Valló Péter díszlete önmagában tiszta és világos, ugyanakkor a darabhoz viszonyítva megfejthetetlen rejtély. A szombathelyi színház Márkus Emília stúdiótermében kétoldalt ülnek a nézők, a közöttük húzódó pástot tektonikus repedések osztják három részre. A középső kissé megbillent, a két szélső vízszintesen áll a helyén. Kétoldalt egy-egy kapu zárja a teret, önműködő ajtókkal. Történelmi, sőt földtörténeti távlatok sejlenek. Csak az nem derül ki soha, mit keres itt Adél asszony panziója, illetve mit keres ez a helyszín a panzióban. Spekulálhatunk persze. Gondolhatjuk, hogy földrengés után vagyunk, hogy az író az első világháború után, 1924-ben, amikor Az üvegcipőt írta, költői nosztalgiával idézte föl a „békebeli” időket, viszonyokat, erkölcsöket. Ám önmagában a díszlet alighanem kevés, hogy Molnár Ferenc bölcsen bájos darabját nagyobb filozófiai vagy történelmi távlatba helyezze, hogy különös mélységeket vagy magasságokat csempésszen bele. A görög tragédiák klasszikus helyszínét, a palota előtti teret sejtető timpanonos kapuk egymással szemben mindössze humorosan használhatók azzal a visszatérő motívummal kapcsolatban, hogy a kis cseléd-rokon vagy rokon-cseléd rendre elfelejti az ajtót becsukni, az egykori földrengést felidéző repedések meg csak arra jók, hogy a ház asszonya, a panzió tekintélyes és akaratos tulajdonosnője olykor megbotoljék bennük. A játék nem segíti a nézőket abban, hogy bármi önmagán túlmutatót gondoljanak a rajongó leányzó és a mogorva vénember különös viszonyáról, nem túl bonyolult történetük fanyar humorú boldog végéről.
Pál András és Szávai Viktória (fotó: Bálint Dániel)
A rendező Valló Péter megfeledkezik a díszlettervező Valló Péterről, nem árulja el annak gondolatait a darabról, a történetről. Meghagyja a nézőnek a találgatás lehetőségét, de nem követeli meg tőle, nem kényszeríti ki belőle, hogy elgondolkozzék azon, amit lát. Helyette kellemes, sőt lebilincselő, szórakoztató három felvonást kínál. A legfeltűnőbb beavatkozás a szövegbe a huszáregyenruhás kisfiú elhagyása, akit Irma Lilikének nevez, de ennek valószínűleg inkább praktikus, mintsem elvi vagy ízlésbeli okai lehetnek. A két szünet idejét meg kell valahol spórolni, meg aztán macerás is a kisgyerekkel bánni, nehéz jelenlétét hitelesen megoldani. Ezenkívül az esküvői jelenetek, beszédek, köszöntők egyszerűsödnek, a násznép fogyatkozik valamelyest, ám nem olyan mértékben, hogy ettől lényegesen puritánabb, lényegre törőbb lenne az előadás, mint az eredeti szöveg. És kimarad a bordélytulajdonos Roticsné társalkodónője is, ami viszont komoly veszteség a darab világképe szempontjából.
Amúgy talán szerencse is, hogy a rendező lemondott a mélyebb, filozofikusabb eszmék színpadra csempészéséről. Jól teszi, hogy inkább kiaknázza a szerző humorából, okosságából, szellemességéből, ötletességéből – no meg a szereposztásból – adódó lehetőségeket. Ügyel a jelenetek pontosságára, a jellemrajzok árnyalására és főképp a szereplők közötti kapcsolatok világosságára. A játék kulcsa a két főszereplő, a harapós kedélyű bútorrajzoló s az álmodozó, színházimádó fiatal lány kapcsolata, és nem utolsósorban a korkülönbség, ami Molnár szerint éppen huszonnyolc év. („...még van egy kis korkülönbség köztünk vagy harminc év. De ez csak most tűnik fel, nagyságos uram. Hetven év múlva ő lesz kilencven, én meg száztizennyolc, akkor azt fogják mondani: két öreg ember” – elmélkedik Sipos a darab végén.) Az őket játszó két színész között nincs ennyi esztendő. Szerémi Zoltán ötvenkilenc éves, Csonka Szilvia közeledik a harmincnyolchoz. A színpadi látszat azonban nem ez. Csonka Szilviának – legalábbis bizonyos távolságból – feltétlen elhisszük, hogy még nincs húszéves, nem is tehetünk mást, hiszen e hit nélkül nem működik a darab. Csonka Szilvia pedig képes arra, hogy ezt a hitet megszerezze és meg is tartsa bennünk. Ez nemcsak alkati adottság, de színészi képesség is. Szerémi Zoltán viszont az az öregedő agglegény, akinek a szerző elképzelte a maga idejében. Ma ehhez kell is az a csaknem két évtizednyi többlet, amivel a színész idősebb szerepénél. De nem is ez a legfontosabb. Inkább az, hogy Szerémi öregességében van valami álságos, magára vett, megjátszott. Csonka Szilvia fiatalságán pedig átüt némi dércsípte életismeret. Átlátja és láttatja Irma naiva rajongásában a színházi mintákat is. Kapcsolatuk így nyer különös színt, ízt, hangulatot, amitől ismét érdekesnek érezhetjük a sokszor látott történetet. Nagy Cili és Kálmánchelyi Zoltán egy letűnt kor emlékköveiként jelenítik meg az egykori kitartott nőből lett vagyonos, tehát bizonyos helyi respektre számot tartó nőt és a fiatal szobaurat, aki ugyancsak ad magára, ad a maga (kis)polgári erkölcsére. Mulatságos, amikor a két iparos választékos nyelven kéri ki magának az Irmának adott borravaló körüli gyanúsításokat, de egy jobb világban is érezzük magunkat. Éppúgy, mint amikor a Roticsné szerepét mintaszerűen adó Németh Judit az asszony legjobb hírű rosszhírű házával dicsekszik. A polgárerkölcs színét és visszáját egyszerre látjuk. És ez jólesik. Nosztalgia ez – talán tényleg földrengés után.
ZAPPE LÁSZLÓ
