Legtöbbször a szabadságról beszél. Ezt hangsúlyozza a könyv címe is1. Azért olyan fontos számára a szabadság, mert sokszor megfosztották tőle. A legnyilvánvalóbban akkor, amikor 1965-ben kilenc hónapos börtönbüntetésre ítélték, amelyből hat és fél hónapot le is töltött a budapesti gyűjtőfogházban. De ott is megpróbált a lehetőségekhez képest szabad maradni. Saját törvényei szerint átalakítani a szabályokat. Ez csak úgy lehetséges, ha mindent elkövet, hogy ne passzív szenvedőként élje át a megpróbáltatásokat, hanem próbáljon meg úrrá lenni a helyzetén. Észrevétlenül átvenni az irányítást a börtönőrtől, az ÁVH-s orvostól meg a fogolytársaktól. Ebben nagy segítségére volt a buddhizmus. A buddhizmus azért fontos az életében, mert megtanította irányítani a tudatát.
A gyűjtőfogházban tulajdonképpen nagyobb szabadságot teremt önmaga számára, mint a kinti életben. Régen, Horváth Árpád kollégistaként még azt hitte, ha belép a pártba, az elvtársak majd minden bajtól megvédik. Ehelyett kémkedéssel gyanúsítják, mert a British Council könyvtárát látogatja. A szekrényében megtalálják a Copperfield Dávid angol nyelvű példányát az Egyesült Királyság kulturális és oktatási intézetének pecsétjével. A kollégium igazgatója szerint ez az angol kémszervezet fedőszerve.
Hunyd be a szemed, és gondolj Angliára!, Játékszín, 1995.
56 után, amikor – mint mondja – kussolás volt a színházban („kussolt a vezetőség, kussolt a titkárság, kussoltak a színészek a félelemtől”), ahogy egy szabad emberhez illik, visszaadja a párttagsági könyvét. A legkevésbé főrendezőjével, Várkonyi Zoltánnal szemben tudja érvényesíteni a szabadságát. Megpróbálja, de drágán megfizet érte. Narcisztikus hajlamú főnöke kifejti, hogy a színészet a szép emberek foglalkozása, ezért neki (mármint Gerának) semmi keresnivalója ezen a pályán. Amikor közlik, hogy nem engedik el arra a kéthetes nemzetközi Shakespeare-kurzusra, amelynek ösztöndíját elnyerte, megírja a British Drama League-nek, hogy a tetű kommunisták miatt kénytelen lemondani a részvételt. A levelet, mint minden nyugatra küldött irományt, illetékes helyen természetesen felbontják, íróját pedig államellenes izgatásért börtönbüntetésre ítélik.
Calderon: Huncut kísértet, Vígszínház, 1961.
Jól emlékszem a „Gera-ügyre”. Többféle verzióban emlegették aszerint, hogy Várkonyit akarták-e tisztára mosni (ebben a verzióban Gera feljelentette2 őt), vagy a kiszolgáltatott színész pártján álltak. Egy idő után a történet kezdett a kabátlopásról szóló példabeszédre hasonlítani, amelyben a végén már nem lehetett tudni, ki a vétkes, ki az áldozat. A könyv most, majd´ ötven évvel később, megpróbál igazat mondani egy olyan ügyben, amelyet a Várkonyit övező legenda régen kitörölt az utókor emlékezetéből.
Az első személyes emlékem Gera Zoltánról az ötvenes évek közepéről való. Az Institut-ben, vagyis a Francia Intézetben, amely akkor még a Reáltanoda utca egyik kopott épületében működött, francia nyelvtanfolyamra lehetett jelentkezni. Alighanem bennem is valamiféle szabadságvágy munkált. Tizennyolc éves koromban azért ide iratkoztam be, mert kevésbé tűnt veszélyesnek, mint az amerikai nagykövetség vagy a British Council hasonló kurzusa. A Reáltanoda utcában nem sétált annyi ÁVH-s fotóriporter, mint a Szabadság tér környékén. Nyugati utazásról persze álmodni sem lehetett, de a nyelvtanulás valamiféle virtuális szabadságérzetet adott. Ennek is köszönhető Gera szenvedélyes érdeklődése az idegen nyelvek iránt.
