Ma még köztünk vannak olyanok, akik megélték a vészkorszakot, és nemcsak hogy emlékeznek azokra az időkre – meg persze a későbbiekre, ha túlélték a munkaszolgálatot vagy a deportálást –, de meg is írják személyes tapasztalataikat. A legendás színházi ember, Lázár Egon is közéjük tartozik, akinek emlékezései hamarosan megjelennek a Corvina Kiadónál. Mi itt most a vígszínházi anekdotáiból idézünk fel néhányat ízelítőül.
Az emlékezet persze olykor bizonytalan forrás – a nemrégiben elhunyt Kovács Tibor, az egykori konferanszié 1986-ban egy rádióinterjúban felidézett életútjáról, pályájáról kevés dokumentum maradt – ma már ezekkel kell beérnünk.
De nemcsak a személyes memória esendő, hibádzik olykor a „köztudat”, a „köztudás” is. Hivatalos, intézményesült nyomát nem találni a rövid életű, 1934‒1936 között létezett Magyar Játékszín nevű „alternatív” formációnak lexikonokban, szakkönyvekben – Lenkei Júlia ezt a hiányt próbálja pótolni tanulmányával, főleg önéletrajzi írásokra támaszkodva, amelyekből az is kiderült, hogy a hivatásos társulatot politikailag tartották gyanúsnak, ezért tiltották be a működését annak idején.
A politika, az újságírás „csábította el” a színművészettől Ferenczi Krisztinát, aki oknyomozó riportjaival is komoly rangot szerzett magának. Legutóbbi kötetéről Földes Anna írása olvasható e számunkban.
Látszólag az oknyomozás, valójában az előítéletes gondolkodás a tárgya Reginald Rose Tizenkét dühös ember című közismert darabjának – már ha jó előadásban viszik színre. Kaposváron tizenkét személyiség, karakter, sors pontos megrajzolásával erről szól Kelemen József rendezésében a mű.
A személyesség a lényege az Ez az enyém! című nyíregyházi előadásnak, s a személyiség, a talentum az Amadeus című Shaffer-drámának – utóbbi a Belvárosi Színházban látható Orlai-produkció.
Önsorsrontó nagy egyéniség Platonov is, jóllehet tehetségének mértékéről csupán környezetének hozzá fűződő viszonya árulkodik – Selmeczi György írása ezúttal a Menczel Róbert tervezte színpadi tér elemzéséből kiindulva értelmezi a Radnóti Színház Alföldi Róbert rendezte előadását.
Különös színházi jelenség, műfajteremtő színházi személyiség Horváth Csaba, az olykor színészi feladatot is vállaló koreográfus-rendező, akivel Józsa Ágnes beszélgetett többek közt a munkái kapcsán használt, de általa elutasított fizikai színház fogalmáról.
Nem egyetlen alkotó, hanem egy színház működésének eredményeit (vagy legalábbis annak egy szeletét) tekinti át Karsai György a Deutsche Bühne múlt évadának négy előadását elemezve. De hogy egyáltalán hol kezdődik egy színházi előadás hatása, ezt feszegeti Selmeczi György ebben a számunkban közölt másik tanulmánya.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
