Don Juan példáját idézte egy beszélgetésben Karinthy Ferenc, amikor a hetvenes évek derekán a Nők Lapja munkatársaként a nőkről, a nőkérdésről, a nők ábrázolásáról és a női olvasókról faggattam. „Hogy nyilatkozhatnék én az emberiség feléről?” – mentegetődzött, de pillanatok alatt készségesen és szívesen kötélnek állt. Majd azt is hozzátette, hogy nem túl távoli tervei között szerepel egy saját tapasztalataira is támaszkodó, Nők című írás, műfaját tekintve alighanem regény. Ez a mű azonban, legalábbis ezzel az az időben eltervezett, nagyon is vonzó cégérrel, nem született meg.
A témához kötődő – a Nők forrásának számító – Aranyidő című hosszabb novella csak hosszú várakozás után került nyilvánosságra, és már a folyóiratközlés után „nem csekély felháborodást keltett”. Ezt nem az Aranyidő mai apologétája teszi szóvá, hanem a kritikus-kultúrpolitikus Pándi Pál a Kék-zöld Florida című kötet bírálatában. Bevallva, hogy ha évekkel korábban írt volna róla, meglehet, ő is csak a profanizálást hallotta volna ki a különös történetből, mint oly sokan mások. A téma és a történet frivolságát, a nőbolond Beregi Józsi Budapest ostroma alatt végrehajtott hódításait ő is frivolnak érzi, de az eltelt hét- nyolc év elég volt ahhoz, hogy véleménye megengedőbbé váljon. Fenntartva néhány a szöveggel és az emberábrázolással kapcsolatos kritikai megjegyzését, hangsúlyozza, hogy a groteszk elemeket sem nélkülöző szatirikus kiélezést sokra értékeli, a mű „hangütése szokatlan, bizarr a súlyos történelmi események közelében, de ez a szokatlanság, sőt szatirikus frivolság nem a történelmi tragédia emléke iránti tiszteletlenség, hanem a megrázó történelmi helyzet iránt »tiszteletlen« és haszontalan társadalmi típus realista kritikája”. Ez a feloldozás sem változtatott azon, hogy amikor Fábri Zoltán filmet szeretett volna forgatni Karinthy művéből, erre nem kapott lehetőséget. Jóval később a kortárs magyar irodalom iránt elkötelezett Szőnyi G. Sándornak sikerült egy tévéfilm lehetőségét kivárni, vagy éppen kiharcolni. De a szerzőt addigra már az Aranyidő színpadot kívánó, drámai feldolgozásának ötlete foglalkoztatta.
Karinthy Ferenc mai hívei, olvasói számára viszont az az érdekes, hogy több mint két évtizeddel a nekem a fent említett interjút adó Karinthy halála (1992) után idén mégiscsak bemutatták a Nőket. Nem lepett meg, hogy a Karinthy-hagyományt elkötelezetten ápoló fia, Karinthy Márton vállalkozásában – feldolgozásában és rendezésében –, s hol másutt, mint a Karinthy Színházban.
Tisztes filoszként természetesen izgatott a nem létező és mégiscsak Karinthy Ferencet szerzőként feltüntető előadott dráma eredete. De még mielőtt kezembe került volna a színlapon is jelzett forrásmunka, Karinthy Ferenc Aranyidő című kisregénye, előkerült a nekem dedikált Harminchárom című novelláskötet, amiben külön cégér nélkül, a puritán „4” fejléc alatt szerepel a színpadi adaptáció forrása, illetve szövege. (Előrebocsátandó, hogy a két szöveg az utóbb megejtett összevetés alapján szó szerint megegyezik, és az itt közölt dialógusok alkotják a színdarab szövetét is.)
Megszületésekor meghökkentőnek tűnt a (nyilvánvalóan ironikus) cím, az Aranyidő is, ‒ hogy lehet a háború, Budapest ostroma alatt játszódó, tragédiákkal terhes történet „aranyidő”? (Mellesleg Tel-Avivban magam is találkoztam egy magyar származású középkorú biológussal, aki ugyancsak derűvel és nem titkolt büszkeséggel mesélt arról, hogy 1944 telén, tavaszán – nyilvánvaló életveszélyben! ‒ ő is mennyire élvezte, hogy kézről kézre, ágyról ágyra adták a szerelemre éhes budapesti lányok, asszonyok.)
