A nézők ülnek a zsöllyékben, s a „láthatatlan falon” keresztül szemlélik a játszókat. Ez a színházi alaphelyzet, amely időnként módosulhat. Amikor a színészek is székeken ülnek, szemközt a közönséggel. Aminek lehet praktikus oka. A produkció megelégszik előadó-művészeti, szinte felolvasószínházi formával. De sugallhatja azt a gondolatot is, hogy nézők és játszók egyazon közösséget alkotnak. S ha nincs válaszfal közöttünk, a színészek akár vissza-vissza is néznek ránk, meg-megszólítják a „nagyérdeműt”. De van még egy eshetőség, miért is uralkodhatnak el a színpadon az ülőalkalmatosságok, miért válnak egyszerű berendezési tárgyakból olyan domináns látvánnyá, amely a térszervezés erejével szükségszerűen meghatározza a játékmódot is. Ilyenkor a színrevitel egyfajta stílust ambicionál, amellyel kiléphet a színjáték zárt szituációiból, azoknak realista ábrázolásából. Nem újdonság ez. Legjobb emlékezetem szerint, mintegy évtizede A kaukázusi krétakörhöz, Zsótér Sándor rendezéséhez Ambrus Mária telepített monumentális ülésrendszert a Víg nagyszínpadára. (Nem először juthat eszünkbe, hogy számos honi előadásunk voltaképpen „Zsótér köpönyegéből” bújik elő.) Kínált „ülőszínházat” kisvártatva Bagossy László is, egysorosat Az arab éjszakához, majd többsorosat, de apró stúdióléptékben az E-chat című, „oratórium”-nak nevezett előadásához. Most Bagossy Levente tervezővel az Örkény Színház deszkáira építtetett kamara-méreteket feszegető tribünt, amelynek csaknem félszáz égőpiros székén ül a Hamlet statisztériával duzzasztott szereplőgárdája. Itt nem lehet úgy játszani, persze, mintha a helsingőri várban, a trónteremben, a bástyán vagy akár egy sírkertben volnának. De akkor hogyan?
Szemlátomást egy stadionhoz tartozik a lelátó, amelyen a drukkerek sípolva, hangoskodva, dán papírzászlócskákat lobogtatva szurkolnak. Piros-fehér nemzeti színeket viselnek ruházatukon is, de parókájukon, tolldíszükön, maszkjukon vagy sminkjükön is. A szarvakkal díszített sisakok pedig a viking múltat idézik. A mai öltözetek mellett ilyen kiegészítőkkel jelzi Ignjatovic Kristina a Hamlet-történet eredeti helyszínét is. A ricsajos tömegben foglal helyet Claudius és Gertrud királyi párja, éppen úgy, mint ahogyan tennék bármely valóságos tribünön. Nemcsak előre néznek, de hátra is fordulnak aszerint, honnan szólnak hozzájuk. S úgy intézik szavaikat a tarka sokasághoz, hogy tekintetük nem lépi át a színpad határát. Vagyis az emelvényrendszerre telepített szcénák nem keltik azt az érzetet, hogy részesei volnánk mi, nézők is. Mindaddig, amíg Hamlet meg-meg nem szólítja a közönséget. Amire volna mód hagyományos díszletű színjátékban is, elegendő hozzá a monologikus helyzet. Hamar meggyőződhetünk arról, hogy az emeletes üléssort nem gyakorlati indokkal, nem is – úgymond – közösségteremtő célzattal hozták létre. Inkább a harmadik változatról van szó. A rendhagyó színhely ihleti, hogy a szokásosabb játékmódtól elrugaszkodjanak.
Mintha a jelenetek láncolata kétfelé osztódna. Mobilak és szinte immobilak váltakoznak. Hamletnek jutnak zömmel a dinamikusabbak, amikor keresztül-kasul róhatja az időnként kiüresedő lépcsősorokat. Azok mellett, akiknek a jelenése akár az előszínpadra kerülhet, mint a megtébolyult Opheliáé. Stílusbeli újdonságra leginkább azok az epizódok törekednek, amelyek a frontális elrendezésbe illeszkednek. Némelykor csak annyi történik, hogy egymás mellett ülve dialogizálnak a szereplők, mint a fiát útjára bocsátó Polonius, Laertes és Ophelia. Gyakran pedig a színészek úgy váltanak szót, hogy egymás szemébe nem nézhetnek, mert ideig-óráig egyiküknek a háta mögött helyezkedik el a partnere, mint Hamlet mögött Rosencrantz és Guildenstern párosa, vagy szintén Hamlet mögött Ophelia, s Gertrud mögött Hamlet. Nyilvánvaló, az ilyen beállítások arra utalnak, hogy a személyek viszonya megbomlott, nincs valódi közelség. (Ami jótékonyan hangsúlyozza az előadásban ritka érintéseket, kiváltképp Hamletnek és atyja szellemének ölelését.) Vannak többalakos kompozíciók is. Egyszerűbbek is, mint amikor a temetésre érkezettek csoportképének középpontjában helyezkedik el a halott Ophelia, bonyolultabb is, mint a tragédia végjátékának „ülőszínházi” előadása, amelyben nemcsak elhangzanak a replikák, de ki-ki jelzi is ültében, mi történik vele, mérget iszik, penge éri, mígnem meghal. Mi tagadás, érdekes. Inkább formailag, mintsem tartalmilag.
