Amfiteátrum, aréna – ősidőktől fogva olyan helyek, ahol közös szenvedélyük hozza össze néhány órára az embereket, hogy csendes vagy zajos szemlélői legyenek a nekik szánt eseményeknek. És ez a funkció a mai napig semmit sem változott. Aki valaha megfordult már egy jó sporteseményen, az tudja, hogy rituáléja van a szurkolótáborok viselkedésének, és semmihez sem hasonlítható hangulata a nemcsak a pályán, hanem a nézőtéren is zajló küzdelemnek. Aki járt már jó színházi előadáson, tudja, hogy különleges aurája van egy olyan nézőtérnek, ahol a közönség érti a színpadi szót, és együtt lélegzik a játszókkal.
Az már „helyi sajátosság” és a napi politika fintora, hogy stadion és színház nálunk manapság furcsa kontextusba került. Ezért erős a hatása Bagossy Levente stadiondíszletének, ahol a dán nemzeti zászló színeire festett, piros-fehér ruhákban, sálakban feszítő, rigmusokat skandáló ultrák népesítik be a nézőteret, és a királyi család közöttük intézi köz- és magánügyeit. A látványtól egy pillanat alatt egymásra vetülnek a stadionokba öntött milliárdok és a független (és a függő) színházak anyagi keservei. Mert a néző már csak ilyen. De Bagossy László rendezése nem hagy sok időt az effajta tévelygésekre, az aktuálpolitizálásra, ő nagyon pontosan értelmezett Shakespeare-szöveggel dolgozik. Az ő stadionja egy ezer sebtől vérző Dánia, az ő játékosai morálisan félrecsúszott emberek, az ő Hamletje egy apja örökét kereső fiatalember, az ő szurkolói pedig asszisztenseket adnak egy családi drámához és egy ország elveszejtéséhez. A stadiondíszlettel kinyílik a világ. Nem a helsingőri vár falai rejtik el a drámát, a stadion-vár egy publikus, mindenki által bejárható és belátható tér. Sőt, azzal, hogy a szurkolók szinte végig jelen vannak, látják-tudják-kommentálják az eseményeket, nem kaphatnak feloldozást. Dánia bukásában ők is benne vannak.
Bagossy – mint minden rendezésében – a Hamletből is egy a mai kor kérdéseire reflektáló előadást hoz létre. S ehhez vezérfonalként Nádasdy Ádám fordítását használja. Azért vezérfonalként, mert Gáspár Ildikó dramaturgiai közreműködésével koherens egésszé formálja a Nádasdy-fordítást a köznapi beszólásokkal, és néhol felhangzik Arany János egy-egy sora is. Nádasdy szövege nyers, kopogós, a beszólások sokszor alpáriak, és ezt szépen ellenpontozza egy-egy Arany-tiráda. Amikor Claudius arról beszél, hogy az ifjú Fortinbras-nak területi követelései vannak Dániával szemben, a szurkolói kórus a „Földet rá!” és a „Jönnek a norvég cigányok!” primitív rigmusával reagál. S ez csak egy megnyilvánulása a kollektív egyszerűségnek, a befolyásolhatóságnak. Az előadás egészét végigkíséri a mit értünk meg uralkodóink szavaiból, a hogyan állunk arctalan tömegként mögéjük gondolata. S hogy ez hová vezet? Egyértelmű választ ad rá a rendezés azzal, hogy a tömeg saját csontvázát viszi be az aréna nézőterére, beteljesítve a nemzethalált.