Hasonló sorsról, jellemről és fordulatokról szól a Nők „hősének” kalandregénye is. Annak leszünk nézőtéri tanúi, hogy egy sármos, bujkáló zsidó fiú, bizonyos Beregi Józsi egy pesti bérházban, ismerős és ismeretlen nők segítségével, ágyról ágyra kalandozva vészeli át az üldöztetés és az ostrom heteit. Ma már nem érezzük szentségtörésnek, hogy egy hajdani fiatalember – értsd magát az írót, aki irodalmár barátaival együtt – a felismert valóságos veszélyek tudatában és ennek ellenére is, élete eléggé vidám időszakaként elevenítette fel az 1944 nyarán átélt hódításait. A tények és emlékek persze – önmagukban – nem igazolják Karinthy történetét. Nyilvánvalóan az író szőtte mese, hőse kalandjainak fordulatossága, Beregi Józsi és az általa meghódított csajok extrém helyzete és hiteles jellemzése tette akkor, és teszi ma is elfogadhatóvá, szórakoztatóvá a Nőket.
De azért ennél többről van szó. Karinthy Ferenc darabja végső soron nem a mellesleg hitelesen felidézett háborúról, hanem a túlélésről szól. Az író nem elsősorban azt akarta dokumentálni, hogy a bombák árnyékában is volt szexuális élet. Inkább a megőrzött életösztön, életkedv erejét, a szeretet és a szerelem legyőzhetetlen vágyát, s a történet kísérő szólamaként a férfiúi leleményesség erejét bizonyítja. A megoldás ereje nem annyira az ábrázolt bérház legkülönbözőbb társadalmi helyzetű lakóinak történeteiben van, mint inkább a szerzőnek a rémségek tőszomszédságában megmutatkozó bizarr humorában. A Józsiért őszintén rajongó középkorú utcalány, a szerelemre testben-lélekben még jól emlékező, fonnyadó tisztfeleség és az ébredő érzékei sürgetését érző mohó kamaszlány a maguk módján nemcsak jóllakatják, kielégítik, de boldogítják is Józsit. Aki saját sikerei birtokában nem minden büszkeség nélkül bonyolítja ügyeit. Ha valóban lenne mire büszkének lenni, az a sikeres hím valamiféle pszichológiai adottsága. Az a körülmény, hogy nem délceg, vízilabdázó termetű izomkolosszus, amorózónak is meglehetősen köznapi. Viszont kedves és minden női szívhez a legmegfelelőbb, leghatásosabban szóló dumájával, az adott pillanatban őszinte gyengédségével mindenkihez megtalálja a megfelelő kulcsot.
Józsi bérházi kalandjai közül a legfélelmetesebb a csizmát és pisztolyt viselő véreskezű, Kerekes Viktória alakította nyilas nővel átélt szexuális epizód. Ez a házba a legrosszabb szándékkal betörő némber, mielőtt még további áldozatokat lőne a Dunába, meghatódik attól, hogy akad olyan férfi, aki egyenruhája, militáns figurája mögött felfedezi a francia kölnit használó, csipkés kombinét viselő nőt, aki valójában maga is megcsalt és elhagyott feleség. Váratlan odaadása éppen a hamis iratokkal bujkáló zsidó fiút fenyegető, tényleges életveszély által válik drámaivá. Bóta Gábor a Népszavában írott kritikájában (2014. március 8.) kettőjük kiábrándító kalandját Józsi végletes megalkuvásának minősíti. Számomra a végzet számtalan, gyakran extrém variációinak egyike bontakozik ki a torz idillben, amit nem is a halálközelség, hanem az életnek a halál elkerülhetőségét felvillantó paradoxonja tesz egyszerivé. A szeretőjét étellel-itallal elhalmozó szörnyeteg, az életet csak egyre több alkohollal elviselő nyilas nő frappáns kérdése, hogy „Maga még nincs kivégezve?” meghökkentő örkényi pillanattá forrósodik a színpadon. Ami engem a figura ábrázolásában némileg bosszantott, az a drámai funkciót is betöltő, de némileg túlhangsúlyozott ivászat ábrázolása. Feltételezem, hogy valamivel kevesebb inkább több, érdekesebb lett volna.
Dányi Krisztián és Kerekes Viktória (fotó: Nagy Dániel)
És ha Józsinak nem is minden kalandja ennyire meghökkentő, a Karinthy Ferenc felvázolta budapesti Körtáncban is van elég gyúanyag ahhoz, hogy a közönség egyetlen percre se unatkozzon.