Bulla Elmával – G. B. Shaw: Szent Johanna, Magyar Néphadsereg Színháza, 1955.
Ez a szabadságérzet a sokszorosára terebélyesedett azokon a hanglemez-bemutatókon, amelyeken a kor nagyszerű francia színházi előadásait hallgattuk. Vilar3 rendezéseiben Gérard Philipe játszotta a Cid, a Ruy Blas, a Lorenzaccio főszerepét. Az összejöveteleknek megvolt a törzsközönsége. Az egyik sarokban mindig Gera Zoltán ült, többnyire ugyanazon a széken. A magával hozott szövegkönyvbe néha belepislantott, de többnyire maga elé nézett, vagy csukott szemmel, áhítattal hallgatta az előadásokat, Vilar, Gérard Philipe, Maria Casarės4 gyönyörű dikcióját. Amikor vége volt a háromórás szeánsznak, felállt. A szöveget mint egy imakönyvet a hóna alá szorította, és távozott a szentélyből. Többször terveztem, hogy megszólítom, de nem mertem. Kár lett volna kizökkenteni abból a révületből, amely a Reáltanoda utcából vagy a Múzeum körútról rövid időre Párizsba vagy Avignonba röpítette.
Igazi személyes megismerkedésünkre csak évtizedekkel később került sor. Felkértek Rév István5 egyik emlékkiállításának megnyitására. Az eseményen Gera is jelen volt, és nagy szeretettel beszélt első mesteréről, akinek színházában másfél évet töltött – ahogy ő mondta – „inasként”. A könyvben is sok szó esik erről az időszakról, és számos fontos információ hangzik el a különös kis Podmaniczky utcai színházról, amelynek színpadnyílása két méter széles és egy méter magas volt, és ahol Gera a paraván mögött az első igazi szerepeit játszotta. Ma már ő az egyetlen élő tagja a társulatnak6, közlései forrásértékűek a hazai bábjáték kutatói számára.
Egri Katival és Varga Máriával – A hetvenkedő katona, Radnóti Színház, 1988.
Különös a viszonya színészi hivatásához. Bár Rév bábszínházát azért hagyja el, mert „lüktet bennem a vágy, hogy színész legyek, hogy lássanak… hogy közvetlenebbül tudjak kontaktust teremteni a nézőkkel”, az exhibicionizmus a magánéletben mégis idegen tőle. „Ahogy lejövök a színpadról, megszűnik. […] Amikor lementem a színpadról, még visszacsengett bennem, hogy hol hibáztam, hol találtam meg új hangot, de az önelemzés csak pár percig tartott, majd visszatért bennem a civil. Valahogy kívül is voltam meg belül is a színházon.”
A színészet felé az édesapja példája vonzotta. Aki volt is, meg nem is. Ahogy az édesanyja is csak nagyon későn került a közelébe. A nagynénjei nevelték Szegeden, miközben anyja Pesten hol munkásnő, hol meg cseléd volt. Gera Zoltán törvénytelen gyerek, ami az 1920-as, 30-as években nagy szégyen. Apjától csak a színészgénjeit meg a keresztnevét örökölte, a vezetékneve – mint minden „zabigyereké” – az anyjától való. A nehéz gyereksors komiszságot vált ki belőle, a nagynénik ellen fordul, akik „eltakarják” a szüleit. Az édesapját csak később ismeri meg, de apa‒fiú kapcsolat sohasem alakul ki közöttük. Viszont legfőbb ambíciója, hogy megfeleljen neki. Mert az édesapa ismert színész, főleg parasztszerepekben jeleskedik. Egyszer egy plakáton is megkeresi a nevét: Dr. Hosszú Zoltán.7
Sok mindenben különbözik ez a könyv a szokásos és divatos színész-életrajzoktól/önéletrajzoktól. Elsősorban abban, hogy Gera Zoltán vallomása nem a sikerről szól. Nincs benne semmi kérkedés. Az önelégültség érzését nem ismeri. Talán ez a titka annak a sok sikernek, amelyekről egyetlen szót sem ejt. Nagyon szomorú olvasmány, pedig a főszereplő fanyarsága mögött sok-sok vidámság lakozik. Arra talán kevés, hogy önmagát is jobb kedvre derítse, de mások mulattatására bőségesen elég.
