérült a drámai szerkezet, illetve Csehov szereplőinek figyelmesen felépített viszonyrendszere. A fordítói szabadság által a szöveg mintha természetesebben szólalt volna meg angolul, s illeszkedett a brit beszédmodorhoz és mentalitáshoz, ami csekélyebb művészi tehetség esetén azzal a veszéllyel járna, hogy Csehovot megfosztja „oroszságától”, itt azonban minden változtatás a mester előtti tisztelgés szellemében történt. Stephens néhány dramaturgiai módosítását Mitchell rendezése azonnal igazolta is. Így például a fordító és a rendező arra csak utal, hogy Ranyevszkaja és Trofimov között kialakulhatott valamiféle szerelmi viszony, Jasa szerepét azonban pontosan meghatározott irányban fejlesztették. Ranyevszkaja fiatal inasa ebben az előadásban Tom Mothersdale alakítása révén egy rideg, hátborzongató gazember. Kegyetlensége nemcsak Dunyasával, a reménytelenül beléje habarodott szobalánnyal való bánásmódban nyilvánul meg, hanem Firsszel, az öreg inassal szemben is, akit nemcsak ágyékba rúg teljes erővel, hanem szántszándékkal akadályozza a többieket, hogy a negyedik felvonásban kórházba szállítsák, és ezzel elősegíti az öregember darabot lezáró halálát is.
Mitchell nagy híve Sztanyiszlavszkijnak, ami a színészvezetésében is érezhető. Mellőzte a brit színházi hagyományban annyira fontos, retorikai szempontból kifogástalan „szavaló” színészi szövegmondást, a természetes színpadi beszédre helyezte a hangsúlyt. Talán Angus Wright Gajev alakítása a legjobb példája a különböző hagyományok ötvözésének. Az életképtelen, kizárólag a múltban élő, egyfolytában billiárdfogásokat felidéző, talán enyhébb idegbajban is szenvedő, rengeteg Cseresznyéskert előadásban iszákosnak ábrázolt nagybácsit Wright a beszédmodort, gesztusokat, vérmérsékletet tekintve teljesen hitelesen egy kissé ügyetlen, folyton a saját leégéséért bocsánatot kérő, szóáradatával önbizalomhiányát és túlzott érzékenységét álcázó angol úriemberként keltette életre. A bohózatba illő mellékszerepeket Stephen Kennedy (Piscsik) és Sarah Malin (Sarlotta Ivanovna) a legapróbb részletekig kidolgozta. Ezeket az alakokat sok rendezés a groteszk irányában szokta stilizálni, Mitchell azonban ezt az aspektust nagy óvatossággal kezelte: a hibbant német nevelőnő-cirkuszművész konvenciókat megvető természetét igen plasztikus módon azzal érzékeltette, hogy a második felvonásban a strandról jövet teljesen meztelenül végigsétáltatta a színpadon. Piscsik most is ama idegesítő, unalmas emberek egyike, amilyenekben Csehov világa bővelkedik, Kennedy azonban méltósággal, rokonszenvvel is felruházta Gajevék háztartásának e parazitáját. A fiatal szereplők alakítása is hiteles. Jepihodovot, Gajevék karikaturisztikusan ügyetlen könyvelőjét a Mothersdale-nél semmivel sem kevésbé jóképű Hugh Skinner úgy játssza, mintha szerény ellentéte lenne Jasának, ezért nem viszonozza szerelmét Dunyasa. Varjáról (Natalie Klamar) és Ányáról (Catrin Stewart) el lehetne hinni, hogy testvérek: szépségükben, Ranyevszkaja iránti szeretetükben, a birtok iránti ragaszkodásukban és jóindulatukban Mitchell nem tesz különbséget, inkább a társadalmi státus különbözteti meg őket.
