Székely Gáboron nem fog az idő. Bármily hihetetlen, ma már ők a nagy „öregek” Zsámbéki Gáborral a színházi szakmában, jóllehet habitusukban semmi öreges nincs. És bár pályájuknak az egész magyar színházművészetet meghatározó szakasza után útjaik elváltak, a „Gáborok” immár szinte elválaszthatatlanok egymástól. Akkor is, ha rendezői világuk, szemléletük merőben eltérő egymástól. Ahogyan maga Székely Gábor fogalmazott egy interjúban: „Zsámbéki és én látszólag különböző személyiségek voltunk, de a lényeget tekintve szinte mindenben hasonlóan gondolkodtunk. Megpróbálom meghatározni a kettőnk karakterében lévő eltérést: ő játékosabb, fantáziadúsabb, én talán mélyebb, de nehézkesebb voltam. Most is úgy gondolom, hogy ez a különbözőség jó alapul szolgált a közös munkához.”
A szolnoki Szigligeti Színház legendás kor-szakának kezdete egybeesett a kaposvárié-val, olyan színháztörténeti pillanatokat eredményezve például, mint Örkény István Macskajátékának ősbemutatója, amelynek színpadra írását is Székely Gábor inspirálta, a szerzőt ugyanis lenyűgözte Székely Gábor Tóték-rendezése.
De már a programadó előadások, az 1971-es Sirályok is a volt főiskolai évfolyamtársak szellemi-művészi rokonságára utaltak, akkor is, ha alkotókként markáns saját világ jellemezte és jellemzi máig mindkettejüket. A jelen idő akkor is indokolt, ha Székely Gábor kizárta e saját művészi világából a közönséget, amióta nem rendez, s csupán tanítványait engedi be oda.
Eme eltérő világok közös ismérve a minőségigény, ez vezérelte őket együtt- és külön-külön dolgozva is, s ez vezérli ma is.
Színházteremtőként Székely Gábor nevéhez nemcsak a Nemzeti megújításának kísérlete fűződik (Zsámbékiéval együtt), majd a Katona önálló társulatának megalapítása s első hét évének alakítása (ugyancsak Zsámbékival). 1989-ben elválnak útjaik, s néhány év múlva, 1994-ben Székely Gábor Új Színházat alapít.
Emberi tartásukat, minőség iránti elkötelezettségüket jelzi, hogy soha nem beszéltek a nyilvánosságnak a „szakítás” okairól, semmiféle sárdobálásba nem mentek bele, aztán egyszer csak újra felbukkantak egymás előadásain a nézőtéren.
Az Új színházi történet vége A mizantróp 1989-es előadásával megelőlegezett kivonulás – Székely Gábor ezt követően mindenekelőtt színházpedagógusként működik, rendezőgenerációkat nevelve itthon és a határokon túl. Tanítványai közé tartozik többek közt Bagossy László, Bal József, Forgács Péter, Hargitai Iván, Harsányi Sulyom László, Novák Eszter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor, Schilling Árpád, Simon Balázs – volt színházigazgatók, potenciális színházvezetők, független színház alapítók – az ő pályájukat sem mindig könnyítette meg az átörökített igényesség s a szakmaiság mindenekfölött való tisztelete.
Novák Eszter így fogalmazta meg egy interjúban, hogy mit jelentett számára Székellyel együtt dolgozni az Új Színházban: „Székely Gábor nem biztonságos hátteret teremtett, hanem meggyőző hátteret, mert a szellemisége, a tehetsége, a világlátása és nem utolsósorban az etikája meggyőző háttér és alap ahhoz, hogy ebben az iszonyúan veszélyes közegben létezni lehessen.”
Tanítani azzal is lehet – ezek már Székely Gábor szavai –, „ha a tanár vállalja mindazt, amiben hisz, és amit fontosnak tart, felkínálva ezzel, hogy a tanítványok mindezt vitaanyagnak tekintsék, elvessék, meghaladják: ez a dolgok rendje.” S maradjon is ez.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
