Volt egy négy hónapos időszak, amikor három darabot (Leonce és Léna, Woyzeck, Tojáséj) is bemutattatok. A korábbi munkákhoz képest, mintha ezeknek a daraboknak sokkal nagyobb lenne az összetartása.

Több oka is volt annak az intenzív periódusnak. Egyrészt volt praktikus oka:: egy új társulat jött létre, és egy új repertoárt akartunk létrehozni. Ez a három darab ehhez kellett.
Másrészt, ezek a darabok apropók. Alkalmasak arra, hogy egy társulat önmagáról tudjon beszélni. A közösségről, a műkelymunkán belül a saját erőviszonyaikról, és az önálló személyiségekről. Ezeknek a feszültsége, ütköztetései adják meg azt a hosszú távú folyamatot, ami a legnagyobb feladat egy társulatban gondolkodó művész számára. Nem bemutatókat játszunk, hanem csak játszunk és játékra invitálunk. Folyamatosan alakulnak az előadások, mindig újabb és újabb tanulságokat vonunk le. Az is lényeges, hogy mindig jöjjenek külső behatások, ezért hívok rendszeresen vendégrendezőket. Ezzel el lehet kerülni, hogy belterjessé, egynyelvűvé váljon a Társulat. Egyetlen kérdést teszünk fel minden egyes darabbal, hogy kik vagyunk. Ennél nagyobb kérdést senki nem tud magának feltenni. Egy társulat addig létezik, amíg ez igazi, létező napi kérdés marad számára.

Gyakran élem meg színházi (elsősorban táncszínházi, műhelymunka-bemutató jellegű előadásoknál) előadások esetében, hogy jobban szeretnék részt venni a játékban, mint a nézőtéren üldögélni.

Hogy a nézők ebben mennyire tudnak részt venni, illetve, hogy a színpadon jobb-e lenni, vagy a nézőtéren, az esténként változik, és pontosan érzékelhető a technikusi asztal mögül, ahol ülök. Azonban, ezt a kockázatot be kell vállalni. Eleinte még senki nem tudta, hogyan kell ezt csinálni. Most sem tudjuk, de azért a tapasztalatokat beépítve most nagyon máshol tartanak az előadások. A tegnapi Leonce előadásban például egy néző felállt és elkezdett dülöngélni, mert igényét érezte, hogy a Fűszálak című jelenetben ő fűszál legyen. Vagy a Tojáséjban most már van, hogy dobálják a színészeket, vagy bemegy valaki a színre és odatesz egy tojást a színészhez, noha senki nem kéri erre. Ezt a három előadást a játék szó köti össze. A színészi játék koncentráltsága és ennek hatására - és ez távlati cél - a néző játékkedvének felélesztése. Tény, hogy ki kell nevelni a saját közönségünket, mert anélkül nem működhet színházi alkotóközeg. Ezért megyünk fesztiválokra, iskolákba, börtönbe előadásokat, nyílt próbákat tartani. Nagyon jót tett nekünk ezen a téren is ez az egy év, amióta hellyel rendelkező, önálló társulat vagyunk. Fantasztikus, hogy kezd saját nézőközönségünk kialakulni. Egyébként pedig éppen a közös nyelv kialakítása lehetne a kritikaírás egyik feladata is, azonban nagyon kevesen lépnek túl a '62-es jelzőkön, hogy „nagyszerű", meg „erőteljes", és jutnak el a kritikusan elemző megközelítésig.

Jól érzékelem, hogy az utóbbi három bemutatótok jobban egymáshoz illeszkedik, mint a korábbiak bármikor is?

A Tojáséj a Leonce és Léna továbbgondolása, úgy, hogy a szöveg és zene helyén mozgás és zene áll. Tekinthető kísérletnek is, mivel nincsen rá recept, senki nem csinált még ilyet, de tréning is, ami attól függően válik mindig előadássá, hogy aznap este hogyan áll össze. A színész nem tudja, hogy mi fog történni a következő pillanatban, de ha jól felkészültünk, akkor tökéletes koncentrációval tud majd reagálni. Úgy tűnik, mintha egy koreográfia mentén mozognának a színészek, azonban ilyen koreográfia nincsen. Eleinte nem is mondtam el a nézőknek, hogy ez improvizáció, hiába kértek a színészek. Vannak szabályok, és eszközök, minden más rájuk van bízva. Az egyik alapszabály, hogy kétszer ugyanazt nem ismételhetik meg. A kereteken belül teljes a játszók szabadsága, ahogy az egymásrautaltságuk is. Hol tapasztalhatod máshol ezt a dominó elvet színházban? Nincs ennél szebb, mint együttgondolkodni önállóan gondolkodó emberekkel. Az is előfordult a Leonce-on, hogy volt egy nagyon jó jelenetünk, de nem tudtuk hogyan befejezni. Megmutattuk a nézőknek, megkértük őket, hogy segítsenek, és ők megcsinálták. Tökéletes lett.

