Valószínűleg ő maga tiltakozna a legjobban, ha egy „szabályos” nekrológgal emlékeznénk róla, amiben hosszan méltatnánk érdemeit. Pedig volt mire büszkének lennie. Sikereket aratott Magyarországon, majd választott hazájában is elismert színházi szakember lett. Élete során többször kellett felállnia a padlóról, többször kezdte a nulláról. Ám hitét és optimizmusát a legnehezebb időkben sem vesztette el. Az alábbi írás olyan mozaikokat, vagy inkább szilánkokat villant fel az életéből, amelyeket ő maga mesélt el színesen, humorosan, utánozhatatlanul. Hálásak vagyunk, hogy ismerhettük.
Vannak emberek, akik még többre vihették volna, ha Magyarországon maradnak. Különösen, ha olyan hosszú életet érnek meg, mint Kovács Tibor, az ’50-es évek népszerű konferansziéja, aki még látta Paavo Nurmi bemutató futását az Üllői úton és Rökk Marikát az Angol Parkban.
Korán kapcsolatba került a művészetekkel: a méltán híres Szekeres Zeneiskolában – a múlt század harmincas éveiben Budapest egyik igen jó nevű zenedéjében – tanult zongorázni. (Még idős korában is kiválóan játszott e hangszeren, viszont a jogosítványát önként leadta a rendőrségen, mondván, hogy nem akar másokat veszélyeztetni. A svájci közlekedési hatóság dicséretben részesítette felelős magatartásáért.)
Már gyermekkorában is szeretett szerepelni, fellépni, szerette „produkálni” magát. A családi legendárium szerint – kis túlzással – már születésétől kezdve (1919. szeptember 6., Budapest) mindig a tréfán törte a fejét: nagy kedvvel és igen tehetségesen utánzott másokat. Később, az iskolai magyar órákra készített fogalmazásaiban sem a szokványost követte: élvezettel írt kritikus, komikus, sőt, olykor gúnyos stílusban. Ezen erényeit később a színpadon kamatoztatta, amiből az ’50-es évek zűrzavaros időszakában aztán sok kellemetlensége adódott.
A Szent László Gimnáziumban érettségizett, ahol – többek között – Lajtha László zeneszerző fia volt az osztálytársa. Szülei azt szerették volna, ha „tisztes” polgári foglalkozást választ magának. Kívánságukra ezért az érettségi után jogi tanulmányokba kezdett, de csakhamar áttért a bölcsészetre. Filozófiát hallgatott (ebből doktorált) és pszichológiával foglalkozott. Ez utóbbi stúdiumnak az általa alapított Színészlélektani Intézetben (Küsnacht, Svájc) vette nagy hasznát.
Édesapja korai halála miatt egy biztosítótársaságnál kezdett dolgozni, ám nem sokáig maradt hivatalnok. Érezte, nem ez az ő világa, hanem a színház, a színpad. A kezdetről egy 1986-ban készült rádióriportban így nyilatkozott:
„Az első lépés az volt, hogy segítettem a Józsefvárosi Színház felépítésén, két kézzel a téglákat szortírozni, hogy legalább a bejárat szabad legyen. Az akkori igazgató, Szabó Sándor és aztán Erdélyi Miska bácsi sok mindent tett azért, hogy a színház minél hamarabb működjön. Olcsók voltak a jegyek, garantálva volt a világosban való hazatérés (mert hát, ugye, akkor nem volt olyan könnyű sötétben mászkálni). Így, érdemem elismeréséért – miután a téglákat összeraktuk – kaptam Szabolcs Ernő bácsitól egy szerepet – egy hajópincér-szerepet –, amit olyan ügyetlenül játszottam, hogy minden este óriási taps és röhögés fogadta. Szabolcs Ernő bácsi mondta, hogy »ebből csak komikus lehet, a hülyét nagyon jól tudja játszani«.”
