Tudjuk, hogy a színház a pillanat művészete, mégsem várható el egy gyakran színházba járótól, hogy minden egyes előadás után töröljön az agya. Ha valami hat, kiirthatatlanul megmaradnak a gondolatok, a színpadi képek, a színésztekintetek. S ezek egymás mellé rakódva külön kis tablóvá rendeződnek. A néző saját tablójává. 

Ennek előrebocsátása azért fontos, mert Vidnyánszky Attila Johanna-rendezését sem lehet önmagában szemlélni. Minimum két összefüggést nem árt érinteni. Az egyik az, hogy miért tartotta fontosnak Alföldi Róbert Szent Johanna-rendezése után újra elővenni a Jeanne d’Arc-témát a Nemzeti Színházban. A másik az, hogy hol foglal helyet az előadás Vidnyánszky Attila rendezői oeuvre-jében. 

Az elsőre egyszerű lehet a válasz. Azért, amiért Szikora János Az ember tragédiája-rendezése után Alföldi is színre vitte a darabot a Nemzetiben. Mást gondolt a témáról, mást kívánt közvetíteni. Csakhogy a Tragédia esetében drámára dráma felelt, Alföldi Shaw-rendezésére viszont Vidnyánszky egy oratóriummal válaszolt. Egy himnusszal – a hősiesség, az áldozatvállalás, egy küldetés kiteljesítése mellett, az ostobaság, a manipuláció ellen. A művet a szerzőpáros 1935-ben írta-komponálta, de csak 1939-ben mutatták be a színpadi változatot Orléans-ban, majd 1942-ben Zürichben. A fasizmus árnyékában különös hangsúlyt kapott a Johanna-jelenség, a tisztaság egy beszennyezett korban. Ezért is került a mű nyitóképébe egy hangsúlyozott felütés: „Sötétség, sötétség, sötétség…” Igen, nagyon sok korra igaz lehet. Akár megteremthető lenne egy alliteráló mű. De Claudel librettója a továbbiakban nem sok fogódzót ad. A Johanna máglyájától időben visszafelé kanyarodó szöveg nem alkalmas drámai helyzetek kibontására. Egy látomás leképezése csupán, több egymáshoz lazán kapcsolódó, emelkedett jelenettel. Úgy, ahogy egy ember a végső órákban visszapergeti élete meghatározó képeit. Bármennyire próbáljuk is szépíteni, ebben a műben a zene az úr. A hol himnikus, hol jajkiáltásként dübörgő, hol a népi motívumokból táplálkozó. (Hatott is a 2000-es évek elején a Zeneakadémián a MÁV Szimfonikusok előadásában, Kőváry Katalin rendezésében, ahol Bacsa Ildikó és Kulka János tolmácsolta a claudeli szöveget.) 

De miért kell ezt itt és most színpadra állítani? Talán azért, mert pontosan beleillik Vidnyánszky Attila totális színházeszményébe. A zene, a tánc, az ének, a próza és a képi megjelenítés együttes hatására építő emelkedett játékstílusba. Jól működik, ha a rendező valódi drámai alapanyaggal dolgozik, konfliktusokat ábrázol, és erős szöveghez társít szuggesztív képeket. Ám amikor az epikus színház felé mozdul, megbillen az egyensúly. A szöveg hiányosságait a látvánnyal próbálja ellensúlyozni, önmagukért szép képeket rakosgat egymás mellé. Így történik ez a Johannával is. Beleborzong a lélek, ahogy Johanna körül meggyulladnak a könyvlapok, és vandálok tépik szét a sötét korban károsnak ítélt műveket. Félmosolyra húzódik a száj, amikor Johanna felett egy disznó mond ítéletet, a jegyzőkönyvet egy szamár vezeti, és birkák töltik meg a tárgyalótermet. Nemet int a fej, amikor egy revüjelenetben kártyák cserélnek gazdát, rajta Európa nagy napilapjai és az EU vezető politikusainak karikatúrái. Elréved a tekintet, amikor Johanna visszatér a gyerekkorába, és fehér ruhás lányok között keresi a számára kijelölt utat, május havában páncélba öltözik, és Szent Mihály kardjával elindul a hívó hang után. Megremeg a kéz, amikor a Szűz egy vékony mezsgyén egyensúlyozva a halálba tart, majd a mennybe emelkedik. 

8 Johanna a maglyanBlaskó Péter és Tompos Kátya (fotó: theater.hu – Ilovszky Béla)

Vidnyánszky tobzódik a szimbólumokban, és feltételez egy mély háttértudást. Ha ez nincs meg, akkor csak a nagyon egyértelmű és többször elismételt üzenetek jutnak el a nézőhöz hitről, szeretetről, országegyesítésről, az Unió kártyaforgatási technikájáról. De meglehet, ez is a cél. 