Bagossy rendezését uralja a szavak ereje. A szereplők visszafogott mozgással, sok esetben a stadion nézőterén ülve, egymással nem is kontaktálva pörgetik a történetet. Az udvartartást behatárolja a tér, s behatárolja saját személyiségük. Ebbe az elidegenítő, lefúrt lábú játékmódba belefér, hogy a párbaj Laertes és Hamlet között az előadásban ezúttal elmaradjon, és a norvég hódító tolmács segítségével tájékozódjon a dán királyi család pusztulásának véres történetéről. Ehhez képest Hamlet folytonos mozgásban, sőt túlmozgásban van. Testi-lelki vibrálásával tágítja a határokat. Az udvari etikett szerint valóban idegesítő a viselkedése. Őrjöng, szidalmaz, bohócorrban és női ruhában pózol, habzó szájjal monologizál, mikrofonnal a kezében faggatja volt barátait. S mindezt miért? Mert szeretné megtudni, hogyan halt meg az apja, és senki nem ad egyenes választ neki.
Znamenák István, Polgár Csaba és Csuja Imre (fotó: Gordon Eszter)
Az apa–gyermek vonulat erős hangsúlyt kap az előadásban. A szétesett világban Hamlet számára apja szelleme ad követendő tanácsokat. Polonius is mindent megtesz azért, hogy Laertesnek és Opheliának sorsát egyengető, figyelmes, gondoskodó szülője legyen. A gyerekek mégis talajvesztetté válnak.
Más dimenzióba helyezi a rendezés az Egérfogó-képet is azzal, hogy stadion adja hozzá a díszletet. Ez a jelenet – amellett, hogy Claudius testvérgyilkosságának leleplezését szándékolja – mindig is hitvallás a színészek és a színészet aktuális állapotáról. Bagossy is vall a jelenetben. Iróniával Hamlet instruálási kényszeréről, megvetéssel Polonius zacskócsörgetéséről és dilettantizmusáról, kitárulkozóan a színészek kiszolgáltatottságáról. A jelenet csúcspontja mégis az, amikor a Színészkirály válláról lecsúszik a palást, és megjelenik benne az öreg Hamlet király szelleme. Vele szemben pedig az asztal másik oldalán ott ül a jelenlegi, a gyilkos király. Lehajtott fejjel. S a többi néma csönd. Egészen kivételes, felemelő színpadi pillanat.
Ennek a színpadi pillanatnak az egyik szereplője Gálffi László. Az öreg Hamlet király szellemeként szürke uniformisában (Ignjatovic Kristina remek jelmeze) szinte légiesen létezik a színpadon. Bölcs, megfontolt szavaival arra törekszik, hogy feltárja a valóságot fia előtt. Az Első Színész szerepében eljátssza a sokat tapasztalt mesterembert, aki nehezen tűri a művészetébe való belekontárkodást. Gálffi csöndjeinek ereje, megszólalásaink súlya van. S van egy harmadik alakja is a darabban, az Első Sírásóé. E karakterben önfeledten komédiázik, ordenáré módon káromkodik, pogányul riposztozik. Jó partner ehhez Pogány Judit, aki az „ez van” természetességével alkuszik meg a Második Sírásó státuszával, Második Színészként pedig leheletfinoman önérzeteskedik.
Novkov Máté e.h., Ficza István, Vajda Milán, Für Anikó, Znamenák István, Csuja Imre, Gálffi László és Pogány Judit (fotó: Gordon Eszter)
Csuja Imre alakításaira az jellemző, hogy a megformálandó alakokat karnyújtásnyi közelségbe tudja hozni. Ez történik most is. Polonius józan paraszti ésszel alapozza meg gyermekei jövőjét, s szinte észre sem veszi, hogy bedarálja őt a gépezet. Külön kis kabinetalakítás, ahogy a színházi előadás közben zacskót csörget, mobilozik, jelezve, hogy mennyire idegen számára ez a közeg. Für Anikó napszemüveg mögé rejti Gertrud valódi érzéseit, úgy reprezentál, ahogy egy first ladytől elvárható, de közben a színésznő azt is eljátssza, hogy omlik össze benne egy egész világ. Znamenák István Claudiusa bűnben fogant hatalmához makacsul ragaszkodik. Tévedhetetlennek és rendíthetetlennek akar látszani, miközben egyszerűen középszerű. A színész remekül passzítja a külsőt a belsővel, a jobbnak, nagyobbnak akarok látszani, mint amilyen valójában vagyok diszharmóniáját.
