Az idő múlása megold dolgokat. A választás megtörtént, a kampánynak – ami lényegében nem is volt, hiszen nem vitáztak a médiában politikusok, nem voltak programok, de még plakátok is csak meglehetősen egyoldalúan – vége (még ha az európai parlamenti választás előttünk áll is), A revizor azonban a Vígszínházban továbbra is műsoron, aligha nevezhető hát kampányszínháznak – ahogy korábban egy politikai hetilapban aposztrofáltatott. Mindazonáltal a színház dolgáról, a politikai színház mibenlétéről nem árt időről időre eltűnődni – most Földes Anna írása reflektál néhány e tárgyban a sajtóban olvasható megnyilvánulásra.
Hogy a KOMA Társulat Nemzeti vegyesbolt című előadása vajon politikai színház-e, aligha kétséges, miként a szombathelyi Cudar világ is már a címében jelzi, nem a valóságból való menekülési lehetőséget kínál, Spiró György Elsötétítése pedig dermesztő aktualitást nyert a Rózsavölgyi Szalonban néhány nappal a Jobbik előretörését hozó választás után. Ám a Hamlet Örkény színházi előadása kapcsán érdemes tán elgondolkodni. Egyáltalán, a gondolkodás hiányzik tán legjobban közéletünkből. E tekintetben is inspiráló lehet a miskolci nézők számára, hogy párhuzamosan két rendező értelmezésében is láthatják Csehov Sirályát, s szembesülhetnek azzal, hogy a drámaértelmezés szabadság és kötöttség egyszerre.
Tulajdonképpen ezt az élményt is adta az a minifesztivállal egybekötött szimpózium a Pécsi Harmadik Színház szervezésében, amely Székely Csaba Bányavidék-trilógiájával és a drámák színpadi megvalósulásaival foglalkozott. (Hogy a színházban mi mindennek lehet praktikus, nagyon prózai oka, arra jó példa a Csehov-hatás „felfedezése” a Bányavirágban, amely darab egy workshop eredménye, ahol is a feladat Csehov-átirat készítése volt a szerző elmondása szerint.)
Praktikus vagy más megfontolás vezette-e a rendezőt az Indul a bakterház székesfehérvári előadásának stilizált világát megteremtve, s miként lehet úgynevezett szórakoztató előadásokat (nem mintha egy Shakespeare- vagy Csehov-előadás ne lehetne szórakoztató) igényesen színre vinni – efféle kérdésekről is morfondíroz Zappe László az igen erős, színvonalas évadot abszolvált fehérvári társulat két produkciója kapcsán.
Gera Zoltán könnyed nevettetőként és klasszikus szerepekben is jelentőset alkotott – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy lapzártakor érkezett a hír, ő a Nemzet Színésze cím legújabb birtokosa, kollégái őt választották a néhány napja elhunyt Szabó Gyula helyére a jeles társulatba. A szerkesztés ritka gyönyörű pillanatai ezek, hogy a kötetben megjelent önvallomásáról szóló recenzió már betördelve várta a nyomdába kerülést, elébe menve e hirtelen jött aktualitásnak.
A művészsors megítélése nemritkán ambivalens, így van ez
Richard Wagner esetében is, akiről Barry Millington írt – Fittler Katalin szerint példaszerű – monográfiát. És Wagner-zene szól azon a kétkorongos albumon, amely a kiváló horvát karmester, Lovro von Matačić emléke előtt tiszteleg.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
