Az Osztrák–Magyar Monarchia idejében ma már elképzelhetetlenül sok színház épült, hogy csak néhányat említsünk: Graz, Zágráb, Bécs (Volkstheater, Stadttheater), Szeged, Pozsony, Kecskemét, Nagyvárad, Kolozsvár. Budapesten a Vígszínház, az 1965-ben lebontott Nemzeti és az Operettszínház épült fel, s nem utolsósorban Temesvár gazdagodott színházzal. A fentiek közös nevezője: Fellner és Helmer – ez a két bécsi építész álmodta meg ezeket az épületeket. Közülük az egyik legnagyobb a temesvári, még báltermet is terveztek hozzá. Jelenleg ez az átalakított terem ad otthont a város magyar és német nyelvű társulatának egyaránt. Ezenkívül létezik még egy aprócska stúdiószínpad: a Leenane szépe-produkciónak ez adott teret. Nem számít meglepetésnek a McDonagh-mű megjelenése a temesvári színpadon, egyrészt mert a színház előszeretettel és nagy sikerrel játszik kortárs magyar és külföldi darabokat, másrészt a Pinter-, Beckett- és Tom Stoppard-bemutatók sorába jól illeszkedik Upor László rendezése. A meglepetés a hármas „szereposztás”, hiszen Upor László most saját fordításának lehetett dramaturgja és rendezője is egyben. Az eredmény pedig egy torokszorítóan felkavaró előadás, amire sokáig emlékezni fogunk. A produkció további érdekessége is a hármas számhoz kötődik: a szereplők három országból jönnek: a két társulati színész, Magyari Etelka és Bandi András Zsolt mellett két vendég is játszik, Csoma Judit Budapestről, Dévai Zoltán pedig Újvidékről. A Leenane szépe az első bemutatott McDonagh-mű. Az 1996-os premier (Galway majd London) díjesőt hozott az akkor még ismeretlen szerzőnek, aztán a siker folytatódott New Yorkban, ahol a legjobb Broadway-dráma címet is megkapta, az előadást pedig négy Tony-díjjal jutalmazták. Azóta több mint negyven nyelven hallhatja a közönség az ominózus első mondatot: „Esik Maureen?”
Dévai Zoltán és Csoma Judit
Magyar nyelven ez a nyolcadik feldolgozás, kétszer Piszkavas címmel ment Parti Nagy Lajos fordításában. A darab valamikor a kilencvenes évek elején játszódik, amikor Írországban nem kis probléma volt a munkanélküliség, és ennek okán a kivándorlás jobb esetben Amerikába, rosszabb esetben valamelyik angol nagyvárosba. Családok, közösségek hullottak darabjaikra, a katolikus egyház gyengülésének jelei pedig egyre jobban kiütköztek. Az írek számára bizonyos mértékig ez már történelem, hiszen például a kivándorlás teljes mértékben megszűnt – helyette a bevándorlás okoz problémát, ugyanakkor az egyház válsága nyilvánvaló lett. Az írországi közönség soraiból sokan vélik úgy, hogy a McDonagh által elképzelt vidéki Írország méltán képezheti nevetség tárgyát, hiszen már maguk mögött hagyták, ám a NUI Galway professzora, Patrick Lonergan, aki legutóbbi könyvében McDonagh színházáról és filmjeiről értekezik, úgy véli, az író igazi üzenete az, hogy soha ne felejtsük el, honnan is jöttünk. A fentebb vázolt makrokörnyezet és a darab által felvetett toposzok: a diszfunkcionális család, az öregedés folyamata, a lelki instabilitás, a vendégmunkáslét s a nemzeti és egyéni identitásvesztés nálunk sem ismeretlenek. Ami a szereplőkkel történik, az bárhol megeshet ebben a közép-kelet-európai régióban is. Erre utal Upor László az előadás szórólapján, amikor ezt írja: „Leenane itt van tehát, és mi Leenane-ban is ott vagyunk.” A gondosan kimért és időben pontosan adagolt információmorzsákból kibontakozó történet a falutól távol eső, lepusztult házban élő idős, beteg (vagy csak betegséget színlelő) Mag (Csoma Judit) és az őt gondozó, kiszolgáló, társ nélkül maradt és minden reményét elvesztett lánya, Maureen (Magyari Etelka) különös párbajáról szól. Ebben a küzdelemben párbajsegédek nincsenek, csak különféle fegyvernemek, a verbális és fizikai erőszak változatai: egymás zsarolása, becsmérlése, megalázása, vágyainak és reményeinek kölcsönös semmibevétele, titkainak elárulása és legfőképpen egymás kínzása, akár egy pszichothrillerben. A harcnak vége is lehetne, amikor megjelenik a színen Pato (Bandi András Zsolt) és vele a lehetőség, hogy Maureen elmenekülhessen, de Mag ezt megakadályozza, Maureen pedig felindulásában végez anyjával.
