Még a holokauszt túlélői sem emlékeznek a tragédia minden egyes eseményére, dátumára, minden átélt és mára történelmivé lett évfordulóra. Vannak, akik sanda politikai szándékból úgy tesznek, mintha elhinnék, hogy a hazai vészkorszak, a kirekesztés a német megszállással, 1944 márciusában kezdődött. 1941. augusztus 8. is bekerült a történelembe, miközben sokak számára nyomasztó személyes emlék, mert az aznap életbe léptetett harmadik zsidótörvény törte derékba az életüket. Spiró György Elsötétítés című drámája ennek a napnak a vészjósló estéjén, egy jól szituált polgárcsalád puritán jelzéssel megidézett lakásában játszódik. Főszereplőit az író névtelenül, csak Nőként és Férfiként idézi. Egy feltűnően vonzó őskeresztény úriasszony és régen kitért, de Horthy Magyarországában zsidónak bélyegzett mérnök férje (látszólag?) boldogan élnek négyéves kislányukkal – amíg hagyják őket. Az ilyen családok megnevezésére és megkülönböztetésére szolgált akkoriban az „árja-párja” kifejezés. Gyermekeik a harmadik zsidótörvény életbe lépéséig kivételezettnek számítottak. Az új törvény azonban már az ő ingatag biztonságukat is veszélyeztette.
A Spiró által színpadra idézett család felett is egyre sűrűsödnek a felhők, csapkodnak a villámok. A férjéhez szemmel láthatóan ezer testi-lelki szállal kötődő, szerelmes feleség odáig csak a barátok pletykaként idézett hírveréséből és az újságokból tájékozódott a közelgő veszélyről, túlságosan naiv ahhoz, hogy elhiggye azt, ami a későbbiekben bekövetkezett. A férje – vele ellentétben – nemcsak tart a fenyegető holnaptól, de védekezni is próbál ellene. Az asszony – gondterhelten hazaérkező férjével ellentétben – továbbra is bízik abban, hogy a világban tomboló vihar, a kirekesztés pusztító ereje őket mint a törvény által kegyelemben részesített „kivételezetteket” nem érinti. Váratlanul éri, hogy férje a fenyegetettség tudatában és árnyékában részletesen eltervezte a menekülés útját, módját, és mindhármuk életét felforgató cselekvésre készül. A hazaérkezését követő szerelmes hitvesi csók után látszólag nyugodtan adja elő feleségének az eltervezett megoldást. Úgy döntött, hogy ők ketten – kislányuk érdekében és védelmében – meghozzák a legnagyobb áldozatot: elválnak, és imádott keresztény felesége névházasságot köt egy hozzá hasonlóan makulátlan származású úriemberrel, aki terveik szerint adoptálja – és ezzel megmenti –közös gyermeküket. A menekülés váratlanul prezentált, de részletesen kidolgozott haditervéhez kigondolta a megfelelő szereposztást is: felesége régi hódolói közül választja ki a potenciális kérőt. Megállapodik az ügyek bonyolítására alkalmas válóperes ügyvéddel, sőt az akció anyagi feltételeinek biztosítására megalkuszik az áruba bocsátandó családi villa leendő tulajdonosaival is. De a haditervnek még ezzel sincs vége…
Mihályfi Balázs és Sütő András Miklós (fotó: Éder Vera)
Nézőként az egyetlen estén és egyetlen helyszínen zajló, feszült drámai dialógus tanúja- és részeseként, egy ideig lenyűgözve és kiszolgáltatva követjük a feleségébe változatlanul szerelmes férj racionális érvelését, a tervekkel főbekólintott feleség döbbenetét, de egyre több kérdés ébred bennünk. Hogy lehet, hogy az együtt élő és változatlanul szorosan összetartozó házaspár egyik tagja ennyire váratlanul és önkényesen adja elő menekülésük tervét? Hogy eddig az estéig nem gondolták végig együtt a fenyegető jövőt? Hogy lehet, hogy a férj, tervei szerint hideg fejjel lemond nemcsak az asszonyáról, de közös gyermekükről is? Apa az ilyen? És egyre inkább megértjük a férjébe állítólag továbbra is szerelmes feleség döbbenetét, gyűlöletbe forduló indulatait, és végül azt is, hogy a kínosan tárgyilagos érvelés hallatára az asszony szembekerül a sorsa felől önkényesen határozó társával, és gátlás nélkül beleszédül a neki ásott csapdába. Olyannyira, hogy miközben érzelmileg okkal és joggal eltávolodik a szeretett férfitól, fokozatosan féltékenység ébred benne saját gyermeke iránt. Brecht művében, A kaukázusi krétakörben iszonyú a kísértés a jóra. Itt, mintha az ellenkezőjével – a rossz egyre fokozódó kísértésével – szembesülnénk.
