A városban, ahol élek, nemrég leváltották Gorkijt: az utcáját most már Závodszky István utcának hívják. (Ő volt a helyi nemzetőrség parancsnoka 1956-ban.) Hogy a zalaegerszegi városatyákkal ellentétben a Katona József Színház mennyire jelentősnek és érvényesnek tartja az életművet, azt jelzi, hogy röpke néhány év leforgása alatt a Barbárok (2008) és a Kispolgárok (2012) után a Fényevők már a harmadik Gorkij-bemutató a színházban. Az ezoterikus irodalomból, bulvárújságokból és bűnügyi tudósításokból ismert cím mögött ugyanis Gorkij ritkán játszott drámája, A nap gyermekei (1905) rejlik. Amit a Színházi Adattár szerint az 1906-os kolozsvári bemutatót követően még egyszer mutattak be magyar színpadon: 1977-ben Szolnokon, Horváth Jenő rendezésében.
Igaz, ha nem tudná az ember, hogy egy kevésbé ismert Gorkij-darabot néz, még azt hihetné, hogy egy még annyira sem ismert Csehov-művet lát. Mert csehovosan egymás mellett élő, a másikhoz kapcsolódni nem tudó családtagok, szerelmesek, párhuzamos monológok, önmagukba záródó életek tűnnek fel a színpadon, sőt, akár a Cseresznyéskertben, itt is akad ambiciózus vállalkozó, aki racionális gazdasági alapokra helyezné a háziúr tudós pepecselését. De Gorkij ez mégis, hiszen az elméleti kémikusok, festők és orvosok mellett nem csak az övéit egész életében hűségesen szolgáló dadus tűnik föl, de a felettük állókat, munkaadóikat meggyűlölő, alagsorban élő szolgálók, munkások világa is. Kár, hogy a kettészakadtságot, a társadalmi csoportok, rétegek közötti szakadékot, amiről Gorkij ebben a művében is beszél, egy átnevezéssel nem lehet eltüntetni.
A címváltoztatás azt is jelzi, hogy nem egyszerű újrafordításról, hanem az eredeti mű alapos átdolgozásáról van szó. Radnai Annamária munkája nyomán friss, akár jelen idejűnek is hallható, de minden direkt aktualizálástól mentes, kellően időtlen szöveg jött létre. Szépen belesimul a párbeszédekbe a fényevőkről szóló dialógus is, és az előadás ismeretében teljesen indokolt a költői, bár a nemrégiben nagy nyilvánosságot kapott, tragikus bűnügyet is felidéző cím. (Nem tudni, hogy ez az utóbbi szándéka volt-e az alkotóknak, de a monomániája oltárán a családját feláldozó, elvakult apa története akár köthető is a darabhoz.)
A díszlet nem a szorosabb értelemben vett jelent idézi, hanem a hetvenes-nyolcvanas éveket. Műbőr konyhai sarokpad, mohazöld kanapé, korabeli székek, olvasólámpák. Khell Zsolt kopár, szürke falak közé helyezte el a korszak jellegzetes bútorait. Semmi otthonosság, semmi melegség. Az átjáróház szerű nappali egyik oldalán nagy üvegajtó, de a mögötte látszó kis szeletnyi, nádasra emlékeztető külvilág sem hívogató. Szakács Györgyi jelmezei külön kis jellemtanulmányok. A legerősebb benyomást, már ami az öltözetet illeti, kétségkívül Tasnádi Bence (Misa) kelti mint kiköpött Donovan a hetvenes évekből (ha még emlékszik a kedves olvasó a skót énekesre). Persze, felvetődik a kérdés, hogy a látványvilág miért a hetvenes-nyolcvanas éveket idézi, és miért nem a kétezertízeseket? Hogy az örök jelenben tipródás, a semmi sem változik kilátástalansága miatt van-e így, vagy éppen ellenkezőleg, azért, mert akkor még az értelmiség is hihetett egy értelmes jövőben? Talán mindkettő, talán valami más indokolta ezt a választást.
