Mondjam vagy mutassam? Az L1 fesztiválon fellépő minnesotai táncosnő, Tamara Ober produkciójának izgalma, megmozgató ereje nem abban rejlik, hogy elmesél egy történetet, hanem abban, hogy rögtön kétféleképpen meséli el. A két nyelv - a szöveg és a tánc - hol erősíti, kiegészíti, árnyalja egymás jelentését, hol épp szöges ellentétben állnak.
Bizonyára sokunknak örökre emlékezetébe vésődött a Sivatagi Show egyik jelenete, amikor a kis busman vadász előadja a tűz körül ülőknek, milyen állatokkal találkozott portyája során. Egyikünk sem beszéli a busman nyelvet, de a hang és kézjáték, az antilopok szökellése és a struccok hisztérikus szárnycsapkodása félreérthetetlen volt. Több ázsiai színházi hagyományban a történetmesélés a mai napig a zene, tánc (ritmikus, stilizált mozgás) és beszéd elemeinek összhangjára épül. Az indiai színházesztétika kétezer éve íródott alapműve, a Natya Shastra az ábécé-alkotás teljességigényével rögzíti a kéz és arcjáték lehetséges színpadi jelentéseit a tanulni vágyók számára. Európában a Natya Shastra kidolgozásának idejére már különvált a színház és a tánc. Ám úgy tűnik, a huszadik század második felére a szavak hitelének korróziójával eljött a pillanat, amikor a két hagyomány egyesítésére újra igény van, és egyre gyakrabban látjuk - amit az amerikai Tamara Ober produkciójában is - , hogy a szöveges előadás tánccal egyesül.
Otthon érezheti-e magát a bőrében valaki, ha folyton nekimegy az őt körülvevő tárgyaknak? Vak vagyok-e, ha látom, hogy ott van, és mégis nekimegyek? Mi történik ilyenkor a lélekben? Ezekkel a kérdésekkel kezdődik, és ezeket bontja ki Tamara Ober előadása. A minnesotai Zenon Company táncosnője elismerésre méltó, letisztult artikuláltsággal dolgozik. Szinte egyenként követni tudjuk a mozdulatait. Ahogy háttal a nézőtérnek egy padon ül, majd fészkelődve arrébb ül - evidens mi történik: a jobb tenyér a padnak nyomódik, rákerül a testsúly, tehermentesítve a bal csípőt, ami felemelkedhet. Látjuk behajlani a jobb könyököt, kinyúlni a kart, egy pillanatra a jobb láb ujjai a padlót érik, a tenyérből induló lökés a vállon át végigfut a csigolyákon, majd negyven centivel arrébb a test leérkezik a padra. Így látjuk, ilyen tisztasággal. Tamara Ober megengedi a nézőknek, hogy felfogják a mozdulatait, mert mindegyiknek van világos eleje, közepe, vége, és minden mozdulathoz tekintetének tudatos, egyértelmű kifejezése járul, ami a néző szemét is orientálja. Az a táncos, aki ebben a formában uralni tudja a mozdulatait, bármit elmesélhet a testével. Azt, ahogyan a piaci standok közt bűvésszel vagy tolvajjal találkozik, ahogy elvész a városban, vagy pillangó száll a kézfejére.
Ám Tamara Ober produkciójának izgalma, megmozgató ereje mégsem abban rejlik, hogy elmesél egy történetet, hanem abban, hogy rögtön kétféleképpen meséli el. A két nyelv jelei pedig hol erősítik, hol kiegészítik, árnyalják egymást, hol épp szöges ellentétben állnak. Az első pillanattól központi szerepet kap a színpadon egy mikrofon, amihez Tamara Ober odalép, pontosabban nekiütközik, ráhajol, majd belebeszél. Mennyiben más az, ha bemondom a nevem egy mikrofonba, mint ha nekimegyek, és utána hangzik el a név? Bontakozik a nyitójelenet: a táncosnő guggolva, háttal suttog nekünk. Miért fordít hátat, ha bemutatkozni készül? Ahogy ezt a játékot űzi velünk, ahogy hol hátrahőkölve, hol hanyatt fekve, hol hason kúszva mondja be a nevét, már abban sem lehetünk biztosak, felfedni szeretné-e magát, vagy inkább elrejteni. Önkéntelenül el kell gondolkoznom a bemutatkozás természetén. A színpadi karakter neve önmagában csak adat, de az, ahogy látom, milyen kínos, feszélyező, s belakásra késztető fejlemény neki az, hogy kapott egy nevet, amellyel együtt kell élnie, ezzé a névvé kell lennie, megindít. Így kezdődik a Tamara Ober által nyújtott kaland a néző számára, innen kereshetjük - az otthonából kilépő gyerekkel együtt, a helyes útirányt tovább. Az indiai táncos mesemondókkal szemben, akik a Nathya Shastrában rögzített, évezredek során kialakult formalizált testnyelvet használják, s így táncukat nem is értheti igazán, aki ezt nem sajátítja valamennyire el, Tamara Ober saját mozdulatnyelvét a mindannyiunk számára ismerős gyerekkori tapasztalatokra alapozza: elbújás - megjelenés; egyensúlyozás - akár a bútorok szélén; saját testrészeink - önmagunk - méricskélése, leltározása; kísérletezés a fejjel lefelé pozícióval; ujjal mutogatás - haladási irányunk tudatosítása. Tamara Ober jó irányba indul: szép, ahogy a két nyelv - a test és a hang - egymásnak feszül, egymást kérdőjelezi meg, ahogy a mikrofon körül csetlik-botlik, kígyózik a nyitó jelenetben, és szép, ahogy egy gyerek mozdulataiból táncnyelvet produkál. Ha mégis hagy valami hiányérzetet az előadás, az annyi, hogy talán nem engedi el eléggé a fantáziáját. Az előadás második felében a boldogság keresése mint pillangóüldözés elég lapos szimbólum, és ha a ritmikus száguldozás leköti is a néző figyelmét, ebben a részben a kettős beszédben rejlő lehetőségeket nem aknázza ki a táncos-színésznő az induláskor ígért leleménnyel.
Egy szék, egy asztal, egy mikrofon, egy táncos és két világ. Vagy hogy is volt csak? Az utolsó, videóval megsegített jelenetben Tamara Ober annak a testére vetülő képnek a fényében táncol, melyen a korábbi Tamara Ober táncolt. Tamara testén Tamara táncol - hogy is van ez? Még szerencse, hogy adott a rögzítésre időt, behunyom a szemem, jó lesz megnézni még egyszer.
Turai Katalin