Pedig a szereplők továbbra sem cselekszenek. A történet nyílt színi bonyolítása, tényleges cselekmény helyett az író a jövőt vázoló, sürgető mondatokra bízza a nézőket. Spiró (fizikai) akciók nélkül pörgetett, szorongásra hangolt dialógusa továbbra is sűrű, kimunkált, és az egymásnak feszülő álláspontokból szerkesztett, hosszúra nyúlt jelenet változatlanul leköt. Köszönhető ez részben annak, hogy a mondatok első szintje mögött mind erőteljesebben érzékelhető a tágabb és mélyebb érvényű, másodlagos üzenet. De még ez sem elég a nézőben támadt kétely elhallgattatására. Hiába megindító a feleség érzelmi válsága, hiteles a névházasságra kiszemelt, mit sem sejtő linkóci jó barát nem minden irónia nélkül ábrázolt, terv- és menetrendszerűen színre lépő figurája, egyre zavarba ejtőbb a helyzet tudatosan felvállalt abszurditása. Nyugtathatjuk magunkat azzal, az abszurd drámákban megszokott és elfogadott no-name szereposztás absztrakciója is a felvetett történelmi és társadalmi problémák egyetemességére utal. Nyilvánvaló, hogy az Elsötétítés nem egyetlen család, hanem a szorongás és az eltitkolhatatlan félelem drámája.
Az író a vita ellenére is következetesen kerüli a konvencionális igazságosztást: a racionálisan érvelő férj utóbb jogosnak bizonyuló félelme és az érzelmi csapdába kergetett feleség csalódása is hiteles. Csak a szenvedélyeket is szenvedélytelenül tolmácsoló, a szerzői utasítás szellemében statikusan zajló vita menete nem.
Történelmünkből és személyes tapasztalatainkból is túlságosan sok, az Elsötétítés hőseiénél is abszurdabb konfliktust és történetet ismerünk. A holokauszt, vagy akár a Rajk-per idején kötött névházasságok morális indítéka, tartalma és története azonban különböző. És még a legszélsőségesebb esetekről is elmondható, hogy az élet tényszerűen és a szereplők lélektani habitusát tekintve is hitelesítette ezeket a legabszurdabb fordulataikat is. Ezúttal, háromnegyed évszázaddal a drámában történtek után, mintha a hallottak megkérdőjelezhetetlen hitele hiányozna. Ez azért is sajnálatos, mert nemcsak a felvetett probléma, a két, illetve három főszereplő jelleme, sorsa is érdekes, felzaklató.
