Remek fickó, izgékony akcionista ez a kalapos macska, akit Tömöry Márta sok évvel ezelőtt színpadra hívott az ismert francia meséből. Bájos és erőszakos „dolgász” ez a lény, ahogy a vállalkozó üzletembereket egy nyelvújítás korabeli próbálkozás kísérelte elkeresztelni.  Hogy a szerzőtárs Korcsmáros György pontosan mit tett hozzá a szövegkönyvhöz, azt csak sejteni lehet. Minden bizonnyal egyszerűsítette, s színházilag kissé bebiztosította az alapszöveget. Kérdés marad azonban, bár nem feltétlenül kiált megválaszolásért, hogy a mostani előadás, a József Attila Színház tavaly októberben bemutatott, ám általam csak most, májusban látott Csizmás kandúr-produkciójának szövege mennyiben őrzi a próbák improvizációinak leleményeit. Mert mintha kissé átszabták és felfrissítették volna a hajdani szövegkönyvet. Összefogottabb és rajzosabb, s persze egyszerűbb is, szerényebb is az előadás, mint a hajdani, sok erénnyel büszkélkedő gyermekszínházi bemutató, de csöppet sem hiányzik belőle a gyerekközönséget színpadra hívó, hajdan divatos „bevonással” járó megszakadás és fölfordulás.    

Ha az ember egy fészekalja gyereket visz magával, meggondolja, mire ad ki pénzt. Itt a biztató hívást a régi előadás jó emléke s a biztonságos produkciót ígérő név, a rendező Halasi Imre neve jelentette. Nem kellett csalatkoznunk. Bár néhány megoldásával nem lehet nem vitatkozni, fillérekből kiállított, megszokott elemekből építkező, alapvetően tisztességes előadás a Csizmás kandúr

csizmas1

Ömböli Pál és Márkó Eszter (fotó: Szalontai Gabriella)

 

Laczó Henriette díszlete térbe kihajlós mesekönyvek stílusát idézi. Az éppen meghalt molnár portáját a színpadot keretbe foglaló, lapra festett, piros gyümölcsű almafaágak, az egyéb helyeket általános növénymotívumok jelzik. Az egyes jelenetekhez feltétlenül szükséges elemek – királyi trón, tömbösített papírbirkanyáj, drágakövekkel kirakott varázslópalota – gurulva-gurítva érkeznek és távoznak. A hátsó falat tüzes kékkel, sárgával s egyéb kellő színekkel világított s díszítő árnyakkal gazdagított üres fólia foglalja el.  Jobbfajta meseillusztrációk által ihletett jelmezei nem különösebben emlékezetesek, némelyiket talán elég volt a jelmeztárból kiválasztani, de a célnak mindenképpen megfelelnek. Egy kis csipke itt, egy kis tafota ott, csizma, kalap, paróka – meg is vagyunk.

Gulyás-Szabó Gábor mint zenei munkatárs minden bizonnyal rendezői irányítás mellett kifejezett dramaturgiai feladatokat is ellát, dúsít, erősít, összeköt, lezár a zenei betétek java része. De bármilyen ügyesen védi is ki egy takaró mozdulattal a címszerepet játszó Márkó Eszter a play back fenyegető sutaságát, az bizony csak play back marad. Mivel más figurák úgysem énekelnek, ez a dalocska úgy, ahogy van, ki is maradhatna. Az ügybuzgó macskát játszó Márkó Eszter nevét azért örömmel jegyeztem le, jó volt látni a színpadon. Személyében „valaki” van a színen, s ez jó érzés a közönségnek. Ő határozza meg az egész játék ritmusát, de nem telepszik rá az előadásra. Mozgása, beszéde könnyed és kecses, iróniája, poentírozó készsége általános színpadi okosságot mutat. Gazdáját, a legkisebb molnárfiút Hajdú László játssza, szöveggel alig rendelkezve, de legalább szőkén és kék szeműen, belső humorral, fiús kedvességgel adva meg magát az adódó helyzeteknek. 

