Merész vállalás az elit értelmiségnek karikatúrát rajzolni az elit értelmiségről, s tükröt tartani neki. Ráadásként szembesíteni egy általa előhívott fenyegető jövőképpel.
Gorkij értelmiségi trilógiájának középső darabja, A nap gyermekei a Katonában újrafordított és átdolgozott formában került színre (fordító-dramaturg: Radnai Annamária). Fontos és hiánypótló előadás született belőle. Bátor előadás. A Katona új bemutatója ugyanis a számtalan remek politikai szatíra között, amikkel manapság gyakorta találkozhat az ember színházban, azon kevesek egyike, amelyek a felelősséget kiterjesztik a politikusokon túlra. A Fényevők nem hárít, tisztességgel néz szembe az értelmiség mulasztásaival is. Például azzal, miként biztosít táptalajt szűklátókörűségével, nemtörődömségével s csak saját pillanatnyi érdekeit szem előtt tartó egoizmusával a fanatikus ellenséggyártók ordas téveszméinek és a mindent pénzzé tevők fokozatos egyeduralmának. Hiszen azzal, hogy szélesre tárja előttük a kapukat, megállíthatatlanná teszi őket. Hiába, hogy a téveszmék veszélytelennek tűnően bugyuták és nevetségesek, a pénzemberek idegesítően pitiánerek és tehetségtelenek. Gőgjében az értelmiség öntudatlanul is mindent a kezükre játszik apránként. A mindent felvásárlók és a téveszméket hirdetők különösebb erőfeszítés nélkül sétálhatnak be életükbe, otthonaikba.
Ascher Tamás rendezése persze most is higgadt elemzés. Már-már úgy tűnik, mintha csupán a lélekkel bíbelődne, az érzelmek és szenvedélyek kuszaságában vagy az önámításban megnyomorodott lelkekkel. Már-már túl sok is a nyavalygás, a lelki deficit. Mindenkinek megvan a saját külön bejáratú tragédiája. Ám mindeközben a boldogtalanság mozaikjai fokozatosan egy még vészjóslóbb összképet adnak ki. Egy komor társadalmi tabló sejlik fel. A boldogtalanság pedig fokozatosan mindent elborít, s végzetesen rohan minden társadalmilag is a szakadék felé.
Ascher elfogulatlan mindkét oldallal, az értelmiségi urakkal és a munkásokkal egyaránt. Itt most egyikkel sem bánnak kesztyűs kézzel. Napnál világosabb, hogy szörnyeket nevel ki az egymástól való elszakadás, pontosabban az a társadalmi rendszer, amely lehetővé teszi ezt az elszakadást.
Az egyik oldal a nyomor s a megélhetésért való állandósult hajsza miatt agresszív, iszákos és fasisztoid tanokra fogékony ronccsá válik. A másik oldal öntetszelgő, önámító vagy épp önsajnáló, s önnön valódi felelősségével szembenézni nem képes haszontalan herévé lesz,
persze emberiségjobbító eszmékkel a tarsolyában. Miközben az értelmiség nagyobb része sem él jól, cseppet sem: feléli ingóságait, ingatlanait, anyagilag a csőd szélén lavíroz. Mindez azonban a felelősség alól nem ment fel.
E két oldal pedig egymásban minduntalan ellenséget, veszélyt lát. Vagy félnek, vagy utálják a másikat. Az alul lévők egy pillanatra fel is lázadnak, ám túl szolgalelkűek, szervezetlenek és kimerültek ahhoz, hogy képesek legyenek hatékonyan fellépni, sőt céljaik és indokaik is félresiklanak. Ráadásul meg sem lepődnek, amikor egy közülük veri le őket. Beletörődve elfogadják a rendszer diktálta törvényeket.
Az állóvíz megremeg ugyan, ám a búsongó önsajnálat szépen elsimítja azt.
Kérdés, tanulunk-e azért mindebből valamit. Mert bár összecsapásuk szánalmasra sikerül s nevetségességbe torkollik, érezhető, ezzel még a veszély nem múlt el. A mulasztás bűne még megtorlásra vár.
Gorkij trilógiájának század eleji darabját a hetvenes-nyolcvanas évekbe teszi az előadás, az idő azonban itt nem domináns. Lecsúszófélben lévő arisztokrata értelmiségi otthonában vagyunk, cselédekkel, bérmunkásokkal, házmesterrel övezve. A ház ura csak a lombikjainak, fortyogó vegyületeinek és leendő nagy felfedezésének él, minden idegszálát e szenvedélye köti le. Hál’ isten mások szemében is ő a nagy reményű feltalálójelölt, így ennek tudatában tényleg különbnek és fontosabbnak érezheti magát a környezeténél. E nagyra nőtt csecsemőnek másra már nem is igen jut ideje. Megadóan, kötelességtudóan ugyan még olykor-olykor el-elrendez dolgokat, ám ezt is gyáván és bárgyún teszi. Empátiája még gyermekcipőben jár, tisztánlátása meg tán soha nem is volt, csupán saját önös érdekeit érzékeli. Felesége elvesztésétől is azért retteg, mert az megzavarná kényelmesre bejáratott életét, s a fájdalom elvonná az „emberiséget megváltó nagy feladattól”.