Rendezői erőpróbának tekinthető a torlódó konfliktusok, az egymás sarkában tapodó szereplők bezsúfolása a kamaraszínpadnak is szűk térbe és a kétórásnál csak valamivel hosszabb játékidőbe. Abban, hogy Karinthy Mártonnak ez a törekvése sikerült, jelentős része van Juhász Kata és Major Attila reális és ugyanakkor erősen stilizált, forgó díszletének. A szexuális játékok színhelyéül szolgáló helyiségeket biztosító sivár bérházzal a tervezők nem is próbálnak idillt idézni, a látvány épp annyira kiábrándító, mint a helyzet. Viszont kiválóan szolgálja a több szinten és több helyszínen mozgatott figurák elkülönítését és akadálymentes közlekedését. Érdekes a hangulatfestő zene és a szuggesztív hangkulissza folyamatos jelenléte is (Nyitrai László és Román Dávid munkája). Viszont az ostromhangulatot szolgáló, villódzó vakut idéző fényhatások inkább angolparki, mint színházművészeti eszköznek tűnnek.
Karinthy Márton igazgatóként arra büszke, hogy színházának állandó társulata nem lévén, rendezőként a szerepre legalkalmasabb, legjobb elérhető színészek közt válogathat. Beregi Józsi abszolút főszerepe valójában két szempontból sem veszélytelen. Játszhatna a halállal bátran szembenéző hőst és csetlő-botló bájgúnárt is Dányi Krisztián. Ezzel szemben egy az élet kínálta lehetőségeket kihasználó, a szerelembe szerelmes hús-vér pesti fiút alakít, akit lelkünk mélyén sajnálunk, kedvelünk, időnként kinevetünk, de akiért mindvégig jó szívvel drukkolunk. A rendező elismerésre méltó érdeme, hogy a népes, ám heterogén kórusban senkitől sem hallunk egyetlen hamis hangot sem. Murányi Tünde, Gáspár Kata és Bencze Ilona vonzó színészi alázattal vállalják a megkövetelt kisszerűséget, a szövegbe rejtett iróniát. A női gárda legjobbja a sémákat mesterien elkerülő, idősecske utcalány, Murányi Tünde. Bencze Ilona fegyelmezett, hamis méltósága épp annyira meggyőző, mint Gáspár Kata ébredő, ám szenvedélyes nőisége. Csak Tímár Évát sajnáltam, aki „egész estét betöltő” nagyszerű színész létére néhány érdektelen, színtelen mondatra van kárhoztatva.
Nem könnyű dramaturgiai penzum az életben maradás katarzisával befejezni egy tragikus komédiát. Karinthy Márton megoldása, hogy az írott szövegből merészen kikacsintva, a Budapesti tavasz záró akkordjával, Ruttkai Éva emlékezetes újsághirdető jelenetével zárja a játékot, sokak számára már-már szentségtörésnek tetszhet. Számomra a Karinthy Ferencet, Máriássy Félixet és Ruttkai Évát egyszerre megidéző ismerős jelenet inkább derűs hommage-nak tűnik. Kétségtelenül akadnak kisebb leállások, zenés áramszünetek, főként az előadás elején, és el kell fogadnunk, hogy sem Karinthy Márton, sem a stáb nem óhajtja az alapjában hagyományos előadással megváltani a világot. Nem keresi, nem vállalja az aktuális közéleti, politikai színház előadásának kockázatát sem. De időnként nem árt – nekünk, kritikusoknak sem! – a palettát szélesítő, tartalmas szórakoztató színház követelményein és lehetőségein is elgondolkodni.
Eszembe jut, hogy az író a beszámoló elején idézett interjúban félreérthetetlenül tudtomra adta, ő bizony a modernség körül gyűrűző vitában egyre konzervatívabbnak vallja magát. (Ennek messzire vezető emberi, írói következményeiről nem a sikeres bemutató alkalmából érdemes szólni.) Fiának hagyományőrző hűsége a harmincharmadik évadára készülő budai színház közönségének estéről estére tán különböző színvonalú, de törekvésében és eredményében is többnyire a színház törzsközönségének kedvére szolgáló ajándék.
Karinthy Ferenc régi-új Nőkjét az évad utolsó előadásán, zsúfolt házzal láttam, és bízom benne, hogy a sikerszéria a következő szezonban is folytatódik...
FÖLDES ANNA