A fiú szívszerelme, a „felséges Marie” szerepében Pataki Szilvia látható, akinek udvarhölgyét, Piri komornát az élettel teli Kovalik Ágnes játssza. Szövődik is egy kis flört a piros csizmás fura lény és Piri között, s ez roppantmód foglalkoztatja a gyerekközönséget. Egy majdnem elcsattanó csók után hosszú perceken át találgatják, hogy ebből akkor most mi is lesz, hisz Piri kezéért a lila parókás udvarmester (Fila Balázs) is tipegve esedezik. A nagyobb lángolású molnárfiúi s királykisasszonyi szerelem beteljesülése után ezt a problémát végül könnyedén elejtjük.  Lippai László öreg királya pompásan gazdálkodik vértolulásos düheivel s fenyegető majd’ hanyatt eséseivel, nem is igen kell mást tennie. 

Chajnóczki Balázs  korhely második fiúként, később pedig mint irgalmatlan artikulációval megáldott, palóc beszédű juhász áll be a játékba. Ömböli Pálnak jutott az ugyancsak iszákos legidősebb fiú figurája, s Otromfotrom, a kerekded és narcisztikus, szakmájára, az átváltozásra büszke, ámde ügyetlen varázsló alakja. A mesebeli varázsló nevét mintha kissé megváltoztatták volna, de ez legyen a legkisebb gond. Az viszont már csalódást kelt, hogy oroszlánná változását csak akusztikusan oldja meg az előadás. Körülötte zeng és villámlik minden, csak ő marad ugyanúgy. Ha bármiféle vizuális jel megerősítené ezt a hallomásra hatásos metamorfózist, s nem csupán ruházatának titokzatos cafrangjaival kellene retteneteskednie a színésznek, sokkal teljesebb lenne a játék, hisz végül – igaz ugyan, üggyel-bajjal – egérkeként csak megtestesül, hogy aztán nyomban el is érje a végzet. 

csizmas IMG 2431

Fila Balázs, Márkó Eszter és Lippai László (fotó: Szalontai Gabriella)

 

Próbálok visszaemlékezni, hogy a hajdani előadásban is „retrónak”, vagy akkor inkább divatjamúltnak minősítette-e az átváltozással sikertelenül próbálkozó varázsló praktikáit a gunyoros macska, de nem tudok rájönni. Itt biztosan zötyög egy kicsit ez a szó, hisz tulajdonképp nem is annyira negatív a retró velünk élő, mostani jelentése. Az, hogy a gyerekközönség nagy része nem érti, egyáltalán nem tragikus. Megtanulja. Vagy inkább megtanulná, ha pontosan funkcionálna a jelenetben. 

Vannak tehát sutaságok. A kisasszonykák kezdeti labdajátékának ütéshangjairól egy idő után lemarad a technikus, s a darab elején agyunkba klopfolt, majd a végén visszatérő tanulságot, miszerint „amit nagyon-nagyon szeretne az ember, azt el is éri”, jobb nem elemezni. Itt csak valami kegyelem segíthetett be, mert ha ebben a történetben nem csupán szeretne, de akar is, horribile dictu, tesz is valaki valamit, az bizony egy furfangos macska. Addig kavar, amíg koldusszegény gazdájának rétje, nyája, mi több, palotája lesz, oly módon, hogy annak kezét se kell mozdítania. Sebaj. A játék stílusa finoman szólva korántsem forradalmi. De minek is lenne az egy gyerekekkel teli vasárnap délelőttön? Az akciók élő tere viszont teljességgel kidolgozatlan. Pedig hely lenne, hogy ne csak síkban jöjjenek-menjenek odafönt a játszók. Mégis: a rendezésben van annyi ritmikai pontosság, a játszókban pedig annyi kedvesség és természetes jókedv, sőt, az ügy iránt érzett, észrevehető szeretet, hogy az előadás – fél évvel a bemutató után, kissé összeérve – megálljon a lábán, s kedvet csináljon későbbi, színházas családi vasárnapokhoz. 

 

GABNAI KATALIN

 

 

NKA csak logo egyszines

1