Volt némi lelkifurdalásom, amikor a szolnoki színház műsorán megláttam Szép Ernő Patikáját, minthogy korábban úgy gondoltam, és le is írtam, hogy A salemi boszorkányokkal a színház letudta a komolynak látszó bemutatót erre az évadra. Ám az előadás eloszlatta a heveny bűntudatot.
Kiderült, hogy eleve vígjátéknak hirdették meg ezt a mély szomorúsággal átitatott darabot, és ez is szerepel a műsorfüzetben. Ez önmagában még nem is lenne túl nagy hiba talán, legfeljebb nézőcsalogató füllentés, a nagyobb baj, hogy annak is próbálják játszani. Pedig nyilván Füst Milánnak van igaza, akinek az 1920-as bemutatóról a Nyugatban megjelent kritikája szerint „egyetlen lírai szituáció az egész mű koncepciója... A patikus-segéd – szegény – szerelmes mindenbe a nagy világon s egy vidéki városba kerül... – Hátha itt! – érzi s nagyot dobban a szíve.” Ez a szívdobbanás éppen csak hallatszik az első felvonás kocsmazajában, hangosan dörömböl a másodikban, aztán lassacskán elhallgat a harmadikban. Nem hagyományos tragédia, de nem is vígjátéki tartalom. Inkább szomorkás, mint vidám, sőt ha belegondolunk abba, hogy mekkora vágyak, remények, ambíciók foszlanak semmivé, akkor akár tragikusnak is láthatnánk. Ha közelebbről is megvizsgáljuk ezeket a vágyakat, észrevesszük az ifjú patikussegéd álmainak tartalmát, akkor meg inkább a tragikomédia felé hajlanánk. A nagy életről, a boldogságról hangoztatott elképzelései meglehetősen felszínesek, üresek, gyermetegek. Szappanbuborékot kerget akkor is, amikor nagy, fényes bált vár a vidéki ivóban, akkor is, amikor szerelmesnek képzeli magát a már nem is olyan nagyon fiatal patikusnéba, meg akkor is, amikor álmában megjelennek ábrándképei.
Harna Péter, Horváth György, Karczag Ferenc, Deme Gábor és Mészáros István (fotó: Szigligeti Színház)
A Füst Milán által emlegetett lírai szituáció pedig igazából egyetlen hosszú, felvonásnyi jelenetben nyilvánul meg igazi és teljes mélységében, egyszerűségében és bonyolultságában, sok rétegében: a fogfájós patikusnéval folytatott dialógusban. A kimondott szavak is remekül kerülgetik egymást, pompásan bomlik ki belőlük a nagy ábrándok és a köznapi valóság ütközetsora, a test és a lélek fájdalmainak egymást erősítő és kioltó találkozásai, miközben folyamatosan pukkannak ki az ábrándok buborékjai, a szép szavak mögül ki-kibukik a lelkesültség üressége, a hangoztatott boldogságvágy merő elvontsága, ködbe vesző általánossága. Az egymással feleselő mondatok bonyolult szövevényéből a vágyak áhítatos költészete és csaknem paródiaszerű túlsága úgy bomlik ki, hogy alóla rendre elő-előtűnik a köznapi józanság, amely kénytelen tudomásul venni a fogfájás realitását. A felvonás eljátszása nagy színészeknek való feladat, de legalábbis alapos, elemző felkészülést igényel. Dósa Mátyás és Radó Denise Szolnokon szavakhoz tapadó igyekezettel alakítja a felszínt. A fiatalember lelkesülten szaval és sürgölődik, az asszony pedig szorgalmasan, mondhatni kötelességtudón ingadozik a riadt meglepődés, az úriasszonyi háborgás, az őszinte kitárulkozás és persze az olykor kiszámíthatatlanul beléhasító testi fájdalom között. Valóban inkább a vígjátéki huzavona, kergetőzés adja meg a jelenet alaphangját, mintsem a két ember szomorú-boldog, reménytelenül múlandó, de édes fájdalmú, pillanatnyi egymásra találása. Így szükségképpen elmarad a tényleg mélyen komikus jelenet igazi hatása, amikor a részegen hazatérő férj nem hall, nem lát, egyáltalán semmit sem vesz tudomásul. Hiszen nincs is mit tudomásul vennie, valóban nem történt semmi, amit a túlbuzgó segédnek be kellene vallania.
Az előadás igazolja a színlapot, a Patika valóban vígjátékként bonyolódik le a szolnoki színpadon, annak is a könnyebb, szórakoztatóipari fajtájából. A későbbi úri murit előlegező első felvonás Csiszár Imre rendezésében, Szlávik István földhözragadt díszletében és Szakács Györgyi szakszerűen illusztratív ruháiban a többé-kevésbé precízen működő hatásvadászat jegyében zajlik le. A szokásos ripizés nem kirívó ízléstelenségnek, hanem tudatosan vállalt stílusnak hat. Nincs mögöttese a mondatoknak, a párbeszédeknek, az apró összeütközéseknek. Csak a hatás, a poén pillanatnyi csattanása számít, a kártyások hangoskodása mögött nincsenek jellemek, sorsok, de viselkedésminták sem sejlenek föl. Ám ami nincs, nem feltétlenül hiányzik, ha a sejtelme sem merül föl annak, hogy más is lehetne. Karczag Ferenc és Barabás Botond éppoly harsányan és üresen ágál, mint A salemi boszorkányokban, de itt, főképp a darab elején ez nem annyira feltűnő. Gombos Judit csaknem paródiáig feszített csicsergése, fontoskodása a postamester sznob felesége szerepében már-már egy karikírozott jellemrajz hitelével hat, a férjét játszó Mészáros István pedig most is feltűnik mindig azonos különösségével. A többiek, Harna Péter a jegyző, Zelei Gábor a tanító, Horváth Gábor Jóvér Jani, Horváth György a kocsmáros, Ónodi Gábor a cigány szerepében szakmai biztonsággal teljesítik feladatukat.
A harmadik felvonás pedig, amely átdíszletezés után szünet nélkül követi a másodikat, valóban nem hat tragikusnak, hiszen hősünknek nincs honnan lebuknia. Eszmecseréje a boldogságról az aszott lelkű laboránssal teljességgel kiszámíthatóan folyik le, álombeli látomásai revünek is ötlettelenek. Kiegyezése a cselédlánnyal, akit a dundi Jankovics Anna tiszta derűvel jelenít meg, inkább kijózanodás, bölcs belátás, mintsem veszteség. Sőt mintha Szép Ernő szomorúsága valamiféle népi idill sejtelmére cserélődne. A puszta szórakoztatásra a remény színházának árnya is rávetül.
ZAPPE LÁSZLÓ
