Lovro von Matačić nevével gyermekkoromban találkoztam először, Beethoven Eroica-szimfóniájának dirigenseként egy Supraphon-felvétel jóvoltából. A borító ismertetőszövege csupán a kompozícióra korlátozódott, így csak jóval később tudtam meg bármit is a karmesterről, akinek interpretálásában idejekorán megszerettem a III. szimfóniát. Számon tartottam mint „ismerős” előadót, akinek felvételeivel érdemes gazdagítani lemezgyűjteményemet, majd a Muzsika című folyóirat olvasójaként értesültem budapesti vendégszerepléséről is – de számomra a Matačić-élményeket kizárólag a hangfelvételek jelentették. 

A Hungaroton Classic Nagy magyar énekesek sorozatában Kovács Eszter Wagner-műsorából ő vezényli a Wesendonck-dalokat, valamint a zárójelenetet Az istenek alkonyából. Megrendítő élmény volt mindkét 1983-ban rögzített felvétel.

A korszakos jelentőségű horvát karmesternek nemcsak nevét őrzik kegyelettel a hazájában, hanem – kulturális szervezetek együttműködésének eredményeként – művészetének továbbörökítésére is történnek kísérletek. A szimfonikus zenekari és operakarmesterként egyaránt jelentős Matačić (1899‒1985) emlékezetes előadásait őrző hangarchívum kincsei közül a közelmúltban – talán a Wagner-bicentenárium is segítette a döntést – egy 1974. március 15-i hangversenyre esett a választás, amelynek műsorán A walkür I. és III. felvonása szerepelt.

Negyvenéves felvétel, gondos technikai kivitelezésben – az élő előadás minden erényével és hibájával, melyek közül az utóbbiak listája elenyészően rövid. Annál terjedelmesebb lenne az előző – ennek néhány tételével szeretnék kedvet csinálni a hangfelvételről történő operahallgatáshoz.

Tény, hogy az opera (mint olyan): színpadi műfaj, a wagneri zenedrámának nevezett irányzata pedig az összművészeti szándék hangsúlyozásával fokozottan az. Ugyanakkor nem vitás, hogy legintenzívebb érzékszervünk, a szemünk előszeretettel irányítja a figyelem erővonalát a látványra (ha érdekes a történet, látványos a néznivaló, szélsőséges esetben akár kísérőzenévé degradálódhat a muzsika). A rendezői lelemény (és önkény) úgyszintén erőteljesen magára vonzza a figyelmet. Nem véletlen, hogy az operabarátok gyakran azokat az előadásokat dicsérik, ahol a látványelemek nem kerülnek túlsúlyba (nemritkán félszcenírozottként hirdetik az ilyen produkciókat), és szívesen látogatják a hangversenyszerű előadásokat. Ez utóbbiakkal bizonyos szempontból egyenértékűnek tekinthetőek az audiofelvételek, kiváltképp a koncertszerű előadást megörökítőek. Ilyenkor ugyanis erőteljesebben érvényesül az interpretáció elevensége, s ez akkor is többletélményt ígér, ha a perfekció rovására megy.

Négy évtized távlatából is nyilvánvaló, hogy miért kora dirigenseinek élvonalában tartották számon Matačićot. Nagy formátumú dirigens, aki határozott elképzeléseinek megvalósítására törekszik – márpedig ezek az elképzelések a partitúra alapos ismeretéből adódnak! Tanulságos észrevételekkel gazdagíthatja a felvétel a gyakorló karmestereket is; mikor „enged” jottányit az elvárásaiból a maestro, s hogyan teszi azt! Ha az énekes „nem győzi”, a kíséret szempontja kerül előtérbe, tehát nem hajszolja a tempót. A minimális tempóbeli visszavételért bőségesen kárpótol, hogy az énekes ily módon viszont képes a kifejezésnek a korábbi intenzitását tartani (Siegmund az I. felvonás vége felé). 

Színpadi előadások tanulságát kamatoztatja a koncertszerű előadáson a differenciált dinamikával – nála nem kiabálnak, üvöltöznek a wagneri szereplők, hanem képes olyan atmoszférát teremteni, amely már-már „térhatású”: a hallgató – vélhetően az is, aki sohasem látta színpadon Wagnernek ezt a remekművét – érzékeli egy-egy jelenet intimitását, máskor pedig a nagytotál perspektívája nyűgözi le.

Talán Matačić zeneszerzés-stúdiumainak (tehát, a kompozíció „belső” ismerete iránti értő fogékonyságának) is része van abban, hogy úgy tájékozódik a hangszeres kíséret rétegezett világában, mintha külön jelölések tüntetnék fel az egyidejű hangzás fő- és mellékrétegeit (később az úgynevezett 2. bécsi iskola idején történtek ilyesfajta kísérletek). 

Matačić irányításának másik rendkívül tanulságos vonása az idővel való bánni tudás, a biztos formaérzék. Úgy választja meg az egyes részletek tempóját, hogy a hallgató együttlélegezve tudja követni a színpadi történéseket, legyenek azok akár látványosak-dinamikusak, akár pedig az érzelmek-indulatok vagy épp a gondolatok világában zajlódóak. Éppen ezért rendkívül hatásosak a megkomponált áttűnések – ilyenkor a kohézió sajátos szintjét tudjuk megélni. 

A magyar zenekedvelő számára külön öröm, hogy a Matačić emléke előtt tisztelgő felvételnek magyar szereplője is van, a dirigens által megkülönböztetett figyelemben részesített Kovács Eszter. Az ő – a hallgató számára megbocsáthatatlanul korán abbamaradt – pályáján meghatározó jelentőségű Wagner zenéje; a Tetralógiában Sieglindeként és Brünnhildeként egyaránt remekelt (a nemzetközi kritika tanúsága szerint is). Brünnhildeként debütált külföldön (Düsseldorf, 1972), és e szerep foglalkoztatja visszavonulását követően is (pontosabban, a walkür karakterének árnyalási lehetőségei). A walkür III. felvonását nem lehet megindultság nélkül hallgatni (Wotan: Tomislav Neralić).

A művészeti export-importnak, s a hang nyomtalan elszállását megakadályozó hangrögzítésnek köszönhetően, az előadóművészet-történet értékes adalékával gazdagít ez a reprezentatív kiállítású (horvát és angol kísérőszöveget tartalmazó), kétkorongos album.

(Cantus 98905203062)

 

FITTLER KATALIN

 

 

NKA csak logo egyszines

1