Magyari Etelka és Bandi András Zsolt
Mindkét női szerep jutalomjáték, mindamellett magukban rejtik az egysíkúság veszélyét, nem könnyű valamiféle egyensúlyt létrehozni, ám Csoma Judit és Magyari Etelka kettősének ez nagyszerűen sikerült. A kölcsönös gyűlölet mellett finom gesztusokkal jelenítik meg az apró szeretetmorzsákat a múltból és a jelen levő abszolút szeretethiányt. Csoma Judit egy mérhetetlenül gonosz, mélységesen önző – csak a saját érdekeit figyelembe vevő – hárpiát épít fel fokozatosan, a végletekig elmenve, ugyanakkor főleg a többi szereplőhöz való viszonyában szenzációsan tud átlényegülni egy még a világ dolgai iránt is érdeklődő hétköznapi nénikévé. Rayjel, aki bátyja, Pato üzeneteit hordozza, meglepően kedélyes. Társalgásukban jelenik meg a darab groteszk rétege, amit nagyszerűen kiaknáznak, számtalanszor nevetést csiholva a közönségből. Patóval rendkívüli módon gyanakvóan viselkedik, méregeti, vizslatja, majd kibújik belőle az ördög: őrjöngve előcibálja lánya elmegyógyintézeti papírjait, és ezt a gonoszságot tudja még fokozni, amikor fondorlatosan megszerzi és elégeti Pato sorsdöntő levelét. A darab által felvetett dilemma, hogy kivel is érezzünk együtt, eldőlni látszik. Maureennel elképzelhetetlenül durva: látszólag hétköznapi társalgásból is képes azonnal átváltani és parancsokat osztogatni úgy, hogy megfagy körülötte a levegő. Ám mozdulataiban néha megjelenik a tétovaság, jelezvén sérülékenységét, és egy-egy hangsúlya, pillantása, továbbá egy veszekedésmentes rövid momentum arra utal, hogy Mag lányához való viszonyulása talán másmilyen volt régebben: a hintaszéke lábához kuporodó Maureennek befonja a haját.
A McDonagh által elképzelt csúnyácska vénlány helyett Magyari Etelka Maureenje fiatal, és csúnyának véletlenül se mondható, megjelenése nem indokolja fájdalmas társtalanságát. Darabos, végletekig lecsupaszított, gépies mozgása, durva, kelletlen hanghordozása viszont már sejteti az okokat. Kemény, erőszakos, néha félelmetesen leképezi gyűlölt anyja viselkedését – Patóval viszont szégyenlős, bizonytalan és sérülékeny. Upor László néhány finoman megkonstruált jelenetben megismerteti velünk Maureen gyermeki énjét is. A lány szívesen vonul vissza a kemencepadkán található kis kuckójába (ami persze csak másodpercekre sikerül, mert anyja azonnal egzecírozza), és foglalkozik nem létező magánszférájának múltbeli darabjaival. Előveszi fuvoláját, játszik is rajta, babusgatja manócskáját (vagy koboldját?), olyankor tekintete ellágyul, vonásai kisimulnak – láthatjuk, hogy nem mindig volt ilyen, mint most, feltehetően a körülmények sorozatos összejátszásának köszönhetően változott meg. Magyari Etelka teljes mértékben elhiteti velünk, hogy eredetileg más volt, de azt is, amilyenné lett: halott anyja melletti monológja az idegösszeomlás pontos látlelete. A szerző szerint Maureen elhagyja a házat, ez a Maureen egyszer összepakol, aztán kipakol, és marad immár a maga teremtette börtönben.
Ugyancsak emlékezetes, minden rezdülésében hiteles alakítást nyújt Pato szerepében Bandi András Zsolt. Visszahúzódó, konfliktuskerülő, minden tekintetben bizonytalan személyiség, aki viszont vállalja önmagát, nem játssza meg a Londont járt „mindentudót”. Nemzeti identitását is elveszteni látszik: se Írországban, se Angliában nem érzi otthon magát. Mozdulataiban félszeg, már-már ügyetlen, hanghordozásában kétkedő, tanácstalan, ugyanúgy kényszerpályán mozog, mint Maureen. Ruhája telitalálat (a tervező Balázs Gyöngyi): meghatározhatatlan színű, remekül tükrözi a figura lényegét. Szabadulna a londoni vendégmunkáslét poklából, és vinné magával Maureent is. Tépelődő vallomását tartalmazó levélmonológját egy apró, de annál hatásosabb trükkel teszi élővé: a levél ott születik előttünk, Bandi kezében ott a kockás füzet és a toll, miközben beszél javít, áthúz, helyesírási kérdéseken rágódik – ezzel egyrészt az amúgy meglehetősen hosszú monológot tagolja, ritmust visz bele, másrészt lehetőséget teremt érzelmeinek mélyebb kifejtésére.
