Egy házias férfi nyilvánvalóan sokkal mulatságosabb, mint egy házias háziasszony. Nem csoda hát, hogy Neil Simon először férfiakkal képzelte el a Furcsa párt. Másképp elképzelhetetlen lett volna, hogy egyáltalán eszébe jusson a történet az együtt élő két barátról, akiknek tökéletesen ellentétes a természetük, a szokásaik, az életmódjuk, akik látszólag remekül kiegészíthetnék egymást. A rendetlen, felületes, kiszámíthatatlan férfi és otthonszerető barátja, aki imád takarítani, remekül főz, és egyáltalán minden gondolata a háztartás körül forog. És akikről hamarosan kiderül: kölcsönösen egymás idegeire mennek. Nem bírják elviselni egymás szokásait, hiába látszik nagyon praktikusnak, hogy az egyik folyvást szemetel, a másik meg boldogan takarít utána. A darab cselekménye tulajdonképpen az előtörténetét is magában hordja, kimondva-kimondatlanul elbeszéli azt is, miképpen mehetett tönkre mindkettőjük házassága, aminek következtében e próbatételre, együttélési kísérletükre egyáltalán sor került.
Két nő történeteként ez aligha jutott volna bárkinek az eszébe, még Neil Simonnak sem. De ha már férfiváltozatban az eszébe jutott, és még hatalmas sikert is aratott, az is magától értetődik, hogy a női verzióval is megpróbálkozott – húsz évvel később. Az első a hatvanas évek, a másik a nyolcvanasok közepén született. Hogy ennek van-e köze a női emancipáció előrehaladásához, az legyen történészek és szociológusok gondja. Meglehet, már a női változat megszületése is az egyenjogúsodás előre haladását jelzi, és az sem kizárt, hogy valamivel szabadabb szellemű barátnőket láthatunk így, mintha ez a darab is korábban született volna. A női emancipáltság fokának azonban nem sok köze van a történet lényegéhez. Neil Simon kerüli mind a macsó, mind a feminista felhangokat. Az örökkévalóságnak dolgozik. Az emberi természet örök lényegével, legfontosabb apróságaival foglalkozik. Nem túl mélyen, de a felszínt telibe találva. A női furcsa pár és barátnői köre is tele van pontos és színpadon remekül működtethető megfigyeléssel, ötlettel. Csupa életigazság minden mondat, csupa ismerős helyzet, csupa mulatság minden szópárbaj.
Budai Zsófi, Váradi Eszter Sára, Varga Gabriella, Závodszky Noémi, Varga Mária és Szalay Marianna (fotó: Medvigy Gábor)
A székesfehérvári előadást azonban nem pusztán a szerző dialógusai éltetik. Neil Simon általában jól megél a színpadon, ha szakmailag perfekt színészek játsszák, és nagy élményt hozhat, ha különösen erős egyéniségű színészek teszik hozzá a magukét. Pelsőczy Réka rendezését a korrekt színészi játék mellett a mozimánia élteti. Ugyanaz, ami a Római vakációt is, csak egészen másképpen. Most tévémániának álcázva, egy sorozat részeiként adja elő a történetet. Ezzel több legyet üt egy csapásra. A maga, a nézők és különösen a darabban szereplő két férfi színész számára. Sok játéklehetőséget szerez nekik. Ezzel nem is mellesleg nyilván a maga számára is megkönnyíti a rendező, hogy ne statisztákat, hanem igazi színészeket alkalmazzon a szerepre. Kétféleképpen is hasznosítja a két férfiút, ha már úgyis ott kell lenniük a színházban, második részbeli kurta epizódjukra várva. Egyrészt mindenféle reklámokat iktat a történetmesélés folyamatába, ahogyan az a televízióban szokásos. Csak éppen ezek a betétek ezúttal többnyire kapcsolódnak a szöveghez. Kimerevítenek egy félmondatot, egy szót, egy motívumot. Valamilyen szürreális, asszociatív kapcsolatban vannak a darabbal. Máskor reklám nélkül is fölbukkannak, sokszor szellemesen, néha blőden, vicces asszociatív látomásképpen Kálmán Eszter szokványos lakásbelsőt sörösrekeszekből konstruált bútordarabokkal megbolondított díszletében. Mintha távoli világok törnének be a köznapi estékbe. Kelemen István és Tűzkő Sándor fölbukkanásai külön stílusréteget, eseménysort, szellemiséget hoznak az előadásba. Csúfolódó, játékos, gyermeteg és abszurd bolondozást. Gunyoros kikacsintásként zökkentik át a nézőt a szabályos vígjáték világából egy másfajta humor közegébe. Frissítik a néző szellemét ezek a kibillenések anélkül, hogy megzavarnák az alaptörténet menetét, logikáját, humorának struktúráját.
A két főszereplő köré enyhén csípős körítéssel szolgál négy, Ignjatovic Kristina öltözékeiben kellemesen elegáns színésznő. Varga Gabriella a mániákus fázékonyságból kreál jellemparódiát, Váradi Eszter Sára a rendőregyenruhához illeszt energikus természetet, Szalay Marianna kiszámítottabban, Budai Zsófia magától értetődőbben köznapi. Hogy ki válik, és ki esik éppen teherbe, szinte mindegy. A két főszereplő közül Varga Mária érzékeny, sérülékeny Florence-e az érdekesebb. Fájdalmai, sérülései, de különösen sértődései felszínesek és mélyek egyszerre. Mulatságosan megjátszottak és szívfájdítóan igazak. Összecsuklásai, megbicsaklásai, kitörései, megbékélései mögött egyszerre látszik szinte eszelős átszellemültség, mely a barátnők folytonos aggodalmait táplálja, és az a gyakorlatias kiszámítottság, amely a poént alapozza meg. Olive szerepében Závodszky Noémi egy masszív egészségből gyúrt természetet, szinte sportosan erős lelkialkatot állít szembe vele.
ZAPPE LÁSZLÓ