Akárhányszor viszik a Hamletetszínre, mindig várakozással nézhetni elébe, vajon mit választanak a gondolatok shakespeare-i gazdagságából. A teljes dráma Nádasdy Ádám mintegy másfél évtizede készült fordításában ideális szöveg. Korszerű, mégsem modernkedő, jól mondható, világosan értelmezhető. Kevés olyan szakavatott dramaturg van, mint Gáspár Ildikó, aki e burjánzó textust is úgy rövidítette bő háromórányira, hogy nem csorbult a következetes rendje. Többnyire kihúzzák, illetve Fortinbras végső bejövetelére kurtítják a norvég szálat, amely ezúttal megmaradt. Ami jelzi a rendezői szándékot, hogy tágabb konstellációba helyezze a dán királyfi históriáját. Mégsem rajzolódik ki szembeszökőn egyfajta társadalmi rendszer, államhatalmi forma. Az udvarbeliek mögött a köznép inkább globálisan jellemző negatív tulajdonságokat képvisel, érzelmi primitivizmust, szellemi befolyásolhatóságot. A dán szedett-vedett népségnek tetszik, amely nemcsak egy focilelátón lármázik, de lecigányozza tengeri szomszédját is. A bevonuló norvégok pedig alig nyomnak többet a latban, mint afféle katasztrófaturisták, akik a holtak hekatombája láttán máris fotózkodnak a mobiljukkal. Nincs látlelet sem a volt, sem a leendő uralomról. Egyik kutya, másik eb – ennyi.
Mintha egy „átlagvilágot” látnánk. Nincs extragonosz, nincs extrahős.
Középen Für Anikó és Znamenák István (fotó: Gordon Eszter)
A legsötétebb lélek alighanem Claudiusban lakozna, hiszen a trónért megölte tulajdon fivérét. De éppen az a nagyszerű Znamenák István politikusforma királyában, hogy jottányit sem különbözik azoktól a máig ismerős felkapaszkodottaktól, akik lelkifurdalás nélkül lépdelnek előre – kerül, amibe kerül. Imája képes elhitetni a majdnem lehetetlent is, hogy a riválisát, ellenlábasát gátlástalanul félreállító ember lehet egyszersmind hívő is.
Voltak olyan rendezői olvasatok, amelyek szerint Gertrud tudtával esett meg a testvérgyilkosság. Bizonyos, hogy Für Anikó mindig kontrollált magatartású királynéja nem volt részes a bűntettben, a nyugtalanító érzések csak fokról fokra uralkodnak el rajta. Elitstátuszban is boldogtalanságra predesztinált nő, akit felemésztene a helyzetének felismerése akkor is, ha nem inná ki a méregpoharat.
A nagyobbakat szolgáló kisebb tisztségviselők mintapéldánya Polonius. Nem firtatja a fensőségek cselekedeteit Csuja Imre tanácsosa, mi több, igényeikkel azonosul, könnyedén alkalmazkodik, rutinosan igyekszik. Akár jóravaló kisembernek is látszhatna, ha olyan hivatalban ügyködne, ahol a tisztesség határait nem kezdik ki a felettes kívánalmak.
Kényelmetlen feladattal vesződnek Hamlet volt diáktársai. Csak annyira különböznek egymástól, amennyire hasonló küldetésben szoktak a középszerűek. Szemlátomást nem a herceg, hanem a spionkodásra felbéreltek érzik magukat kutyaszorítóban. Amitől meg-meghőköl Ficza István kényszeredett mosolyú Guildensternje, míg Vajda Milán simulékonyabban közelítő Rosencrantza elszántan iparkodik megbízatását teljesíteni.
Gálffi László, Für Anikó és Polgár Csaba (fotó: Gordon Eszter)
Azt a generációt, amely Hamlettel többé-kevésbé egyívású, nem reprezentálják erős egyéniségek. Aligha válhatott volna belőlük Claudius ellenzéke. Csupán élik az életüket, amíg nem sújtják tragikus csapások e fiatalokat. Ezért is könnyen „megvezethető” a színiegyetemista Patkós Márton bosszuló indulataiban is óvatlan Laertese. A látszatra határozott fivér éppolyan naiv, mint a húga, az apai fennhatóság alatt vegetáló Ophelia, akiből szinte „tizenkettő egy tucat”. (Ebben az értelmezésben a leány szembeötlő jelentéktelensége erősbíti Hamlet magányát, ugyanakkor nehezen hihető, hogy mélyebb vonzalmat ébreszthetett.) Holott a színinövendék Kókai Tünde már sápatag bakfisként is észre véteti magát. S méginkább, amikor kibújhat a „szürke egérke” bőrből, s Ophelia megroppanását már a meghasonlott lélek színeket váltó haláltáncaként mutathatja meg, szinte koreografikus mozgással, elementáris lendülettel. (Nem ő a felelős azért, hogy túlzottaknak érezni az obszcenitásokat, amelyek feltörnek egy szűzlány tudattalanjából.)
