Nem zavarosságról van szó, hanem arról, hogy adjunk teret többféle megközelítési formának. A család színházának két vetülete van: sem a korosztályok, sem a színházi megszólalásmódok között nem válogatunk. Az tény, hogy a szórakoztató előadásoknak prioritása van. Ehhez tudni kell, hogy mivel mi kht. vagyunk, senki nem fog a segítségünkre rohanni, ha gond van, és a József Attila Színház közönsége elsősorban szórakozni jár hozzánk. Vagyis, mi nagyon nagy részben a nézőinkből élünk, ezért maximálisan tekintettel kell lennünk rájuk. A József Attila Színház elindult egy úton. Egyrészt legyen a nézőink számára egy másik ablak, amit eleinte lehet, hogy utálnak, de lassanként esetleg az ilyen, más jellegű előadásokat is szívesebben nézik. A másik, hogy akik nem szerettek a színház megszokott - szórakoztatásra nyitott - ablakán kinézni, azok is jöjjenek be hozzánk. Harmadrészt, ezek az előadások valamiféle fricskák annak a szemléletnek, amelyik élesen elhatárolja egymástól a különféle színházi nyelveket: íme, egy bulvár színház, amely meg tudja és meg meri csinálni, hogy ezeket repertoár szinten összekeveri.
Hogyan fogadja a közönség ezt a többszólamúságot?
Aki megszokott valamit, néha idegenkedik a másfajta megközelítéstől. Remélem, egy idő után már minden hozzánk látogató néző pontosan fogja tudni, hogy melyik előadás milyen hangvételű.
Az öreg hölgy látogatása szórólapján nagyon ügyeltetek arra, hogy kellő hangsúllyal figyelmeztessétek a közönséget a szokatlan megszólalásmódra, ami miatt sok kritika is ért benneteket. Most éppen csak annyi említés történik a szórólapon a másságra, amiből egy musical változat is kiolvasható akár: úgy tűnik, most alultájékoztattátok a nézőt. Azon az előadáson, amit láttam, akkora felháborodást és értetlenséget tapasztaltam, hogy attól kezdtem félni, botrány tör ki a nézőtéren.
Ez a van sapka, nincs sapka esete. Össze kéne ereszteni azokat, akik akkor sokallták az informálást, és azokat, akik most keveslik, és döntsék el, mi legyen, mi pedig eztán eszerint fogunk informálni. (mosoly)
Téged speciális helyzetbe hoztak ezek a másféle előadások, hiszen mindkettőben főszereped van, és mindkettő újszerű kihívások elé állított. Melyik volt nehezebb feladat számodra, Az öreg hölgy látogatása vagy az Éjjeli menedékhely?
Zsótér Sándor valami elképesztő dolgot kér a színészektől: hogy minden iszonyatosan erősen, végletesen történjen meg benned, viszont semmiféle gesztus ne járuljon ehhez, mert ő hisz abban, hogy ha valami benned intenzíven megtörténik, azt a sejtjeiden keresztül kezded sugározni. Horváth Csaba pedig azt kéri, hogy mondj el úgy egy történetet, hogy egyrészt verbálisan, dikcióban halálpontosan visszaadd, és vele párhuzamosan mozdulatokkal is meséld el. Nem biztos, hogy ennek a két történetnek mindig együtt kell futnia, lehet, hogy csak néha-néha érnek össze, de mindkettőnek folyamatosnak kell lennie. Mindkét feladat nagyon nehéz, az én színészi alkatomhoz az utóbbi picit közelebb áll. Azt gondolom, hogy Az öreg hölgy látogatásában jóval inkább alulmaradtam a rendezői kérésnek, mint az Éjjeli menedékhely esetében. Néhány kemény bírálatra reagálva, senki ne higgye azt, hogy Horváth Csaba rendezése blöff, végig dolgoztam azt a két hónapot napi két próbával, ez nem blöff.
Vannak kritikai hangok, amelyek az előadásban a nem mozdulatművész előadók gesztikus mozdulatait kevésnek tartják ahhoz, hogy jelentés születhessen belőlük. Magam is többször tapasztaltam azt, hogy ezek a mozdulatsorok nem jutnak el az értelmezhetőségig, így csupán idegenszerű hadonászásnak hatnak.
Egy hétig mást sem csináltunk próbán, mint ültünk és mozdulatsorokat kreáltunk. Nagyon sok munkát fektetett mindenki ebbe a darabba, ami mindenképpen becsületükre (becsületünkre) válik, de bizony van, amikor nem sikerült. Azt gondolom, hogy ha az előadás bármelyik pillanatát megállítanánk, minden pillanat alkalmas arra, hogy gondolatsorokat indukáljon a nézőben.
Ha el is fogadjuk, hogy minden egyes momentum tudatos és jelentéses, még mindig marad az a kérdés, hogy vajon kellően erős-e (vagy kellően erősek vagytok-e ti) ahhoz, hogy ténylegesen beindítsa a nézői intellektust?
Azt gondolom, lejárt annak a felfogásnak az ideje, hogy a színész játszik, és a néző, aki megvette a jegyét, egyszerűen csak nézi őt. Le kell nyúlni, meg kell találni azokat a formákat, módszereket, amelyekkel reagálásra kényszeríted a nézőt. A legegyszerűbb bulvár vígjátékokban is meg kell ezt tenni. És való igaz, hogy nem sikerült mindig olyan hőfokon jelen lennünk, ami mindehhez elengedhetetlen.
Ti most az Éjjeli menedékhely - de Az öreg hölgy látogatása - kapcsán is abban a nagyon nehéz helyzetben vagytok, hogy a nézők messze túlnyomó többsége ellenáll. Ezt az egészen szokatlan vastagságú falat érzékelitek?
Látjuk, érezzük, hogy néha nem jut el hozzájuk, amit csinálunk, de a tartásunkat mégsem veszítjük el, ami Horváth Csaba habitusának, lendületének köszönhető, és annak, hogy erre mindnyájan fel voltunk készülve. Tudjuk, hogy amit csináltunk, nem ért el oda azokhoz, ahová szerettük volna, de hiszünk Horváth Csabának, és hiszünk abban, amit létrehoztunk.
Az interjút készítette Török Ákos
A beszélgetés alapjául szolgáló előadásról kritikáink a Criticai Lapok 2009/03. számában olvashatók.
