Iskolateremtő alkotó Székely Gábor, akinek gondolkodásmódja, művészi szemlélete számos volt tanítványa számára máig meghatározó.
Ilyen „iskolai” produkció is látható volt a budapesti Madách International Theatre Meeting nevű fesztiválon, ahol a nemrégiben fennállásának 150. évfordulóját ünneplő Moszkvai Művész Színház Stúdiója a sokarcú, Magyarországon többször dolgozott Viktor Rizsakov rendezte vizsgaelőadással szerepelt. A MITEM programjának egyébként is jelentős részét tették ki az orosz színházak, illetve a volt szovjet tagköztársaságok teátrumainak előadásai.
A budapesti Katona József Színház pedig Gorkij-drámán keresztül veti fel Ascher Tamás rendezésében az értelmiség szerepének, felelősségének kérdését a körülöttünk lévő világban.
Az orosz író kortársa Szép Ernő, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc s az osztrák Arthur Schnitzler – az ő műveiket bemutató, e számban tárgyalt előadások középpontjában jobbára inkább a férfi‒nő kapcsolat áll, miként az Átrium Film-Színházban bemutatott Átriumklorid című darabban is, amely viszont a nekünk kortárs Parti Nagy Lajos műve. (Színházban persze mindenképp kortársként kell tudni megszólalni ahhoz, hogy érvényes mű szülessék.) Tennessee Williamst és Karinthy Ferencet majd’ egy emberöltő választja el a Gorkij-kortársaktól és Parti Nagytól, a téma azonban öröknek tetszik.
Tulajdonképpen akár Schiller Stuart Mária című drámájának is lehetne Nők a címe (miként Karinthy Ferenc darabjának) ‒ az Örkény Színház előadásának a látványvilága is lenyűgöző.
A vizualitás azonban nemcsak a színházi produkció része, de „marketingjének” is meghatározó eleme lehet – bizonyítják ezt Baráth Ferenc plakátjai, amelyekből áprilisban nyílt kiállítás a Nemzeti Színházban.
A plakátok, szórólapok jobbára a felnőtteknek szólnak, hiszen gyerekelőadás esetében is ők a „döntéshozók”, hogy mire viszik el csemetéiket. Ám hogy egy gyerekeknek szóló produkció miként alkalmazza a társművészeteket, a vizuális és akusztikus elemeket, a díszletet, a jelmezt és a zenét, hogy milyen színpadi világot teremt, az a gyerekközönségre hat elsősorban, ízlését formálva, alakítva, hihetetlenül nagy tehát a felelősség.
Az ízlésformálás persze sohasem késő, ezt bizonyítják azok a színházi műhelyek, társulatok – a hajdani kaposvári, szolnoki színház volt ilyen például, s ilyen a Katona – , amelyek huzamosabb ideig együtt működve képesek a közönségükkel is közös nyelvet kialakítani, a közönségüket is magukkal ragadni. (Szomorú tapasztalás ugyanakkor, hogy ezek az akár több évtizedes hatások sem feltétlenül maradandóak, pillanatok alatt kiveszhetnek a közegből, az általuk formált jó ízléssel együtt.)
Mindenesetre Fittler Katalin írása szerint egy másik vizuális társművészet alkotásában ugyan, de örömtelien jó ízlésről tanúskodik a Richard Straussról szóló film.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