„A színészet, a színjáték az életben a legszebb foglalkozás, de a legnagyobb mértékben igényli a szerencsét” – mondta. A szerencse pedig mellé szegődött. Hamarosan már a Lenin körút 106. szám alatti Artista Varietében (Kamara Varietében) konferált, de szerepelt a Budapest Varietében, a Józsefvárosi Színházban, és szerte az országban. Az általa vezetett színvonalas kabaré-varietéműsorokban jelen volt a zene, a tánc és számos igényes artistaszám. Sok neves művésszel dolgozott együtt. (A teljesség igénye nélkül néhány nagy név: Alfonso, Barna Anci, Bilicsi Tivadar, Ferrari Violetta, Kazal László, Körössy Zoltán, Rózsahegyi Kálmán, Simándy József, Turay Ida.) A színészvilágból, az akkori híres emberek köréből mindenkit ismert, aki akkoriban számított. Van közös fényképe Darvas Ivánnal és Puskás Ferenccel is. A legendás futballistával sokat sakkozott, és legtöbbször le is győzte. „Nem baj – mondta Öcsi –, futballozni viszont én tudok jobban.”
Ő maga is egyre népszerűbb lett, ám az ötvenes években nem tartozott a rendszer kedveltjei közé. Már attól kezdve, hogy a háború utáni nehéz időkben inzulint szerzett a cukorbeteg Latabár Kálmánnak a Magyar Vöröskereszttől – meghosszabbítva ezzel Latabár életét és azt az időt, amíg a közönség élvezhette a művész játékát –, szemet szúrt a rendszer urainak. Azokban az időkben a kabaré volt az a fórum, ahol – burkolt formában, de mindenki számára világosan és érthetően – az akkori politikai rendszer őszinte kritikáját el lehetett mondani. Az emberek ezért (is) mentek ezekre az előadásokra és tapsolták újból és újból a függöny elé Kovács Tibort. Ám a sikernek nagy ára volt. Olykor kéthetes, máskor egy hónapos eltiltást kapott. Rendszeresen ellenőrizték, hogy mit mond konferanszai során. Egyszer észrevette, hogy az első sor szélén két megfigyelő jegyzetel. Feléjük fordult: „Túl gyors vagyok? Nem tudnak követni? Beszéljek lassabban? Vagy inkább én kövessem Önöket?” Egyúttal összetette a két kezét, mint akit meg fognak bilincselni. Akkor nem, de később bevitték az Andrássy út 60-ba és jól megverték, majd börtönbe zárták. Egy régi barátja segítségével szabadult ki.
„Az ilyen dolgoktól valahogy egy kicsit megcsömörlöttem, és hogy őszinte legyek, féltem is. Aztán arra került a sor a Rákóczi úton, hogy – azért, mert én bizonyos időkben nevet kaptam és látszólag a karrier lépcsőjén az első fokot megtettem, ami akkor állítólag még bűn volt, és ezért – követelték, verjenek meg. Amit meg is csinált egy csoport az utcán. Erre annyira magamba szálltam, hogy azt néztem, hogyan tudok minél gyorsabban elmenni, mert nem éreztem az erőt, hogy azt a zűrös helyzetet kibírom.”
Utolsó fellépése 1956 júliusában volt, a gyöngyösi Szabadtéri Színpad Anna-bálján. 56 után – mint oly sokan mások is – elhagyta Magyarországot. Először Ausztriába ment, ahonnét közel egy évi tartózkodás után távozott Svájcba, és ott telepedett le. Két fia született kint, akiket egyedül nevelt fel, mivel magyar felesége elhagyta. Másodszor is megnősült, egy svájci nőt vett feleségül, akit korábban eltanácsolt a színészi pályától. Ez úgy történt, hogy Zürichben megalapította a Theaterpsychologisches Institutot, ahol a nála jelentkezők tehetségét olyan szempontból vizsgálta, hogy érdemes-e nekik a színművészeti pályára jelentkezniük. Itt a színészjelölt belekóstolhatott mindenbe, ami a színészethez szükséges. Eme ún. Schnupperlehre során Kovács Tibor beszéd- és légzéstechnika gyakorlatok, pantomim, testbeszéd elemek, hangváltoztatás, helyzetgyakorlatok és versmondás segítségével tesztelte a jelölt képességeit. Volt egy saját találmánya is: különböző közmondásokat kellett megjeleníteni, eljátszani. Előfordult az is, hogy kifejezetten a jelölt családjának kérésére tanácsolta el az ifjú titánokat a színészi pályától, de csak akkor, ha valóban tehetségtelen volt az illető. Egy kivételes esete volt: feleségül vette az egyik jelentkezőt – Anitát. Hat unokája született, akik beszélnek magyarul, egyik fiának a felesége is magyar..
Széles műveltsége révén természetes volt számára, hogy napi kapcsolatban áll a nyugati szellemi élet elitjével. Sokat beszélgetett például a híres drámaíróval, Friedrich Dürrenmatt-tal.
