Hogyan figyelt fel a darabra?
Régi mániám - dramaturgi és műfordítói minőségemben is - olyan színművek/szerzők után kutatni, amelyek/akik Magyarországon még nem ismertek, noha megérdemelnék. A 90-es évek közepén ösztöndíjasként két New York-i színházban dolgoztam. Akkor akadtam rá erre a darabra, és nem volt kétséges, hogy előbb-utóbb valamit kezdek vele. Az Európa Könyvkiadó számára régóta szerkesztek drámaköteteket. A Titkosírás című kortárs amerikai antológiába logikusan került be 2000-ben a De Sade pennája.
Sokfelől kapok szövegeket; fontosak persze a referenciák is - az a színház, ahol először színpadra került egy darab, az ügynök vagy a dramaturg, aki olvasásra ajánlotta -, de onnan kezdve, hogy belelapoztam, csak az én felelősségem, mire jutunk egymással: a dráma és én.
Végzett a fordítás sikeressége érdekében előtanulmányokat?
Elolvastam Doug Wright más darabjait, belenéztem kicsit de Sade írásaiba, picit - de csak picit - annak is utánajártam, ki volt ez a márki. Úgy érzem, a jó fordításnak nem alapfeltétele, hogy többet tudjak egy dráma hőseiről, mint amennyi a szövegből kihámozható. Viszont a mindenkori szerzőt annál jobban ismernem kell, éppen azért, hogy ez a „kihámozás" ne csússzon félre. Minél mélyebben nézhetek bele a drámaíró szemébe - optimális esetben személyes kapcsolat révén, de legalábbis a művein keresztül -, annál nagyobb biztonságban érzem magam, annál jobban reménykedem abban, hogy az ő szemével látom az általa teremtett figurákat és univerzumot. Annál nagyobb az esély, hogy nem értem (tehát: nem is magyarázom) félre a szándékait.
A kötet utószavában a „habzó nyelvezetű" jelzős szerkezetet használja a drámával kapcsolatban. Mit jelent ez?
Doug Wright bonyolult fordulatokat és mondatszerkezeteket használ, a szöveg telis-tele ritkán hallott szavakkal, különös futamokkal. A hétköznapiságtól igen távoli, kifinomult, modoros, gazdagon kreált színpadi nyelv ez, összhangban a jelenetek tónusával, a szereplők viselkedésével. A szerzői instrukcióban is az áll: ez egy igazi grand guignol, nagyhangú melodráma.
Túldíszítettsége, kacskaringói, fölöslegesnek tűnő lázas ornamentikája ellenére a darab egésze, összes jelenete és minden egyes replikája egységes, feszes ívet rajzol: minden elinduláshoz tartozik egy megérkezés; stabil boltozatot épít épp a logika és a nyelv.
Olvasás közben nekem többször eszembe jutott Antonin Artaud könyörtelen színháza. Ön elképzelhetőnek tart egy ilyen interpretációt?
Nekem biztos nem jutna eszembe. Artaud olyan nyerseségről, önmagunkkal szembeni könyörtelenségről beszél, ami szerintem nem tűri Dough Wright (ön)iróniáját. Kétségtelen, hogy kegyetlen dolgok történnek a De Sade pennája színpadán, és ez jó esetben a zsigereinkre is hat. Ám szinte minden megszólalásban benne rejlik az önmagából való kilépés lehetősége, a figura büszke eleganciája, az öröm és kajánság: lám, milyen ügyesen bánok a szóval, milyen szellemesen tudom kifejteni a gondolataimat, vagy visszájára fordítani a másikét. Azt hiszem, ez az okos(kodó) pompa ellentétben áll Artaud lecsupaszítottságával, lényegre törő szigorával.
Sade márki 150 éven keresztül nem volt része az irodalmi, filozófiai gondolkodásnak. Életműve sokáig tiltott gyümölcsnek számított, a XX. század második felétől azonban már megjelenhettek a könyvei, mostanában pedig a reneszánszát éli. Yukio Mishima, Peter Weiss drámában is feldolgozta e mítoszt. Mi lehet ennek a mostani népszerűségnek az oka?