Nem meglett férfi, szintén az ifjabb nemzedéket képviseli Fortinbras. Az egyetemi hallgató Dóra Béla alakítja olyan szenvtelenséggel, amely jellemző az érzelmekkel fukarkodó ezredfordulónkra. Novkov Máté mintegy „körön kívüli” Horatiója sem mutatja érzéseit. De míg a norvég herceg valóban közönyös, addig Hamlet barátjának visszafogottsága mögött ott lappang a tanú egyre zavartabb megrendülése.
Harmincvalahányat számlálnak még azok a fiatalok, akik szintén odaadóan töltik be a színjáték kisebb-nagyobb posztjait, akár a tömegjelenetekben, lármázó karban, énekes kórusban. Itt essék szó arról a zenei válogatásról, amely napjainkbeli slágertől az operetten át a klasszikus hangzatokig, egy misereréig nyújtózik. Zenei vezetőként Kákonyi Árpád teljesítette a szándékoltan eklektikus rendezői óhajt. Ehhez hasonló elvárások színpadjainkon mind gyakrabban szorgalmazzák az előadáshoz szerzett eredeti muzsikák helyett az innen-onnan szemelgetett zenei összeállításokat, félretéve a stílusegység igényét, annak előnye kedvéért, hogy az ismerős dallamok reflexszerűen késztessenek bizonyos asszociációkra. Mintha korunk színházához jobban illene a „vegyes ízelítő”. Vagy korunk közönségéhez?
Akad a „dánok” között is olyan néző, történetesen Polonius személyében, akinek érdeklődését bajos elnyerni, mert cukros zacskót csörget, nem kapcsolja ki a mobilját, látványosan unatkozik. Az udvarba hívott színészpár még régebbi iskola neveltje, hivatásának elkötelezettje. Gálffi László Első Színésze nem alattvalóként respektálja, hanem finom kritikával figyeli megrendelőjét. Pogány Judit Második Színésze is több egy kenyerét megszolgáló komédiásnál, lelkét adja monológjához. A sírásópárost is átitatja szellemiségük, Gálffi László éber iróniája, Pogány Judit érzékeny játékossága. Hamlet apjának szellemét is Gálffi László adja, a volt király balsorsához illő súllyal, mégis sallangtalan evilágisággal. Nem a hivatásos aktorok, de Hamlet festi száját pirosra. Nem álcaként szolgál a bohócos ajakrúzs, amely elmázolódva inkább keserves, mintsem mosolygós vonásokat kölcsönöz. A vállára palástként tüllszoknyát kanyarító trónörökös kihívóan játszik, nyilvánvalóan provokálja környezetét. Nyugtalanító jelenség Polgár Csaba pattanásig feszült Hamletje. Éles a nyelve, humora nem holmi színészkedés, szerepjátszó pózolás, hanem az intellektus kétségbeesését leplező támadás. Szinte hallani, hogyan kattog az agya. Hogyan mérkőzik az apjától kapott, ólomsúlyú feladattal, mind reménytelenebbül. Ez a Hamlet okosabb annál, semhogy ne tudná, nincs is esélye helyre tolni a „kizökkent időt”, – vagyis ezúttal – helyre rakni a „kibicsaklott világot”. Hogyan is bírna el vele egy szál maga?
Az egyik legmagányosabb Hamlet, akit valaha láttunk. Ez lehet mentség arra, ami hiányérzeteket táplál. Hogy az érzelmek skálájának egyes színei haloványabbak, szinte észrevétlenek. Alig hihetni Hamlet és Ophelia szerelmében. Erejét veszti Hamlet és Horatio barátsága. Nem tudni, Gertrud és Hamlet között volt-e egyáltalán valamikor igazi, szoros anya–fiú szeretet (ha nem is az a latens szerelem, amelyet egymás iránt érezhettek némely értelmezés szerint). Gertrud és Claudius kapcsolatának is csak a nyilvánosság előtti felszínét engedi láttatni az előadás. De koncepciózusabb a színrevitel, kiválóbbak a színészek annál, hogy feltételeznénk, ezeket az emocionális tartalmakat csupán elhanyagolták. Inkább egy gondolat lépett a helyükbe? Hogy olyan sivár világban lennénk, ahol a szívet hevítő vonzalmak, a legszebb érzelmek már elsorvadtak. Legyen így. Azaz – dehogy legyen!
BOGÁCSI ERZSÉBET
