Azt hiszem, az Indul a bakterházat csak akkor lehet igazán jól előadni, ha nagyon jó a főszereplő. Nem elég, hogy jó legyen, eredeti figurának is kell lennie. Talpraesett, bátor kis fickót, akit könnyen megszeret a közönség, persze aránylag könnyen lehet találni. A székesfehérvári szereposztás szerint négyet is leltek. Csak éppen az igazit nem találták meg. Feltéve persze, hogy az volt a legjobb, akit a bemutatón láthattunk. (Azt nem kötik a nézők orrára, hogy mikor, melyik játszik a négyből, meg azt se, hogy ki adja a másodpéldányt, amikor Bendegúz megkettőződik, így az sem derül ki, vajon párban játszanak-e, vagy mind a négyen lehetnek főszereplők. A titkárságtól sikerült megtudnom, hogy párban játszanak, a bemutatón Parrag Levente volt a főszereplő, miniszteri mivoltában Sasvári Levente jelent meg, a másik szereposztásban pedig Árgyelán Ádám és Csóka Csaba játszik, egyelőre legalábbis nem csereberélnek.)
Parrag Levente, Kricsár Kamill, Gáspár Sándor és Kubik Anna (fotó: Medvigy Gábor)
A főszerep eljátszása azért kulcskérdés, mert ő az elbeszélő is. A regénynek ezt az első személyes struktúráját Bereményi Géza átírása is megtartja, valószínűleg nincs is más értelmes út. A Bendegúzt játszó fiatalembernek végig a színen kell lennie, folyton beszélnie kell, le kell kötnie a nézőket, azaz fel kell keltenie az érdeklődést, és fenn is kell tartania. Mindezt szükségképpen színészi rutin nélkül, a saját személyiségéből. Csaknem lehetetlen feladat, vagy különlegesen eredeti, erős személyiség kell hozzá.
Lehet, hogy Bagó Bertalan rendező éppen ezért választotta az erősen stilizáló, a színészi eszközöket meglehetősen korlátozó játékmódot, abban bízva, hogy talán nem tűnik annyira szembe az elbeszélő ifjú és a felnőtt, szakképzett színészek közötti különbség. Lehet persze, hogy egészen más meggondolásai voltak. Az Indul a bakterház szatirikus szöveg, szinte automatikusan hívja elő a szélsőséges komédiázást, a harsány, erős vonásokat, a vaskos hatásokat, a valóság elrajzolását. De ezt általában a naturalizmusból szokták indítani, a naturalisztikus vonásokat vastagítják, nyújtják, torzítják. Bagó nem így jár el. Már a valóságot utánzó-imitáló teret is megvonja a történettől. Sántha Borcsa hatalmas, belógatott falvédőkre rajzolta vagy rajzoltatta a színhelyeket, ezek közlekednek le-föl, szükség szerint. Közülük éppen csak a kellő berendezési tárgyak, eszközök kerülnek elő. A játék elején kisvonat pöfög keresztül a rivalda fölött jobbról balra, majd a végén visszafelé, jelezve a főszereplő érkezését, majd távozását. Lovat, tehenet a szokásos módon beöltözött két ember játszik. Szóval vásári, bábjátékos, burleszk, rajzfilmes eszközök halmozódnak egymásra, a színészi játékban is természetesen.
A nagyszájú pásztorgyerek meg nemcsak összekötő szövegeket mond a jelenetek között, hanem szinte mindent elbeszél. A színészek számára szinte csak az illusztráció marad: karikatúraszerű, eltúlzott, elrondított megjelenítése mindannak, amit a fiú felmond. A karaktereket csak színezhetik, de azt is eléggé szűkös sávban. Az alapvonásokat megadja az elbeszélő. A játszónak hozzá kell igazodnia. A színészi adottságok közötti különbségek természetesen így is érzékelhetők. A Baktert alakító Gáspár Sándor egy-egy gesztusából, kapkodó, elharapott mondataiból olykor különös karakter sejlik elő, Kubik Anna is elég színesen túlozza a Banya rémségeit, Derzsi János huncut öregembere is érdekes jelenség, ahogyan cukkolja Bendegúzt a zsiványságokra. Sághy Tamás Patása és Závodszky Noémi Csámpás Rozija, Kricsár Kamill Piócása, Kelemen István Marhakereskedője és Buga Jóskája, Tűzkő Sándor és Juhász Illés két Csendőre csak passzol a szöveghez, amit mondanak, meg főképp, amit róluk mondanak.
Csak hát ez a szöveg eléggé álmosítóan hangzik el. A Bendegúzt játszó fiatalember, Parrag Levente bátran, jó hangosan, többnyire érthetően mondja a magáét, de több nincs benne. Hozza a figurát – ahogy mondani szokás –, de úgy is marad. Nem ad hozzá különös izgalmat, érdekességet, nem adja hozzá személyiségének varázsát. Nem látjuk, nem érzékeljük, hogy együtt élne, pláne haladna, fejlődne a történettel, hogy változna a tapasztalatok hatása alatt. Még azt sem, hogy a különböző csínyek különféle reakciókat váltanának ki belőle. Ez egyhangúságot, monoton ismétlődést von maga után. Az alakítás majdnem jó, de nem nagyon jó.
A bemutató alapján az a benyomása keletkezik a nézőnek, hogy az alapanyag, Rideg Sándor játékos-szatirikus regénye, levetette magáról a rendezői stílust, ellenállt a választott eszköztárnak. De az is kiderül, hogy a rendezőnek tartalmi közlendője sem volt az előadással. Az író vallomása szerint csak nevettetni akart ezzel a művével. Ehhez persze nyilván automatikusan hozta magával a maga világát, groteszkbe hajló szemléletét, természetesen nagyszájú, szókimondó stílusát, paraszti-plebejus indulatát. Mindez alighanem kimarad az Indul a bakterház sok előadásából. Beérik a puszta, néha szakszerű, máskor rutinosan ripacskodó nevettetéssel. Bagó Bertalan ennél többet szeretett volna, de valószínűleg nem a megfelelő utat választotta. Semmiképpen sem azt, ami a szerző világát a miénkhez közelíthette volna.
A siker mégis várható. Egyrészt mert az előadás eléggé színes, mozgalmas ahhoz, hogy a nézők jó részének örömet okozzon. Másrészt az is várható, hogy a stílus majd fölpuhul, a rutinos színészek mindinkább ráéreznek és rájátszanak arra, amire a publikum vevő.
ZAPPE LÁSZLÓ