Gazdag és túlburjánzó képeket rak egymás mellé. Ehhez kiváló inspirációt kap a díszletet és a jelmezeket tervező állandó munkatársától, Olekszandr Bilozubtól és az állatmaszkokat megálmodó Varga-Járó Ilonától. Hol mintha Hieronymus Bosch kísérteties világa, szörnyalakjai, a jó és rossz örök harcát felmutató fekete-fehér, hol az idősebb vagy az ifjabb Pieter Brueghel cizellált falusi életképei, hol valamelyik középkori oltárképfestő ártatlan angyalkafejei elevenednének meg a színpadon. És nevesíthető Hugo Simberg finn szimbolista festő Sebesült angyal című festménye, melyen két fiatal fiú egy rúdon ülő, fejét lehajtó angyalt cipel. Vidnyánszkynál a festmény úgy kel életre, hogy a két parasztfiúcska többször körbeviszi a tömegben az egyre jobban lángoló angyalt, mintha a feláldozott Johannával bolyonganának az emberek között. A rendező ennél – mint hangsúlyos képnél – több időt hagy a szemlélődésre. A többinél inkább csak felvillant, majd továbbtessékel, s nem enged elidőzni, mert jön a következő. Olyan ez, mint egy nagy képtár, ahonnan úgy jövünk ki, hogy mennyi mindent láttunk, de részleteiben egyikre sem emlékszünk. 

Vidnyánszky intenzíven mozgatja a gépezetet. Énekeseket, táncosokat, színészeket rendez látvánnyá. Azzal, hogy a MÁV Szimfonikus Zenekart a színpad előterébe helyezi, a zenét teszi meg főszereplővé – mint ahogy, valljuk be, az is –, vállalva, hogy a Nemzeti nem túl erős akusztikája elnyomja a prózát, de sokszor az éneket is. Pedig a szólisták – a Margitot éneklő Bátori Éva, a Katalint adó Gémes Katalin vagy a Porcus-ként megjelenő Kiss B. Attila ‒ mellett a Budapesti Stúdió Kórus, a Honvéd Férfikar és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara is a játék részese. Erősítik a gigantikus képeket, tömeget alkotnak, alázattal szolgálják a rendezői elképzeléseket. S ugyanígy tesz a Bozsik Yvette Társulat is a Johannát magasba emelő és elveszejtő ostoba-hedonista népként. 

A rendező mesterien használja a Nemzeti adta technikai lehetőségeket. Emelkedik, süllyed, ferdül a színpad, hogy pillanatok alatt Johanna útjának egy újabb állomása legyen. Ebben a forgatagban egyvalami vész el: az ember. S ez Vidnyánszky rendezésének legnagyobb hibája. Szereplőit az életképek egyik alkotóelemeként mozgatja, nem cizellál, nem hagy számukra kibontakozási lehetőséget. Ennek a közelítésnek a legnagyobb vesztesei a színészek. Míg a képek megmunkálását mívesen végzi, a karaktereket egy vonással odakeni. Így lesz Nagy Mari a Johanna anyját alakító aggódó szülő, Udvaros Dorottya a gonoszkodó-dévajkodó, műmellekbe préselt Hordók anyja és Bodrogi Gyula a tolószékbe tett Lisztes molnár. Nagyszerű színészek alig-lehetőséggel. Johannát visszakanyarodó útján Szent Domonkos kíséri. Blaskó Péter bír azzal a képességgel, hogy egyszerre benne legyen a történetben és kívülállóként narrálja azt. Szép dikcióval, hittel van jelen. Tompos Kátyát szenzitív, törékeny lénye predesztinálja Johanna szerepére. Mint ahogy Bánfalvi Esztert is Alföldi Szent Johanna-rendezésében. Bánfalvi megkapta mindazt, amit Tompos Kátya nem. A valódi konfliktusokat, a lehetőséget, hogy végigjárjon egy utat, emberi érzéseket mutasson meg, megérintse a lelket. Tompos Kátya Johannaként képről képre lépegetve mindvégig éteri alak marad. Óriási küldetéstudattal, tettvággyal, vak hittel. A színésznő minden talentumát beveti, hogy híven kövesse a rendezés elképzeléseit. Kiváló mozgáskultúrával illeszkedik a szürreális képekbe. Szép, ahogy Szent Mihály kardját embertesteken lépkedve magasba emeli. Szép, ahogy a virágos mezőn táncra perdül és megidézi a tiszta gyermekéveket. Szép, ahogy a kárhozat és a hit közötti vékony mezsgyén lépkedve a máglya felé vivő utat választja. Szép, ahogy teste a magasba emelkedik. De azt az érzést, hogy ez a szépség önmagáért való, nem tudja feledtetni. 

 CSIZNER ILDIKÓ

 

 

NKA csak logo egyszines

1