A hatásmechanizmust vizsgálva összehasonlítási alapként óhatatlanul bekerültek a színháztudomány látókörébe az olyan nem művészeti jellegű közösségi események, élmények, mint például a politikai gyűlések, a politikai diskurzus. Az pedig, hogy a politika mint téma, a politikusok viselt dolgai megjelennek a színpadon, hol burkoltabban, áttételesen, hol nyersen-nyíltan, jószerével a színházzal egyidős. És az sem új keletű, hogy a mindenkori hatalom megpróbálja befolyásolni a művészeket, alkotókat s ezáltal a művészi folyamatokat, hol megnyerni, hol ellehetetleníteni igyekezvén őket, vagy egyszerűen csak félreállítani. A Nemzeti Színház intézménye mint kérdéskör a legpregnánsabb kifejezője ennek a problémahalmaznak, miként azt Balogh Gézának A nemzet színpadra állításai című kötettel foglalkozó recenziója is érzékelteti, de színház és politika összefüggéseiről inspirál gondolkodásra Földes Anna alábbi könyvjegyzete is.
A színház körüli burkolt politikai csatározások jobbára esztétikai kérdésfelvetések köntösében jelennek meg, ízlésvitáknak álcázva a (világ)szemléleti különbözést. Jó esetben a kritika nem vesz részt a két szféra összemosásában, hanem értékükön kezeli a dolgokat. Vidnyánszky Attila Nemzeti színházi Johanna-rendezése, Valló Péter „hagyományos” Hedda Gablere, A képzelt beteg Molière szelleméhez hű Mohácsi-átirata és Zsótér Sándor O’Neill-rendezése a róluk szóló írások tanúsága szerint mind-mind izgalmas adalékul szolgálnak az elmélkedéshez modernség és konvenció fogalmáról, a szerzőhöz s a valósághoz való hűség mibenlétéről, A revizor Bodó Viktor színre állította vígszínházi előadása pedig nemcsak ezekre a dilemmákra reflektál markánsan, hanem önmagára is.
Hogy hol kezdődik a színházban a politizálás, nehéz meghatározni. A direkt közéleti ki-, illetve beszólások jelentenék a határt, vagy a miliő, az emberi gondolkodás- és viselkedésmódok, a társadalmi viszonyok érzékeny, árnyalt megjelenítése is annak minősül? Az Ödön von Horváth, Székely Csaba vagy az ír McDonagh drámái által megérzékített közeg mindenesetre sokat segíthet a társadalom reális önértékelésének, „én”-képének kialakításában.
És mindez csak múló pillanat, ha nem örökítik meg kritikák, felvételek, fotók – Ilovszky Béla kötetbe rendezett képei például. A búcsú pillanatában eltörpül, eljelentéktelenedik a körülöttünk lévő ádáz hangzavar, marad néhány, az emlékezetet segítő fotó s a hiányérzet. A Honvéd Együttes előadásának címét picit átalakítva: az elszalasztott holnap.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
