Életművének befejeztével törte el pálcáját a varázsló – a születése óta eltelt két évszázad során pedig megszámlálhatatlan, hogy – különböző vonatkozásokban – hányan törtek pálcát felette. Tegyük hozzá, nem mindig ok nélkül. Mind az ember, mind a művész megannyi gesztusa méltán kivívhatta az utókor ellenérzését, rosszallását. S tekintve, hogy ezekkel a minden korábbinál erősebben érvényesülő sztárkultusz idején remek nyersanyagot kínált a többé-kevésbé megalapozott szenzációhajhászásnak, a már életében megjelent botránycikkek szerves részévé váltak a Wagner-irodalomnak. Amiből viszont az következik, hogy mindazok, akik nem veszik a fáradságot (és időt) életművének igencsak időigényes megismeréséhez, s pusztán „másodkézből”, leginkább rövid lélegzetű olvasmányok alapján „ismerkednek” a zeneszerzővel, gyakran kevéssé szimpatikus emberi vonásai alapján (tehát zenéjének ismerete nélkül) utasítják el a komponistát.
A szájhagyomány csakúgy, mint a legendaképző irodalom, szívesen túloz – ami önmagában még nem lenne baj, hiszen a jó karikaturista is az egyéni jellegzetességek felnagyításával jellemez. Azokat viszont, akik abszolutizálva a környezetből kiragadott tényeket, szentírásnak veszik eme túlzásokat, félrevezetheti még a tárgyszerűen igaz tényanyag is.
Az írott anyagban való tájékozódás (és fokozott mértékben vonatkozik ez az elektronikusan hozzáférhetőre!) bizonyos vonatkozásban a 22-es csapdájaként működik. Az egyszer már publikált anyag továbbra is hozzáférhető, miután megdőltek valamely állításai. Tehát a széles körben tájékozódó egyfolytában ingoványos talajon közlekedik az ellentmondó adatok erdejében. Nem könnyű a nem szakmabelinek megállapítani (kellő energiaráfordítást igénylő forráskutatás nélkül a szakmabelinek sem), alkalmanként kinek higgyen. Ennek a helyzetnek a megkönnyítését szolgálják az olyan kiadványok, amelyek szerzői, a rendelkezésre álló ismeretanyag egészének a birtokában, korrekcióra vállalkoznak.
Az ilyen könyvek persze besorolódnak a többi közé – de olvasói könnyen felismerhetik rajtuk a megbízhatóság láthatatlan bélyegét.
Ezek közé a könyvek közé tartozik Barry Millington hangzatos című munkája, amely Garai Attila fordításában jelent meg a Rózsavölgyi és Társa bicentenáriumi újdonságaként (a szakmai ellenőrzés a kötet szerkesztőjének, Fazekas Gergelynek a munkája).
A szerző, Millington többszörös elkötelezettje Wagnernek; a London Evening Standard vezető zenekritikusa a Wagner Journal szerkesztője is, ráadásul többek között a Bayreuthi Ünnepi Játékoknak is művészeti tanácsadója. Elméleti és gyakorlati vonatkozásokban is tájékozott tehát az életmű múltját és jelenét illetően, újságíróként pedig rendelkezik a különböző közönségrétegek számára való fogalmazás/közlés képességével.
A fordításon is átsüt a tény: felelősséget érez a szavak iránt. Már az előszóból kiderül, hogy tisztában van a címbeli minősítés kettős értelmezhetőségével. A varázsló, aki elkápráztat pazar teljesítményével – a varázsló, aki nem igényli a megcélzott közönség „hozzájárulását”.
Igen, tagadhatatlan a Wagner-zenének az a sodrása, amely örvényként magával ragadja a „gyanútlan” hallgatót (s csak kevesek tudnak erre úgy reagálni, mint Lendvai Ernő, aki ezért – mint tréfásan megjegyezte – „bosszúból” kielemezte, hangról hangra elszámolva ezzel a mágikus anyaggal). Épp ebben az önfeladásra késztető zenei elragadtatásban találjuk meg a Wagner-zene iránti fanatikus rajongás kulcsát és gyökerét. S akkor máris kontúrozódott a két antagonisztikus tábor: az elutasítóké és a hívőké. Fodor Ákos aforizmája ezúttal is érvényes: „Mindenkinek van igaza.”
Millington 2012-ben Londonban, s az utóbbi időben szokatlan naprakészséggel már 2013-ban magyarul megjelent munkája nem kevesebbre hivatott, mint hogy háttérinformációk és a legújabb kutatási eredmények felhasználásával úgy árnyalja a Wagner-képet, hogy az mindenkinek hasznára lehessen. Teszi ezt olvasmányos kötettel, amely nagy vonalakban kronologikusan követi az életrajzot, egy-egy fejezet központi gondolatának valamely főművet jelölve ki.
Így műről műre haladva (anélkül, hogy műelemzésekbe bocsátkozna) a Wagner-zene ismerőjét e műveknek a környezetbe ágyazásával gazdagítja, míg a hangzó anyag iránti érdeklődést ébreszti a „másik oldalban”.
Ugyanakkor nem tagadható: Millington sem tud elkerülni némi zsurnalizmust; minden tudományos megalapozottsága mellett vannak pimaszkodó „kiszólásai” (vagy „beszólásai”?), amelyeknek azonban nincs jelentősebb helyi értékük, mint egy-egy melléütésnek világklasszis játéka esetében… Nyelvezete közérthető, nem használ szakzsargont, s a gazdag hivatkozási és jegyzetanyag növeli minden szavának a hitelét.
A 30 fejezet olvasható egyvégtében (idő kérdése; nem fárasztó, lebilincselő olvasmány), de mindegyik külön-külön is értelmes egységet alkot. Remekül működik a könyv abban az esetben is, ha valaki „kérdést tesz fel”, azaz egy bizonyos probléma érdekli – s szinte valamennyi fejezetben találni olyan utalásokat, amelyek a részkérdések iránt érdeklődőt tovább kalauzolják a gazdag anyagban.
Legnagyobb értékének azt tartom, hogy nem csupán Bayreuth-centrikus Wagner-életrajz, hanem követi az életmű sorsát, egészen napjainkig, éspedig annak fellegvárában. Azért felbecsülhetetlen ennek az értéke, mert áttekintő képet ad, olyat, amihez foghatót nehéz lenne másutt találni. S ez a naprakész pillanatkép kordokumentumként is értékes lesz a későbbiekben.
Egyszerűen „kihagyhatatlan”!
FITTLER KATALIN