Nagyszerűen illeszkedik a szereplőgárdába a Pato öccsét, Rayt alakító Dévai Zoltán. Remekül építi fel a tinédzser és a felnőttkor határán csetlő-botló, felelőtlen fiatal figuráját. Látszólag különbözik bátyjától: izgága, ingerlékeny és kritikus, de mégsem, ugyanúgy légüres tér veszi körül, és nem tudja, mit kezdjen magával. Nem találja a helyét, ő is Angliába készül dolgozni, mint afféle tinédzser, tele van homályos elképzelésekkel, de leginkább rohanna haza ausztrál sorozatokat bámulni a tv-ben. Félelmetes a jelenet – akár a „feszültség crescendója” címet is adhatnánk neki –, amelyben Maureent várja, hogy átadhassa a levelet, és Maggel próbál kommunikálni. Tűz és víz: a hintaszékébe roskadó, takaróba burkolózó, ősz hajú Mag és a konyhát ötszázszor körberohangászó Ray eleve különös látvány, és közben mindketten majd szétrobbannak a feszültségtől. Ray már menne haza (Maureen csak nem akar megérkezni), türelmetlenségében egyre idegesebb: kezébe akad egy kés, elkezdi hajigálni, aztán a piszkavas, elkezdi suhogtatni, majd skandálni a falvédő szövegét az ördögről, halálról és a pokolról – hangulatában előkészítve azt a borzalmat, ami bekövetkezik. Ezalatt a mozdulatlan Mag tekintetével követi, néha válaszol, és arcáról mindent leolvashatunk, alig várja, hogy Ray eltűnjön, és megkaparinthassa a levelet.
Albert Alpár színpadi tere is telitalálat. A tervező egy kalyibába helyezi a konyhát, ami egyrészt rideg deszkáival, szűk terével, egyetlen ablakocskájával (valójában ez is a bejárati ajtó része) ráerősít a darab klausztrofóbiás hangulatára, másrészt eszünkbe juttatja az erdélyi hegyi legelők jellegzetes kalyibáit, és máris azt érezzük, hogy Leenane itt is van… A másik fontos elem a kemenceszerű tűzhely padkával, ami hol Maureen menedéke, hol a szerelmesek búvóhelye, tehát melegséget, családiasságot közvetítene. Valahogyan mégis vészjóslóan terpeszkedik és rémségek tárháza: Mag ebben égeti el Pato levelét, majd Maureen ezen forrósítja meg az olajat és égeti meg anyja kezét, hogy kicsikarja az eltüntetett levél tartalmát, s végül, de nem utolsósorban, a tűz élesztéséhez szükséges piszkavas tölti be a gyilkos szerszám szerepét.
Balázs Gyöngyi jelmezei hétköznapi emberek hétköznapi viseletei, ugyanakkor a színkódok nemcsak Pato esetében működnek. Maureen a remény estéjén, amikor Patóval együtt van, piros színeket is visel (piros a hajdísze, cipője és fehérneműje), majd amikor egyre reménytelenebbül várja Pato levelét, szürkébe öltözik. Mag mívesen hímzett fehér hálóinge is beszédes, talán régebbi igényességét jelzi.
Az előadás folyamán többször szólal meg a rádió, benne ír együttesektől és énekesektől dalokkal. Nagyszerű válogatás – kár, hogy a színlap nem jegyzi készítőjét –, segíti a nézőt, hogy jobban megérthessük a szereplők éppen aktuális hangulatát, lelkiállapotát.
Upor Lászlónak felettébb izgalmas és tanulságos lehetett dramaturgként és rendezőként foglalkozni saját fordításával, ami – hozzá kell tegyük – csak nálunk szokatlan. Csehországban például Ondrej Sokol fordító, rendező és színész három McDonagh-darabot is fordított és rendezett, többek között a hatalmas sikerű Osirely Zapadot (Elhagyatott nyugat, nálunk Vaknyugat), melyet vendégjáték keretében Budapesten is előadtak 2002-ben. Upor fordítása apró változtatásokon esett át, még életszerűbbé téve a szerepeket: többek között a Maggel csomósan megetetett borzalom Complan helyett Vitalin, a „megpiszkáltad a parazsat”, „megpiszkáltad a parazsamat” lett, és ez utóbbi egészen bizarrul hangzott Mag szájából. Upor kiváló színészeket választott, és velük kiváló előadást hozott létre. Nem ítél, hanem nyomoz: azok a folyamatok érdeklik, amelyek miatt kényszerpályára kerültek hősei. Továbbá, hogy mi történik, ha olyan bizonyosságok, mint család, otthon és nemzet, már nem bizonyosságok. A látlelet elkészítésének korát éljük. A színház megtette a magáét, a többi a próféták dolga.
SZVERLE ILONA