De körülötte a többiek is mind kényelmesen elszöszmötölnek saját, ismerősre koptatott mikrovilágukkal, melyben örvénylő köreiket róják. És e köröket átlépni már egyre inkább képtelenek. Gőgjük s felsőbbségtudatuk vakká teszi mindnyájukat, mégis a bölcsesség, a mindentudás és empátia kizárólagos birtokosaiként tetszelegnek.
Nem veszik észre, mi történik valójában körülöttük, csak saját szenvedélyeiknek és szenvedéseiknek élnek. Felelősségükkel sem szembesülnek, merthogy azt más oldalról vélik felvállalni. Emberjobbító és -megváltó szerepükkel jól elvannak, miközben körülöttük minden hullik szét. (Khell Zsolt díszlete kitűnően érzékelteti e széteső világot.)
E házban nincs szó valódi tehetségről, szerelemről, gyűlöletről. Lakói különbnek tűnő élete paródiába fordul, önáltatásnak és látszatnak bizonyul.
A pepecselő lélekábrázolásban éppúgy, mint a társadalmi tabló összeállításában a Katona társulata remekel.
A fő fényevő, Kocsis Gergely Pavel Protaszov mérnöke jámbor, együgyű önámító, aki lelke mélyén talán még tudja is, nemhogy az emberiséget nem fogja megváltani találmányával soha, de még valami jelentőset feltalálni sem igen fog. Ugyanakkor munkája a legjobb ürügy arra, hogy érzelmeit megspórolja. Felesége, Jelena szépen ellavíroz otthonosan kényelmes boldogtalanságában, talán még elégedett is kicsit, hogy ilyen intelligensen szenvedhet, és várhat a megváltásra. Ónodi Eszter sejtelmesen adja vissza ezt az összetett szenvelgést. Szeretője, Dimitrij, a festő fellobbanó hevületéről elhiszi, hogy megválthatja vele életét. A szépség és vonalak szerelmese pillanatnyi múzsájáért elárulná művészetét. Fekete Ernő életunt, fád művész, aki vámpírként rabolná nőjét.
Pálmai Anna Lizája ( Pavel nővére) véres emlékeinek és saját szenvedéseinek a foglya. Empátiája és tisztánlátása csupán odáig terjed, hogy magába roskadva, boldogtalanságra ítéltetve roncsként vegetáljon. Talán az egyetlen tiszta, önzetlen figura a társaságban Nagy Ervin Borisza, akit ellenállhatatlanul vonz Liza nagy boldogtalansága. Egy kedves, bohókás figura, akit – ellene játszva alkata és szerepe kínálta lehetőségeknek – egy kikosarazandó meláknak, örök vesztesnek ábrázol. Borisza az előadás legizgalmasabb alakítása.
Húga, Melanija Borisz ellentéte: hajdan pénzért árusította magát és fiatalságát, e mocskot szenvedi s fojtja egy tisztább, éteribb figura iránti szerelembe. Jordán Adél (aki a lesérült Fullajtár Andreától vette át a szerepet) izgága, vehemensen bakfislelkű romlott özvegyet hoz. Vérbeli komika, éles vonalakkal skiccel fel egy jól eltalált karikatúrát, legemlékezetesebb pillanata mégis az, amikor néhány minutumra elcsendesül, s előtörnek az önmagával szembenéző figura tragikusabb hangjai.
A másik oldalon Lengyel Ferenc alázatos, simulékony, ugyanakkor minden uszításra fogékony házmester. Bezerédi Zoltán a felesége szerelme nélkül durva részegesre, otromba trágárra tömbösült Jegor lakatos. Ötvös András Jakov Trosinja hátborzongatóan hiteles, plasztikus (ez az előadás másik kiemelkedő alakítása), Jakov élettragédiáját egyetlen fejbiccentésbe, kézlegyintésbe képes belesűríteni.
Melanijáéhoz hasonló bűnnel terhelt „karriert” választ magának Pálos Hanna élelmes kikapós cseléde is. Tasnádi Bence tenyérbe mászón behízelgő Misája, Máté Gábor magabiztosan pöffeszkedő-terjeszkedő Nazarja éppúgy borzongató. Csoma Judit a szálakat gombolyítani s elrendezni próbáló, sokat tűrő közvetítő dada. Mind megannyi remekbe szabott, átgondolt alakítás egy kiemelkedően jó csapatmunkában.
A Gorkij–Ascher-társulat által összerakott tabló így nemcsak arcpirító, de gyomorba vágó is.
MARIK NOÉMI