A tömegtámogatás mellett megkapja ehhez az udvaroncok feltétlen engedelmességét is. Rosencrantz és Guildenstern úgy hajtja végre a parancsát, mintha nem is Hamlet barátai, hanem Claudius elvbarátai lennének. Vajda Milán és Ficza István egymást jól kiegészítő kettőse az alattvalóság formáit jeleníti meg sértettségből, megfelelni vágyásból és fineszes alkalmazkodásból elegyítve.
Ahhoz, hogy a szülő‒gyermek generációs problémák hangsúlyosan jelenjenek meg, korban és habitusban távol kellett helyezni apákat és gyermekeiket. Látszólag merészet lépett Bagossy azzal, hogy mellékszerepek mellett egyetemi hallgatókra bízott kulcsszerepeket is. De a látszat csal, hiszen ők a Bagossy‒Pelsőczy‒Rába-osztály harmadévesei. Jól beszélik a civilséghez közelítő, a naturalista megjelenítésben is otthonosan mozgó játékstílust. Kókai Tünde e. h. Opheliájában természetes báj van, amivel visszaigazolja Hamlet iránta tanúsított érzelmeit, de van benne tartózkodás, önbecsülés is. Alakításának egyik legszebb jelenete, ahogy kongóan visszadobja Hamletnek a tőle kapott ajándékot – mintegy szakításukat megpecsételve. Őrülése – a cukorkaosztogatással, a tribün megénekeltetésével, az önmaga alá vizeléssel és az utána következő mozdulattal – felkavaró. A bátyját játszó Patkós Márton e. h. az életet élvezni akaró, de a családhoz erősen kötődő, apjához odabújni még nem ciki fiatalemberként távozik Párizsba, és tragédiák sorára érkezik vissza. De ez miért elég ahhoz, hogy a király eszelős tervének végrehajtója legyen – kevés magyarázatot kapunk erre.
Polgár Csaba Hamletje Laerteshez hasonló utat jár be. Kamaszkorát kettétöri apja elvesztése. Szinte eszelősen kutatja a miérteket. S mivel válasz csak halott apja szellemétől érkezik, görcsösen kapaszkodik az öreg Hamletbe. Ahogy hátulról átkulcsolva, sírva magához öleli, az a mozdulat mindent elárul. A külvilág felé az egyébként is benne lévő egzaltált fiatalt fokozza a végletekig. Túlmozgással, pisztollyal hadonászva, vaktában lövöldözve, megbotránkoztató öltözékkel, bohócarccal, kegyetlen szavakkal. A körülötte lévő világ tagadása ez. De a világ is megtagadja őt. Amikor Ophelia visszadobja az ajándékát, az aréna nézőteréről sorra repülnek Hamlet felé a talán tőle kapott dolgok. (Így történik ez a sporteseményeken is, ha nagyon nem tetszőt észlel a publikum.) A királyfi belső tragédiáját az okozza, hogy nem ő az, aki a szétesett világot össze tudja rakni. Polgár Csaba viszont nagyon összerakja Hamletet. Civil gesztusokkal, mélyen átélt-megszenvedett gondolatokkal, humorral telve, mérhetetlenül emberien és a mának szólóan.
A hódító norvégok – élükön a fehér ruhás Fortinbrasszal (Dóra Béla e. h. játssza) – öltönyben veszik birtokukba a hullákkal és csontvázakkal teli stadiont. Horatio (Novkov Máté e. h.) szavait tolmács közvetíti a leendő uralkodó felé. Aztán csattognak a fényképezőalkalmatosságok, készülnek a katasztrófafotók. A dánok dicsősége leáldozott, következik a norvégok kora. De ki a jobb? És hogy használják tovább a stadiont?
CSIZNER ILDIKÓ
