Forgóra szerelt díszlet közlekedik A vágy villamosa különböző helyszínei között a tatabányai színpadon. Cziegler Balázs egymás mellé rendelte a helyszíneket, a külvárosi utcától a szűkös lakás szoba-konyháján át egészen a fürdőszobáig. A kulissza mintegy követi a cselekményt, a szereplőket. Mégpedig rettenetes zajjal. Már erről sem könnyű eldönteni, vajon szerencsétlenség-e, vagy része a rendezői elgondolásnak. Valószínűbb, hogy nem szándékos. De az előadás legtöbb eleméről valóban eldönthetetlen, hogy valamiféle koncepció áll-e mögötte, vagy puszta ügyetlenkedés.
Az Elíziumi Mezőkre érkező főszereplőt egy fehér ruhás fiatalember kíséri, vagy inkább követi. A darabbal közelebbi ismeretségben lévő néző sejti, hogy ő az asszony egykori férje, akinek emlékétől nem tud szabadulni, a fiatalember, aki öngyilkos lett, mert nem volt képes leküzdeni homoszexuális hajlamát, minthogy ebben a fiatal feleség nem tudott neki segíteni és így tovább. A darabbal először találkozó nézőnek nyilván erre később, utólag kell ráébrednie, amennyiben rögtön felfogja a figura nem valódi, kísértetszerű voltát. Azt hiszem, ehhez a jelenet nem ad elegendő fogódzót. Bizonyára sejtelmes, kétértelmű szeretne lenni, aminek egyfelől nem látható be az értelme, célja, másfelől a színész jelenléte inkább reális, minthogy szerepe viszont nincs, értelmetlen.
Kerekes Éva, Balázs Áron és Bakonyi Csilla (fotó: Szvatek Péter)
De önmagában talán nem is lenne nagyobb baj ezzel, ha a rendező, Guelmino Sándor később meg tudná oldani a látomásos vagy csak jelzésként felbukkanó alakok rendjét, ha a víziók víziókként, a jelzések jelzésekként tűnnének fel a színpadon, s főképp, ha feltűnéseik mögött sajátos, érdekes, eredeti közlendőt sejthetnénk. Ám inkább csak pótlásnak, a megspórolt színészi alakítás helyettesítésének látszik ez a megoldás. Azt pótolják, amit Kerekes Éva nem játszik el. Az ő Blanche-a ugyanis – bizonyára rendezői elképzelést követve – nem mutatkozik igazán betegnek. Sokat beszél az idegeiről a szerző szövege szerint, de mintha csak megjátszaná, alibiként adná elő, legfeljebb beképzelné az ideggyengeséget, a labilitást, miközben valójában egyáltalán nincs az összeroppanás szélén. Fölényes az iróniája, arisztokratikus undora meg pláne van húga és férje proletár világával szemben, de kifinomult érzékenysége, beteges sérülékenysége nem látszik. A szerep ilyen felfogásának is meglehetne a logikája, ha az előadás erről meg tudna győzni, s ezt valamelyest alátámaszthatná a befejezés is, ahol úgy tűnik, mintha az elmeorvos és asszisztensének érkezése egészségügyi szempontból egyáltalán nem lenne indokolt, mögötte pusztán Stanley ármánykodása állna, illetve az esetleges idegösszeomlás egyetlen oka a nemi erőszak lenne, amelyet sógora Blanche-on elkövetett. Csakhogy ebben a darabértelmezésben belső ellentmondás van: a rendező egyfelől mintha az asszony pártjára állna, és merő rágalomnak tartaná mindazt, amit róla beszélnek, másfelől viszont mintha többé-kevésbé tudatos csalással gyanúsítaná meg őt. Ez a Blanche tehát nem annyira szexuális kicsapongásban, mint inkább közönséges szélhámosságban vétkes. Ez esetben a darab néhány emeletnyit süllyed, sokkal földszintesebb, egyszerűbb történetet beszélne el. Csakhogy éppen a zárójelenetben kulminál a látomások súlya, jelentősége, szerepe: összekeveredik az orvos az álmodott milliomos megmentővel, mintha mégis az elmebaj hatalmasodna el a szerencsétlen nőn. Úgyhogy végül minden teljesen összezavarodik, és nem deríthető ki, hogy ebből mi zajlik Blanche fejében és mi a rendezőében.
Tennessee Williams költőien érzelmes, felszínesen homályos, álságos mélységeket annál inkább sejtető darabjának akár jót is tehetne bizonyos fokú racionalizálás akár ironizáló, akár keményen lényegre törő, tragikus irányban. Átvilágító, a hamis költői máz alatt súlyos és lényegi problémákra figyelő szem izgalmas lehetőségeket találhatna a szövegben. Mint például Zsótér Sándor Radnóti színházi előadásában. A rendező akár komolyan is vehetné, meg is sirathatná, de meg is mosolyoghatná, ki is röhöghetné egy előkelő család, egy elit kultúra, egy arisztokratikus életforma pusztulását. Ugyanakkor utálhatná vagy szerethetné, elfogadhatná vagy elutasíthatná azt a földhözragadt, proletár gondolkodásmódot, amely csak prakticista megvetéssel képes ehhez viszonyulni. A tatabányai előadásban azonban inkább csak kapkodó, átgondolatlan próbálkozásokat, ötleteket lehet látni, amelyek talán sokfelé, de semmilyen határozott irányba nem mutatnak.
A színészi játék meg szükségképpen változatos. Az egyéni tehetség, képzettség, alkat nyomait inkább látjuk, mintsem a rendezői elgondolás következményeit. Balázs Áron robusztus Stanley-je egységes, hiteles, hatásos alakítás, realista portré egy a bunkóságában megátalkodott, arra még rá is játszó férfiról, akinek az előadás idejére egyetlen életcél adatott: sógornőjének kiutálása, elüldözése. Schruff Milán Mitchét a szerep általános felfogásától némiképp eltérő színészi alkat teszi érdekessé. Durva haverjai közt idegenül mozgó, finom, szinte törékeny, befolyásolható lélekkel rí ki a környezetből és a történetből. A többiek szakszerűen gondoskodnak a környezetrajzról, hangoskodnak, durvulnak, ahogyan ilyen helyen illik. Azt meg végképp nehéz eldönteni, hogy a látomások látomásszerűtlenségéről mennyiben tehetnek a játszók, a halott férjet és a díjbeszedőt együtt adó Jaskó Bálint, illetve az orvost és a talán csak képzeletbeli milliomost azonosító Crespo Rodrigo. Nyilván ők sem tudják, hogy hol ér véget a koncepció, és hol kezdődik a tétovaság.
ZAPPE LÁSZLÓ
