Van, aki bevallja, van, aki vállalja, de olyan is, aki szemérmesen vagy nagyon is tudatosan, sőt, tendenciózusan tagadja, hogy újra eljött volna a politikai színház évada. Vitacikkek, interjúk kerülgetik a témát, megbélyegző kritikává lett (a többi között a Heti Válaszban, de nem csak ott) a „kampányszínház”, a közönség pedig – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – a pénztárnál és a nézőtéren is egyértelműen szavaz. Méghozzá a társadalmi kérdések feszegetésével elevenébe vágó, aktuális, uram bocsá’ politikus előadásokra. Üres mozik és zsúfolt színházak tanúskodnak róla, hogy még azok a nézők is, akik semmit sem tudnak Piscator hajdani politikai revüszínházáról, megcsömörlöttek egy előző korszak sematikus agitprop színházától, és fejüket kapkodva tiltakoznak a mindenhonnan feléjük áradó, agresszívnak érzett és mondott pártpolitikai hullámverés ellen, elsősorban a jelen tükrét keresik, várják. Méghozzá nemcsak a velük azonos nézeteket valló, nyíltan állást foglaló színházvezetőktől és rendezőktől, nemcsak Alföldi Róberttől, de a politikai feladatvállalást (látszólag) fölényesen elutasító, pártatlanságukkal hivalkodó ellenfeleiktől is.
Volt, amikor meghökkentett, de mára megszoktam, hogy szélsőségesen különböző múltú és szellemiségű értelmiségiek közös takaróként húzzák magukra a politikamentesség jelszavát. Idézetekkel igazolható, hogy a heti- és szaklapokban közölt nyilatkozataikban Vidnyánszky Attila és Huszti Péter mellett a progresszív rendezői koncepciójáról nevezetes Zsótér Sándor is hivalkodóan tiltakozik a politizálás „vádja” ellen.
A színház és a politika viszonyát érdemben taglaló szakmai, esztétikai viták helyett néha már úgy tűnik, mintha a sajtóban és a közvéleményben is az érdekeket ütköztető személyi ügyek és botrányok foglalnák el a helyet, szívnák el a levegőt az érdemi kérdések elől. Sokszor nagyobb helyet kapnak a pályázatok körüli hercehurcák, mint maguk az előadások. Pedig legelőször a színházi politizálás természetét kellene érdemben megvitatni, sajátos eszköztárát minősíteni. Akár a Katona, akár a Vígszínház sokrétű idei repertoárját vizsgáljuk, bebizonyosodik, hogy a sokak által elutasított, mások szemében megkövetelt politikum nem uniformizál. Üzenete és eszközei is sokfélék.
Nyilvánvalóan másképp jelenik meg a színpadon a publicisztika eszközeire támaszkodó közvetlen és a jelenségek mögött a lényeget kereső, áttételes politikum.
Ha nem is kampányszínház, ettől még közvetlen aktualitásra épülő érdekes társadalomkritikai dokumentum a riporteszközökkel is élő Illaberek, míg történelmi folyamatok mélyére tekintő, lényeges igazságok, áttételesen megidézett felismerések hordozója a nép és az értelmiség közt tátongó szakadékot bevilágító Fényevők. Gorkij szélesebb horizontra tágított, átfogó diagnózist kínáló művében nem szerepelnek direkt deklarációk, ám a szerző már a szereplők komplikált hierarchiáját megrajzolva is politizál. Tegnapi felismeréseiben pedig félreérthetetlenül kirajzolódik a mai igazság.
Tompa Andrea a mai politikai színház előretörését és természetét vizsgáló cikkében (Magyar Narancs, 2014. február 20.) meggyőzően szól arról, hogy „a rendszerváltás óta a magyar színház fő küzdelme a maga jelenidejűségéhez való visszatalálás”. Ugyanakkor (nem egészen érthető indokkal) hiányolja a mai politikai színházban a párbeszédet. Hiányolja a hősök egymásnak ellentmondó érveit, mondanivalóját, a feszültségteremtő polémiát. De ezen túl még azt is kifogásolja, hogy „A politikai színház jelenleg arról beszél, ami van, és (még) nem gondolkodik arról, aminek lennie kell.”