Nem volt könnyű élete. Sokszor mondta, hogy nem tudja, életének melyik időszaka volt nehezebb: a cenzorált konferanszé, vagy a Svájcban töltött első öt év. Meg kellett küzdenie ugyanis a nyelvi nehézségekkel.
„Annyit tudtam, amennyit az iskolában tanultunk. Igen, ez egy nagyon-nagy probléma volt. Ebben két dolog segített. Az egyik az akarat, a másik a muszáj. Ha meg kell élni, akkor meg kell élni. Sajnos, semmiféle olyan szakmát nem tanultam, amiből eltarthattam volna a családom. Tehát elkezdtem a nyelvet tanulmányozni. Vállaltam olyan munkát, amiben sokat kellett az emberekkel kapcsolatban lenni. Például ügynök voltam.
Az ember színész létére meg tud tanulni még kínaiul is… Elmondtam azt a megtanult, másoktól vett, szépen leírt szöveget, aztán még mondtam, hogy Guten Tag, meg minden ilyesmit, rövidebbet, és sikerült. A másik nagy segítségem az volt, hogy két fiam kint született, akiket az ottani iskola nevelése alapján fel tudtam használni a magam nyelvtudás-képzésére, mert tőlük, velük együtt tanultam a német nyelvet. Az évek viszont óriási sebességgel haladtak tovább, úgyhogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már németül, illetve svájci-németül is tudok kabarétréfákat írni. Sikerült találnom egy kabarettistát, egy nagyon tehetséges színészt, aki érezte azt, hogy az én szövegeim alkalmasak a számára. Ez adta nekem a startot. Először műkedvelő csoportok kértek fel rendezésre. Svájcban nagyon sok vidéki színház van, különböző községeknek-kisvárosoknak majdnem profi színészcsoportjai vannak, 10‒15 éves tradícióval. Egy ilyen rendezésem nagy sikert aratott. Ez egy svájci Dialektus-Spiel volt, amiben – nem tudom, hogy megmondhatom-e –, sokszor voltak olyan mondatok, amiket nekem is először szótárral kellett lefordítani, és aztán tudtam csak rendezni, de sikerült. Meg voltak elégedve, a közönség is, a kritikusok is. Jó kritikákat kaptam, így aztán egymás után jöttek a megbízások. Kis szkeccsek, kabaréestek összeállítása – saját szövegeimmel, meg mások szövegével is, esetleg. Konferáláshoz nem jutottam.”
Színészi szereppel azonban megbízták. Jávor Pálhoz hasonlóan – aki A nagy Caruso című filmben kapott egy kis epizódszerepet – ő a Richard Wagner életéről szóló angol-magyar tévéfilmben szerepelt egy villanásnyi jelenetben a főszereplő Richard Burton mellett. Pár mondatos szerepében pillanatokra látható csupán, ám sokan szeretnének olyan stáblistán megjelenni, ahol – többek között – Vanessa Redgrave, Laurence Olivier, John Gielgud, Andorai Péter, Benkő Gyula, Gera Zoltán és Usztics Mátyás neve olvasható. (A filmsorozatot 2014. június 1-jétől ismét vetítették az M3-as csatornán. Kovács Tibor jelenete a 6. részben látható.)
Soha nem szakadt el hazájától. Meghívta (Benke) Laci bácsit, a TV mesterszakácsát, aki náluk főzött Svájcban. Szeretett jókat enni, és írt egy kis szakácskönyvet is. A magyar gulyásleves receptjét eladta egy svájci üzletláncnak, azóta ez a termék az ő nevével sorakozik a polcokon. Többször járt Magyarországon, miután hazajöhetett a hatvanas évektől kezdve. Szerepelt a rádióban és a Duna TV-ben is.
2014. március 17-én reggel ragadta el a halál. Kegyes volt hozzá a sors: nem szenvedett, és az édesapja által megélt csekély 42 évvel szemben ő 95 évet kapott.
DR. KOVÁCS ISTVÁN–DR. KOVÁCS ILONA
* A személyes visszaemlékezések egy 1986-ban készült rádióinterjú részletei. Adásban 1986. november 20-án hangzott el a Kossuth Rádióban (riporter: Müller Tibor, szerkesztő: László György). A fényképeket Dr. Kovács István bocsátotta rendelkezésre. A plakátokért az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársainak tartozunk köszönettel.