Mi az a karakterikum, ami újszerű?

Ez a fajta játék nem leplez el semmit sem. A néző pontosan látja, ha az egyik színész elbizonytalanodik, gyengébb, vagy éppen testileg erőtlenebb aznap. Nem akarunk sminkelni, és ahogy játszunk, az ezt most nem is teszi lehetővé. Aki nem tud igazán ott lenni, az lebukik. És ez nem hiba. Nem ismerek olyat, hogy hiba. Személyesség van, amit a játékok mentén mutatunk meg. De ha még sem venné észre, mi magunk leplezzük le magunkat, mondván, hogy ez most nem sikerült, megismételjük. Ez a Leonce-ra és az utóbbi előadások alkalmával már a Tojáséjre is igaz. Magunkra kérdezünk rá: nem szerepek vannak, nem színészek vannak, hanem Fátyol Kamilla van, és Orosz Ákos van. Ez az érdekes. Én próbálok meg veled, a nézővel valamit kommunikálni, miközben a színpadon mellettem lévőkkel valódi konfliktusokba keveredem. Abban, amit mi csinálunk, és még sok fiatal társulat, nincs alakítás, nem szerepek vannak, és ezzel a kritikaírásnak is lépést kéne tartania. És ha valami kevés vagy fals, akkor azon akár menet közben is lehet változtatni. Tegnap például, amikor az egyik jelenetnél nagyon felhergelték magukat a színészek, az egyik azt mondta a másiknak, hogy „Nyugodj meg!". A néző látta ezt, teljes csönd volt, és a másik színész tényleg megnyugodott. Ha elfárad egy színész, nem kell darálnia tovább, hanem van lehetősége pihenni. Ott mindenki előtt. És amit csinálunk, nem akar ennél több lenni. Ha valaki ennél többet keres, akkor az már róla magáról szól. Semmi más nem kell, csak játékkedv és személyesség. Ha ez nincsen, minden csak színházi forma marad, és én egyre nehezebben viselem ezt a színházasdit. Azt gondolom, az a normális, hogy egymás mellett vannak különféle ízű és gondolkodású társulatok.

Egyszer egy írásban belekezdtem, a nyolcas szám és a Maladype közötti összefüggések fejtegetésébe, de végül feladtam a ködös számmisztikai okfejtéseket.

Nem véletlen, hogy éppen nyolc embert kerestem magam köré mindehhez. A 8-as szám nekem egy nagyon fontos dolog. A kör teljessége is, párosság is, a soha véget nem érő mozgalmasság, a két négyes teljessége és viszonya egymáshoz.

A másik vesszőparipája a kortárs mozdulatművészetnek a fizikai színház. Te hogyan gondolkozol erről a kifejezésről?

Sokan ránk aggatják mostanában a „fizikai színház" jelzőt. Maga a fogalom nekem egyáltalán nem érdekes. Azt viszont remélem, hogy a nyelvezet egyértelmű és világos. Volt egy tudatos váltás a Leonce-nál, ami a társulat átalakulásával van kapcsolatban. Fiatal, energikus emberek vesznek körül, ehhez kellett nyelvezetet találni. És ez a nyelvezet a gondolat, a lélek és a test egységével való játék. Fontos, hogy érthetően mondd el, tagoltan mondd el, de lehet, hogy meg tud segíteni az elmondásban egy egymásba kapaszkodó láb, vagy fül, vagy hajszál. És ez absztrakcióra és stilizációra is alkalmas, miközben képes akár ki is nevetni az egészet. Hívja bárki, ahogyan akarja! Akármennyire is élesnek tűnhet a váltás, mindez már megvolt előbb is bennem, és mindez eredője minden eddigi maladypés darabnak. Azokban az emberekben kezd ez összeérni, akikkel most dolgozom, és akik médiumaim az alkotásban, hiszen ők viszik fel a testüket és lelküket a színpadra. Én hiába értem és látom, ha nincsen olyan színészem, aki velem érti. Nekem most ilyen téren luxus helyzetem van: vannak körülöttem olyan alkotótársak, akikkel most már többedjére tudok ugyanarra rákérdezni.

 

Atz interjút készítette Török Ákos

 

A beszélgetés alapjául a Criticai Lapok 2009/03-as számában megjelent kritika szolgált.

 

NKA csak logo egyszines

1