Kritikája elgondolkodtató, de nem igazán meggyőző.
A téma iránt érdeklődőkben elkerülhetetlenül felötlik, hogy vajon valóban ezen – a holnapi feltételek és körülmények érvényes megjelenítésén, a jóslatok vagy álmok megidézésén – múlik-e a jelen idejű politikai színház érvénye és hatása. A példák, az idén látott legjobb előadások nem ezt igazolják.
Vitathatatlan, hogy a mai politikai színház fő profilja, jellemző üzenete a létező világ kritikája. A szerző és a rendező jó esetben egymással karöltve a tegnapi romok és tablók mögül ássák elő az eltakarítatlan szemetet, felmérik, hogy mi keserít ma, és csak kivételes esetben foglalkoznak azzal, hogy mi lesz holnap.
Bodó Viktor idézett vígszínházi A revizora Gogol kortársai között forgolódva is az utódokra – értsd: miránk – figyel. Körképe egyszerre találó és szigorú.
Ugyanakkor Mohácsi János A csillagos ég című szatirikus utópiája egy illúziók fogságába került színházi társulat önáltató ábrándjainak megértően ábrázolt kudarcában sejti a színház csődjének magyarázatát. A „Hazugság színháza” – mert a Bánk bánra készülő féldilettáns társulatot így is emlegetik, járhatatlan úton indul, amikor elhiszi, hogy nemzetközi karrierre számíthat, miközben Ványa bácsi nélkül igyekszik a Ványa bácsit színpadra állítani.
A szellemes, ám szerkezetében széteső, stílusában kissé heterogén darab hatását gyengítő dramaturgiai csapda valójában mégsem ebben, és nem is ezzel fenyeget, hanem a politikai cselekmény és a hangvétel zavaró disszonanciájával.
Szűcs Katalin Ágnes, amikor a Criticai Lapok 2014. 01‒02-es számának előszavában a politikának mint témának az előtérbe kerüléséről elmélkedik, arra a következtetésre jut, hogy a színház körüli burkolt politikai csatározások jobbára esztétikai kérdésfelvetések köntösében jelennek meg, ízlésvitáknak álcázva a (világ)szemléleti különbözést.
Véleményem szerint ez csak az igazság egyik fele. A másik az álcázott ízlésvilágok világnézeti különbsége, konfrontációja, és a viták mögött lappangó – vagy talán ma már nem is igazán lappangó – értékvédelem.
Szomorúan egyet kell értenünk a csatabárdot az Élet és Irodalomban előásó Koltai Tamással, aki a rettegés és nyomorúság birodalmának éli meg a mai színházi világot, mégis úgy tűnik, hogy – kritikusi tollát a kivételek előtt meghajtva ugyan, de – némileg eltúlzott szigorral ítélkezik a politikai színház konkrét teljesítményei felett.
Szeretném hinni, hogy mégiscsak árnyalja, szépíti az összképet a jelen politikai színházának több szinten és több síkon, de egyre gyakrabban nyíltan vállalt állásfoglalása. Biztató, hogy ez a nyílt színi politizálás a műhelyek többségében nem deklarációkban, elrettentő víziókban fogalmazódik meg, mint például a Katonába importált délvidéki Vörösben, hanem emberi sorsokban, mesékben és metaforákban, indirekt módon, félreérthetetlen (történelmi üzenetet és jelen idejű tanulságot egyidejűleg közvetítő) áthallásokban.
Hangos és hiteles példája ennek az Alföldi Róbert rendezte Danton halálának fő szólama, ami a hős többször és több változatban is hangoztatott illúziójára szorítkozik, és arról szól, hogy a forradalom hősének életútja nem fog méltatlanul lezárulni, mert ellenségei „nem merik megtenni” azt, amit aztán később, a francia forradalom apálya idején, az 1956-ot követő megtorlások során, vagy az alkotmányos demokrácia felszámolására törekedve visszavonhatatlanul megtesznek.
