A világlátott osztrák orvos, író, többek között Hofmannsthal és Sigmund Freud barátja, a múlt század végi Bécs szalonjainak ismert és kedvelt társalkodója ebben a darabjában az évezredes élvezetes témához nyúl. Ki ne szeretne a meglevőnél egy különb, egy szebb világba repülni? Személyes életünkben miért ne hinnénk, hogy az illúzió fontosabb az igazságnál? Mindenki szeret. Ki így, ki úgy. Mindenki úgy, ahogy „csak” ő tud. És akit az ember egyszer szeretett, az már örökké bele van plántálva a lelkébe kigyomlálhatatlanul.
Szeretni mindenki máshogy szeret. Schnitzler egy szeretni akaró és tudó férfi, Anatol ábrándos világába kalauzol. Nem gyűjtöget ő „női skalpokat”, csak valahogy úgy alakul. Érzékenysége vonzó. A barátja, Max hiába figyelmezteti, hogy a maga szép lelkét álmodja a másik lelkébe. Szeret szépasszonyt, műlovarnőt, közönséges színésznőt s naiv varrólányt. Valamennyien megjelennek itt a csöpp színpadon, szeretnek, és szenvednek, és féltékenyek, és álmodozók. A történet Anatol szerelmeinek története. Egy-egy jelenetben vonulnak elénk a nem csupán lelkiekben rajongott szépségek. Schnitzler tud annyit a tesztoszteronról (akkor még nem így nevezték), a lélekről és a tudatalattiról, hogy egy nagyon élvezetes történettel álljon elő, amely Márton László magyarításában a jelen nyelvi környezetébe helyeződik. Van, ami szavakban, van, ami mozdulatban, gesztusban érzékeltetik, és nagyon sok minden csak bizsergető sejtetéssel. A ki nem mondott, a csupán sejtetett pedig sokkal, de sokkal izgalmasabb.
Pál András és Kováts Adél (fotó: Bálint Dániel)
Bár minden mondattal, gesztussal lelkileg is érintettek vagyunk mi, a Nagymező utcai színház nézőterén ülők, a látvánnyal a szecessziós Bécs varázslatos világába csöppenünk. Bagossy Levente színpadképe egy mozgalmas és intim tér – hol budoár, bordó plüss és rojtdíszes kanapéval, hol a Sacher cukrászda részlete. A színpadkép keretbe foglalt, a Joseph Maria Olbrich megálmodta bécsi Secession Galiere. feliratát idézi. (A kupola alatt aranyozott betűkkel olvasható a szecesszió mottója, amely a magyarországi születésű Hevesi Lajos tollából származik: Der Zeit ihre Kunst, der Kunst ihre Freiheit [Legyen meg minden] korszaknak a művészete, a művészetnek a szabadsága.)
Bagossy Levente jóvoltából úgy érezhetjük, a szomszéd asztalnál ott ül Klimt, ölében macskájával, és épp fogalmazza a több mint négyszáz közül egyik szerelmes levelét Emilie Flögének. A másik jelenetben Emilie Flöge (frizurája összetéveszthetetlen, ki ne ismerné őt többek között a Csók című képről) nézegeti a gazdag úriasszonnyal a kirakatokat. A rendezői lelemény a színpad bal sarkába elhelyez egy láthatatlan tükröt, amelybe minden nő belepillant, amely előtt illegeti magát, igazgatja ruháját. Ez a láthatatlan, de nagyon is valósnak tűnő tükör jelez felénk, hogy mi is belenézzünk lelkünk tükrébe, legalább egy rövidke önvizsgálat erejéig, hogy is vagyunk azokkal, akiket szerettünk.
Nem csak a színpadkép szép. Gyönyörűek Remete Kriszta ruhái. S ami igazi látványritkaság, hogy itt a szereplők tudják is viselni ezeket. Mucha és Klimt nőalakjai mozognak előttünk. Gabriele (Kováts Adél) havas utcán sétálva, tollas prémkalapban, muffal lehet távolságtartó és elfojtott indulatoktól szavát felejtő egyszerre. A szenvedélyes üzletasszony, Ilona (Szávai Viktória) vörös taftban, Annie, a színésznő (Petrik Andrea) okkerben és csokoládébarnában, Cora (Móga Piroska e. h.), a tűvel szurkált ujjacskájú varrólány légies muszlinban. Ahogy a pillangók rebbennek a lámpa körül, úgy keringnek ők is Anatol körül. Anatol (Pál András) férfias, sármos és ugyanakkor álmodozó. Erős karjaiban el lehet alélni, izzó tekintetébe bele lehet olvadni. Tettre kész és kétségbeesett, kétségek között vívódó és vágyakozó. Hiteles és ismerős minden gesztusa. Mellette a barát, a segítő szerepében Schneider Zoltán, a megértő, aki otthonossá teszi a tárgyi környezetet.
Hétköznapjaink minden poézist nélkülöznek. A Radnóti Színházban rendezőként Bálint Andrásnak és a színészeknek sikerült egy szerelmes világba röpíteniük, a bécsi századforduló szecessziós, kicsit romlott és nagyon buja, dekadens hangulatú világába, amely persze ott szunnyad a mi szerelemre és szépségre vágyó lelkünkben is.
JÓZSA ÁGNES