1997. október 1.
Sorsa jellegzetesen kelet-európai sors. Ahogy mindjárt a legelején megfogalmazza, „életem egy részét olyan időminőségben éltem, amely időminőségnek fő jellemzője a barna pestis, a fasizmus és a vörös pestis, a kommunizmus volt”. Mint mindnyájan, akik olyan idősek vagyunk, hogy mindkét szörnyűségből kivehettük a részünket. Sokáig úgy tűnik, Gera mégis balszerencsésebb a sokévi átlagnál. Nemcsak gyerekkora és ifjúsága sivár, de még a pályakezdése is szerencsétlen. Arról álmodozik, hogy filmoperatőr lesz, mert nagyon szereti a filmet. Aztán mégis statisztálni kezd a Szegedi Városi Színházban, később még a Színészegyesületi Iskolába is bekerül. Talán azért ide jelentkezik, mert apja is itt végzett. De anyagi okokból abbahagyja, harmadrendű társulatoknál vegetál. Néha – apja jóvoltából – szöveges szerepet is kap a Belvárosi Színházban. Nem sokkal később dali társulatoknál főszerepeket játszik.
Az igazi nagybetűs Élet a háború végén jön el számára, amikor átszökik Nyugatra, hogy megtalálja az édesapját. (Évek múlva tudja meg, hogy Hosszú Zoltán nem is hagyta el Magyarországot, ahogy a lexikonok írják, hanem vidéken bujkált nyomorúságos körülmények között. Halálának körülményei máig ismeretlenek.)8 Marseille-ig és Strasbourgig vetődik, de „gyógyíthatatlan apaéhségét” nem sikerül enyhítenie, ezért pár hét után visszafordul.
Származását sikerül titokban tartania, nem derül ki, hogy a „nyilas” Hosszú Zoltán fia, így bejut a Horváth Árpád kollégiumba, amely a Színművészeti Főiskola politikai előszobája. Főiskolai osztályvezető tanára, Simon Zsuzsa egyszer alaposan megdorgálja, mert egy pantomimjelenetet ad elő helyzetgyakorlat ürügyén. Márpedig a pantomim a polgári dekadencia terméke, és mint ilyen üldözendő. Ennek ellenére két év alatt elvégzi a főiskolát, és az egész évfolyammal együtt A Magyar Néphadsereg Színházához szerződik. A kollektív lépés egyik évfolyamtársuknak köszönhető, aki ambicionálja, hogy a jó közösség „élesztője legyen a színházban a haladó, szocialista, kommunista eszméknek”.
Simon Zsuzsa mégsem vette el a kedvét a dekadens pantomimtől. 1957-ben Drezdában részt vesz Jean Soubeyran9 kurzusán, majd hazatérve barátaival megalapítja a Pantomim ´58 elnevezésű együttest. Közben egyre reménytelenebbnek látja helyzetét az anyaszínházában. Ezt szerencsésen megoldja a börtön. Szabadulása után a Vígszínház megszünteti a szerződését, hónapokig állás nélkül van, aztán egy évadot a szolnoki színháznál tölt, majd a Mikroszkóp Színpad tagja lesz. A frissen alakult intézményben „rendőrségi szagú” légkör uralkodik, az egykori ÁVH-s igazgató állítólag lehallgatókészülékeket szereltet az öltözőkbe. Ennek ellenére tizenhárom évadot tölt itt, majd a filmgyár társulatához kerül. Utolsó állandó munkahelye a Radnóti Színház. 1992-től szabadfoglalkozású, játszik a Tivoliban, a Játékszínben, a Budapesti Kamaraszínházban, a Vidám Színpadon, a Merlinben, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban és a Magyar Színházban. Ez az időszak már a sok évtizede hol szunnyadó, hol előtörő szabadságvágy beteljesülése.