A tizenkét évvel ezelőtti ősbemutatót és a mostanit is rendező Marton László az emlékeimben élő Pesti színházi premier után újra, továbbra is állítja, hogy az Elsötétítés a Spiró-életmű egyik legfontosabb darabja. (Vajon milyen emlékeket őriz a kortárs magyar dráma legjelentősebb alkotásai közé sorolható Csirkefejről?) Főként azzal érvel, hogy a darab mondanivalója és problematikája ugyanúgy aktuális, vagy talán még aktuálisabb, mint anno. És ezzel a rendező nyilvánvalóan némileg elfogult értékítéletét nem osztó kritikus is egyetért. Igaz, hogy a történet „jócskán túlnő a zsidókérdésen, és annál jóval szélesebb perspektívát tár fel, a kapcsolatok és az emberi élet minőségének megmentéséről szól”. De éppen ez a közelítés győz meg arról, hogy az előítéletekkel, rasszizmussal, homofóbiával és gyűlölettel terhelt világban csak a legtisztább és leghitelesebb, leghangosabb állásfoglalás befolyásolhatja vitáktól szétszabdalt közvéleményünket. De hasonlóképpen lényegesnek érzem az igazság többarcúságának felmutatását is. Viszonylag ritka az olyan kortársi mű, ahol az embertelen világban mindkét, a maga embersége nevében érvelő félnek megvan a maga igazsága. És erre Spiró megkülönböztetett figyelmet fordít. Igaza van a férfinak, aki a nővel szemben érzi a közelgő veszélyt, és akinek komor jóslatát beigazolja a történelem, és igaza van annak a nőnek, aki a szerelmet akarja megmenteni, aki a pokolban is hisz az emberhez méltó kapcsolatokban, a házasságban és a szerelemben.
Söptei Andrea, Hirtling István és Szervét Tibor (fotó: Éder Vera)
A házastársak hosszúra nyúlt vitáját és a férjjelölt megkomponált szerepvállalásának némileg ironikus leleplezését követően, a közönség meglepetésére, még folytatódik a történet. A kulisszák mögé szorult hőseink – egy nem létező második felvonásban? – megteszik a férj javasolta lépést, és az új kötelékek között Argentínában folytatják – számunkra a továbbiakban ismeretlen – életüket. Itthon pedig, mintha bekövetkezett volna a férj rémálma: az utójátékban apa és fia reményeinket igazoló utódok helyett a történelem szemétdombjának kukásaiként lépnek színre. Őket hallgatva, a rendezővel ellentétben, megint csak gyanakodni kezd az ember, mert a túlságosan is tömörített utójáték dramaturgiailag nem szervesül eléggé a cselekményhez. Ugyanakkor mégis elengedhetetlenül fontos, mert a háború utáni agresszió reprezentációjával az író a tegnapot félreérthetetlenül hozzáköti a mához. A történelmi keretek közé szerkesztett történetből általuk is időszerű, érvényes mementó lesz.
Az előadás stílusát Spiró szigorúan megköti: szerzői utasításban gátat szab minden feleslegesnek vélt akciónak, mozgásnak, gesztusnak. A házastársak majdnem mozdulatlanul ülnek, szólnak, érzelmeik – különösen a férfiéi – gondolataik mögé szorulnak. Szervét Tibor a jól értesült és józanul gondolkodó zsidó származású mérnök szerepében csak annyira ellenszenves, amennyire ez az általa kiagyalt haditervből következik. Mentségére az szolgálna, ha előadott haditervében nagyobb helyet kapna, hogy valójában névházasságot tervez. A feleséget alakító Söptei Andrea szexepilje, eleganciája mindaddig hiteles, amíg nem próbálja férje tanácsait követve, saját gyermekét is megtagadni. Attól kezdve vele szemben is gyanakvóbbá válunk: létezik-e ilyen anya, és ha igen, milyen mentő körülmények őrzik meg iránta korábban érzett rokonszenvünket?
Tizenkét esztendővel ezelőtt Bóta Gábor, a premier sikerét értékelve, némi aggodalommal vetítette előre a további előadások kétesélyes fogadtatását. A mostani bemutató várható fogadtatására egyfelől némi árnyékot vet a téma feldolgozására jellemző túlkínálat, másfelől viszont súlyt és nyomatékot adhat az előadásnak, hogy a Horthy-korszak rehabilitálására törekvő történelemhamisítással szemben az Elsötétítés a bűnök, előítéletek eredetének, gyökerének és következményeinek az átvilágítása.
FÖLDES ANNA