A két lány szerelme Trofimov (Paul Hilton), illetve Lopahin (Dominic Rowan) iránt teljes és önzetlen, Mitchell értelmezésében viszont nem biztos, hogy megfelelő viszonzásra is talál. Hilton kimondottan vidéki akcentusával jelentősen elüt a társulattól, és ez nem lehet véletlen: a tanító mint egyfajta „idegen”, befészkelődött a birtokos családba, hogy kritizálja az életmódjukat, s eközben sikerült Ányát a maga oldalára állítania. Dominic Rowan Lopahint komplex figuraként ábrázolja: gyakran épp a jobbágyi származású nagykereskedő szerepén múlik a Cseresznyéskert értelmezése, de Mitchellel együtt a színész nagyon ügyelt arra, nehogy végletesen ábrázolja, semmiképp sem úgy, hogy a nézőnek állást kelljen foglalnia mellette vagy Gajevék mellett. Ebben az előadásban Lopahin racionalitása nem karikírozott kapzsiság, de nem jelenti feltétlenül Ranyevszkaja birtokának a lehető legjobb jövőjét sem. Egyébként Rowan, akit a magyarországi nézők talán a BBC krimi-sorozataiból ismernek a legjobban, olyan emberként mutatja Lopahint, aki nem feltétlenül rosszindulatú, de a munkán kívül nem lát semmi értelmet az életében, üresség uralkodik benne, nem képes senkivel sem mélyebb kapcsolatot kialakítani, ezért nem kéri meg Varja kezét. Ezt Rowan színészi palettája nagyon finom árnyalataival érzékelteti: a két szereplő rövid szembesülése a negyedik felvonásban fájdalmasan megalázó Varja számára, hiszen Lopahin közömbössége láttán az egyébként fegyelmezett nő alig tud uralkodni érzelmein. Natalie Klamar szívszorítóan bontakoztatja ki a gondos házvezetőnőből a nőt, akinek elutasítják a szerelmét. Kate Duchêne Ranyevszkaja alakítása, ha nem is a legsikeresebb, de a kritikai méltatás szempontjából talán a legérdekesebb az előadásban. Nem parádés főszerep, az egyén ilyen mértékű színészi kiemelése idegen Mitchell rendezésétől. Kevés arisztokratikus van ebben a birtokos asszonyban, annak ellenére, hogy a többi szereplő úrnőként kezeli. Inkább egy átlagos, és ami talán a leginkább meglepő, józan, saját helyzetét világosan átlátó ember, aki tudatában van annak, hogy nem uralja a sorsát. Rajta is főleg az elfojtott érzelmek uralkodnak, a színésznő „északi” önuralmán és környezete iránti distanciáján csak néha törnek át az indulatok, főleg a fia halála miatt érzett bűntudat és a „végzetes” párizsi szerelem felszínre kerülésekor.
Mitchell Cseresznyéskert-értelmezésében a társadalmi kérdések háttérbe szorulnak. A darab befogadásának újszerűbb aspektusai (például a környezetvédelmi) egyáltalán nem jelennek meg az előadásban, sőt, a második felvonás is az egységes térben, a fent leírt gyerekszobában játszódik. A tér szimbolikájában kulcsszerep jut James Farncombe világításának. Nemcsak az első és a harmadik felvonás, de mintha a második is naplemente után játszódna, a szereplők sorsa, érzelmei, indulatai alkonyi homályban gabalyodnak egymásba. Ebben a sötétségben mindvégig valami szorongás lappang, a messze „elpattant húr” hangja hátborzongató dörgésként szólal meg. Miután a cseresznyéskert és a szereplők sorsa eldől az árverésen, a negyedik felvonás erős fénnyel megvilágított, lecsupaszított, üres tere találóan ábrázolja a végkifejletet, s ami az eddigi vergődésnél talán még nyomasztóbb: a cseresznyéskert után nem marad semmi, csak a ház mint Firsz sírja. Mitchellnek nyilván nem az volt a célja, hogy a komikumot szándékosan kizárja az előadásból: amikor Varja a harmadik felvonás már eleve komikus báli zűrzavarában Jepihodov helyett véletlenül Lopahint kólintja fejbe egy bottal, nevetünk ugyan, de egyidejűleg kellemetlenül érezzük magunkat, kissé szomorúan, hiszen tudjuk, ez nem fog segíteni a pár egymásra találásában. A tragikomikum két arca közül Mitchellhez nyilván a tragikum áll közelebb. A csehovi melankóliának azonban különös színezetet ad az említett szorongásos állapot. Ahogy az első felvonásban Ranyevszkajának úgy tűnik, mintha halott édesanyját pillantotta volna meg a kertben, úgy a néző szeme előtt is néha felvillannak a múlt szellemei (Grisa halála, de talán más, csak megsejtett traumatikus események is). Ha Mitchell nem is egy minden szempontból újszerű Csehov olvasatot hozott létre, az előadás következetessége, a különféle színházi elemek összehangoltsága és különösen a társulat tagjainak együttes munkája emlékezetes művészi élményben részesíti a nézőt.
Curkovic Iván