Közhellyé koptatott igazság, hogy a klasszikus művek aktuális politikai üzenete milyen gyorsan változik az időben.
Nem is olyan régen Szinetár Miklós A nép ellensége című Ibsen-drámában Szolzsenyicin és a hatalom végletesen kiéleződött konfliktusát vetítette színpadra, míg Zsámbéki Gábor az elmúlt évadban a félrevezetett, manipulált többség vállalhatatlan igazságának veszélyére ébresztette rá az érintettségüket sem igazán felismerő érdekelteket.
Éveken, évtizedeken át elhanyagolt és elfojtott tabukérdések kerülnek – különböző szinten és mélységben, sokszor még marginális színházakban is – előtérbe.
Évekkel ezelőtt A bölcs Náthán volt a bocsánatos kivétel: a kultúrpolitika számára Lessing szavával egyszerűbb volt az antiszemitizmus kísértetével szembenézni, mint az elfojtott, személyes és kortársi traumákat előbányászni.
Thomas Bernhard Heldenplatzának cselekménye, amit Bagossy László olyan érzékenyen jelenít meg, leplezetlen és több nemzedék számára ismerős történelem. De nem csak a nagypolitika jelentheti a kortársi színházak politikumát.
A hajléktalanság létező és égető problémájával magyar színpadon először szembesülő szociodráma, Csalog Zsolt emlékezetes Csendet akarokja – főszerepben a pályán akkor induló nagyszerű Fullajtár Andreával – inkább lélektani látlelet volt, mint dokumentum. A hősnő monológja valójában attól vált politikai színházzá, hogy a hajléktalanságot nem kizárólag nyomasztó szociális problémának, hanem a körülményekkel dacoló emberi, asszonyi lét megnyilatkozásának, a megmaradt emberség vágyképének ábrázolta.
Ez lehetett a magyarázata annak, hogy a témával szemben jellemző idegenkedés és a sémák falát áttörve, eleve megadatott a néző számára a politikai színházban ritkábban tapasztalható azonosulás élménye.
Más szituációkban, darabokban a politikum nemcsak körvonalazatlanabbul jelenik meg, de sokszor a bonyolult cselekmény, az erőviszonyok gubanca és az elkövetett bűntett háttere, logikája is bizonytalanná válik.
Tudjuk, hogy mi történt, de nem tudjuk, hogyan, és miért. Rubin Szilárd Aprószentek című regényéből szerkesztett szabálytalan drámája (Ahol a farkas is jó) az elkövetett gyilkosságok hátterében nemcsak egy tisztázatlan bűnügy rejtélyét boncolgatja, de a szerző évtizedeken át tartó, nehezen felfogható motiváltságát is.
És mégis homályban marad maga az eseménysorozat, ami a szerző szenvedélyes azonosulását s a megidézett közösség életét és gondolkodását meghatározza – mindaz, amire a szerző és a félinformációk hálójában vergődő néző is feleletet vár. Ugye ismerős a szituáció…
Az önkényesen válogatott példatárral csak érzékeltetni szerettem volna, hogy minél kiélezettebb politikai körülmények, minél élesebb világnézeti ellentétek között élünk, annál meghatározóbb követelmény (lenne) az elkötelezettség, a művészi eszközökkel való állásfoglalás.
Mert valójában nem a politizálás ténye, az állásfoglalás szándéka sőt hitele az egyedül mérvadó, hanem mindezek művészi megformálása. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, az igazsággal együtt az eredeti tehetség. Zsámbéki Gábortól Alföldi Róbertig, Pintér Béla, Schilling Árpád, Bodó Viktor és mások itthoni és határainkon túli sikere mindezeknek a tényezőknek az együttes jelenlétével magyarázható. A politika ürügyén az igazságot és az értéket védjük.
FÖLDES ANNA