Ugyanolyan embléma, hivatkozási alap lett, mint sok más élő, vagy kreált figura, akiről mindenki azt hiszi, ismeri. Pedig valószínűleg kevesen olvasták valóban a márki műveit (pláne a „komoly" értekezéseit). Amit de Sade képvisel, mindenképpen kihívás: olyan dolgokat szokás a nevéhez kötni, amiket elfogadhatatlannak tartunk. De ha nyitott szemmel-füllel járunk, ha olvassuk az újságokat, kiderül, hogy a bevett (szexuális) normák átlépése, vagy a tágan értelmezett szadizmus egyáltalán nem olyan ritka, nem is annyira marginális jelenség. És persze itt is működik az inga-hatás: egy-egy állítás sokszor nemcsak önmaga, hanem egyszersmind valami más (szélsőséges) tagadása, tehát eleve túlzó. De Sade írása, vagy a libertinus gesztus egy szigorú morállal szembeni provokáció is, ami természetesen vált ki heves ellenreakciót. Az ilyesmi mostanában sem példátlan. A magánerkölcs és közmorál, a politika és a kultúra harcterein egymásnak feszülnek a bezárkózás, a „beszigorodás", a regulák emilyen hívei és a határtalan szabadság eszméjével (rémével) provokáló amolyanok: mindkettő szálka a másik szemében. Ráadásul a mindenkori szervezett társadalmak számára nagy problémát jelent, hogy mit kezdjenek azzal, ami/aki az elfogadott normákon kívül esik. Örök kérdés, hol húzódik a „többség" jogos vagy jogtalan önvédelmi intézkedéseinek határa.
A fogva tartás motívuma hangsúlyos a szövegben. Mindenki foglya a másiknak, nemcsak a márki Coulmier abbénak, vagy Royer-Collard-nak, az elmegyógyintézet igazgatójának, fordítva is működik a dolog.
A darab széles alapja, nagy teherbírású váza az általuk kifeszített egyenlő oldalú háromszög. Mindhárom főszereplő a másik kettő szöges ellentéte - más-más szempontból. De Sade a rendíthetetlen szabados, aki úgy gondolja, nincs veszítenivalója, később mégis mindent elveszít - és mégsem tűnik vesztesnek. Vele szemben a megingathatatlan rendpárti vezető, Royer-Collard, aki azt a szent feladatot mérte magára, hogy megóvja a társadalmat ettől a veszélyesen szabad embertől: győz, de nem sokra megy vele. A nagyon is hajlítható Coulmier abbé viszont tragikusan empatikus alkat: képes mindkét fél igazát belátni, persze, hogy felőrlődik köztük, megsemmisül a párharcukban.
Melyik a darab legfontosabb jelenete?
Nem biztos, hogy kijelölhető ilyen. Ha mégis, talán az a pillanat, amikor eldől, hogy kivágják a márki nyelvét. Mindhárom főhős egyéni történetében itt áll be a legnagyobb fordulat, innen nő kozmikussá a tét.
Nagyon sokféleképpen el lehet mesélni ezt a látszólag egyszerű vonalú drámát. Egy rabságában is szabad, jócskán elkényeztetett hithű libertinust lassan mindenétől - végül az életétől is - megfosztanak. Egy mélyen hívő humánus és liberális ember eljut a liberalizmus és a humánum teljes elvesztéséig (tagadásáig?), felebarátja elpusztításáig. A hatalom egy illusztris figurája puszta személyes érdektől (talán féltékenységtől és bosszúvágytól is) hajtva mindezt levezényli a háttérből: egyszerre két lelket is megsemmisít.
Onnan kezdve, hogy nem az elvek csapnak össze, nem a materiális környezet, hanem az emberi test integritása és épsége a tét, már nem babra megy a játék, visszaút egyikük számára sincs.
A magyar színház esetében izgalmas kérdés a kortárs és a klasszikus drámák játszási aránya. Ez a darab beilleszthető a honi repertoárba?
Ma már igen. Sokkal jobban figyelünk a kortárs drámára, mint akár csak tíz évvel ezelőtt is. Minden tiszteletem a nagy klasszikusoké, nekem is rengeteget adnak, de nem mondhatunk le azok tudásáról, érzékenységéről, akik a mai világban élnek, nekünk írnak. Évtizedek óta harcolok a kortárs bemutatókért - közben elég sokan lettünk, így már nem is olyan küzdelmes.
Szekeres Szabolcs