A kötet különlegessége, hogy nem egy magányos ember írását olvassuk. A szabadság bennünk van című önvallomás két ember munkája. A kilencven esztendős Gera Zoltán időskori szembetegségben, macula degeneratióban szenved. Ez megakadályozza, hogy személyesen írja meg visszaemlékezéseit. Az íródeák szerepét Galántai Csaba színháztörténész tölti be. Kérdez helyettünk, és dialógussá alakítja a főszereplő monológját. Tapintatosan irányít, háttérbe húzódik, mindig akkor szólal meg, amikor feltétlenül szükséges, amikor tovább kell lépni az eseményeken. Felkészültsége imponáló és magabiztos. Empátiája képes teljesebbé tenni az élményt. Az izgalmas olvasmánynak így három főszereplője van: Gera Zoltán, Galántai Csaba és az olvasó. Mert Galántai a középkori krónikaírók hitével, meggyőződésével és kitartásával segít nekünk, hogy megismerjük egy sok megpróbáltatást kiállt, okos és bölcs barátunk különleges életének legfontosabb állomásait.
BALOGH GÉZA
JEGYZETEK
1 A szabadság bennünk van. GERA ZOLTÁN életéről beszél Galántai Csabának. Bp., Nap Kiadó, 2013
2 A hír részben igaz, hiszen – mint a könyvből is megtudhatjuk – Gera munkaügyi pert indított a színházával szemben, amelyet – balszerencséjére – meg is nyert. Ez pedig megbocsáthatatlan.
3 Jean Vilar (1912‒1971) korának legjelentősebb francia rendezője. 1947-től az avignoni színházi fesztivál szervezője, rendezője és egyik főszereplője. 1951-ben létrehozza a Chaillot palota 2600 személyes színházában a Théâtre National Populaire-t, a kor legrangosabb francia színházát. Az ő irányításával teljesedett ki Gérard Philipe (1922‒1959) színházi pályafutása.
4 Maria Casarės (1922‒1996) spanyol származású francia színésznő, a Comédie Française, majd a TNP meghatározó egyénisége. A magyar közönség Marcel Carné (1909‒1996) filmjeiből, elsősorban a Szerelmek városából (1944) ismerheti.
5 Rév István (1898‒1977) az első magyar művészi bábszínház, a Podmaniczky utcai Nemzeti Bábszínjáték igazgatója.
6 Kár, hogy a gondosan és nagy körültekintéssel megírt lábjegyzetek között Rév társulatának felsorolt tagjait nem sikerült adatolni. Többek között Bató Lászlót (1912‒1982), az Állami Bábszínház későbbi művészét, akinek adatai pedig több forrásban megtalálhatók.
7 Dr. Hosszú Zoltán (1897‒1944) színész, rendező. A szegedi egyetemen doktorált, majd elvégezte az Országos Színészegyesület iskoláját. 1926-tól a Nemzeti Színház tagja, majd a Belvárosi Színház rendezője volt. Számos filmszerepet játszott és forgatókönyveket is írt.
8 Hosszú Zoltán forgatókönyvíróként és színészként részt vett 1942-ben a Negyedíziglen című szovjetellenes film elkészítésében, ezért kellett a háború után bujkálnia.
9 Jean Soubeyran (1921‒2000) elzászi származású francia pantomimművész, a drezdai Palucca