A zenészeket mintha a lakás egy külön szobájában helyezték volna el – Protaszovék világába egy zeneszoba nagyon is belefér. Kovács Mártonék szinte házimuzsikusokként kísérik a család életét, kiemelve-ellenpontozva a színpadi történéseket.
Ötvös András, Kocsis Gergely, Bezerédi Zoltán és Lengyel Ferenc (fotó: Szilágyi Lenke)
Arról megint csak Csehov juthat az eszünkbe, hogy ezen az előadáson annyit lehet nevetni, mint kevés másikon a Katonában. Mintha Gorkij is komédiának szánta volna, ahogy Csehov a saját műveit. Igaz, ebben a sok nevetésben jócskán benne vannak a karakter komikus oldalára erősebben építő színészek. Mint a már emlegetett Tasnádi Bence komoly üzletembert és szívtipró tanoncot játszó kamasz Misája. Vagy Jordán Adél a már-már karikatúraszerűen megrajzolt, feje búbjáig rajongva szerelmes Melanija szerepében. De mivel oda teszik mellé a karakter másik oldalát is, mindez nagyon is a helyén van. Ahogy helyükön vannak a többiek is. Most is le lehetne írni, amit már annyiszor megtettek: hogy mennyi remek színész egy színpadon, és milyen fantasztikus összjáték – mindez erre az előadásra különösen igaz, a fokozatokat pedig nehéz érzékeltetni. Ezért inkább csak néhány gondolat: Kocsis Gergely az aranyszívű, szeretetreméltó és szórakozott tudós mázát fokozatosan koptatja le az alatta lévő, végtelenül egoista, a világot csak a kémcsövein keresztül, homályosan látó Protaszovról. Ónodi Eszter Jelenája az egyetlen józan ember a sok elvakult szerelmes között (irányuljon ez a szerelem emberre, tudományra vagy művészetre), aki „csak” az életét kitöltendő keres valaki mást magának. Pálmai Anna Lizája viszont úgy lát (vagy inkább érez) tisztán, hogy közben nem tud józan maradni. Pánikbetegsége, mint egy szeizmográf, jelzi a közelgő földrengést. Fekete Ernő festőművésze és Nagy Ervin állatorvosa a saját világukban, a saját szenvedélyeiknek élnek, nincs szabad vegyértékük a „lentiek”, az alagsorban élők felé. Akik közül az előadásban többször emlegetett állati szintet Bezerédi Zoltán Jegor lakatosa képviseli a szeszgőzben elszabaduló indulataival. A többiek (mint Lengyel Ferenc házmestere vagy Pálos Hanna szobalánya) egyszerűen csak élni akarnak, ezért igazodnak hol ide, hol oda.
A minden részletében gondosan felépített előadásban nincsenek elvarratlan szálak, tisztázatlan viszonyulások. A legjobb értelemben vett hagyományos, realista színház Ascher Tamás rendezése, ettől jó, de nem ezért fontos éppen itt, ezen a helyszínen. A Katona József Színház közönsége (bár az utóbbi években a színház határozott törekvéseinek hála, újul, fiatalodik) hagyományosan annak a budapesti értelmiségnek a színháza, amely az utóbbi években keserűen kellett, hogy szembesüljön saját értékrendjének és az őt képviselő politikai erőknek a visszaszorulásával. A februári bemutató óta pedig azzal is, hogy ez az értékrend még inkább visszaszorulóban van, mert képtelen megszólítani a saját körén kívül állókat, vagy a vidéki Magyarországot, ahová legfeljebb „leutazik”, de az ott élőkkel (tisztelet a kivételnek) alig tudnak egymásról. Ha pedig nem képes erre, ha elvan a saját szűkülő terében a saját problémáival, a másik oldalra mutogatva, de a saját felelősségét nem firtatva, akkor a „fényevők és az alagsoriak” világa csak távolodni fog. Akkor, mint az előadás végén, lesz, aki arra biztatja a lentieket, hogy koleraterjesztő ellenséget lássanak a tudósokban és művészekben, ők pedig állatokat a támadókban.
De hát, mint tudjuk, Gorkij elavult szerző, nem kell mindent elhinni, amit 110 évvel ezelőtt írt az akkori oroszokról. Le kell váltani.
TURBULY LILLA
