Alternatív színház azóta van, amióta hivatásos színjátszás létezik. Maga a hivatásos színjátszás is az alternativitásból intézményesedett. A XX. század első felében számos olyan kis színházi alakulat létezett, amelyek hivatásos színészekkel, de alkalmi helyszíneken működtek, gazdasági, szórakoztatási vagy magas művészeti célkitűzésekkel, távol a hivatalos színházi struktúrától. Igazi kincsesbánya ebből a szempontból Alpár Ágnes 1974-es gyűjteménye, amely 51 különféle, hosszabb-rövidebb ideig működő színházi kezdeményezés műsorát gyűjtötte össze korabeli dokumentumok, sajtóanyagok és visszaemlékezések alapján. Ha belegondolunk, hogy nemhogy internet, de egyáltalán számítógép, tároló és rendszerező segédeszközök híján micsoda munka lehetett ez, nem róhatjuk fel a szerzőnek, hogy akad olyan színházi kísérlet, amely nem talált helyet ebben a gyűjteményben. Talán éppen mivel erre a kis füzetre azóta is bőven támaszkodik a színháztörténet, ezt a társaságot nem érinti a Magyar Színháztörténet vonatkozó kötete sem, de már az évtizeddel korábbi Magyar Színházművészeti Lexikon is csak az egyik alapítóval kapcsolatban említi, önálló címszóként nem, pedig a betiltásra kifejezetten a színház hivatásos voltára való hivatkozással került sor. A kísérletről önéletrajzi beszámolókat olvashatunk, és itt-ott, főleg egy-két később nevet szerzett résztvevőről való megemlékezés kapcsán a szakirodalom is említést tett róla.

1934–36-ban a Magyar Játékszín nevet kapta néhány lelkes fiatalember színházi próbálkozása. Az előkészítő munkálatok több mint másfél évig tartottak, végül 1936. február 7-én bemutatták Bessenyei György A philosophus című darabját a Zeneakadémia kistermében. Az itt-ott előforduló említések általában erről az egy előadásról tudtak, az egyik társalapító visszaemlékezése szerint azonban a nyilvános főpróbát is beszámítva három előadást tartottak. Sorsuk a betiltás lett, pedig nem volt semmiféle penetráns politikai színezete a vállalkozásnak. Ez is egyike volt azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek akkortájt meglehetősen gyakoriak voltak, és amilyenekkel ma is egyre gyakrabban találkozunk, amikor professzionista vagy annak készülő művészek valamely, a megcsontosodott színházi felálláson kívüli formációban próbálják saját elképzeléseiket megvalósítani. Direkt az avantgárd körébe nehezen lehetett sorolható a Magyar Játékszín, de az újító szándékot nem lehet tőle megtagadni.

 

Hegedüs

A Magyar Játékszín történetéről a legtöbbet Hegedüs Gézától tudjuk, aki első perctől kezdve jelen volt, és A tegnap alkonya című visszaemlékezésében egy teljes fejezetet szentel a történetnek. A képzettsége szerint jogász-történész (a Magyar Játékszín szerveződésekor még nem végzett), hajlamai szerint irodalmár, szociográfus, falukutató, egykori berzsenyista és két évvel korábban Névtelen jegyző-szerkesztő fiatalembernek egy ugyancsak nem színházi barátja, a vegyészhallgató Szente László adta hírül 1934 őszén, hogy „néhányan terveznek egy olyan színjátszó együttest, amely elfelejtett klasszikusokat és érdekes modern színjátékokat érdekes rendezői módszerekkel mutat be. Arra is lehetőségük van, hogy egyes alkalmakra megkapják a Zeneakadémia kistermét.” Ehhez a vállalkozásukhoz kerestek válogató, szöveggel bánni tudó dramaturgot, akit Hegedüs személyében meg is találtak, s aki a feladatot lelkesen elvállalta. Az első megbeszélésen abban maradtak, hogy ajánljon „két-három olyan elfelejtett magyar színjátékot, amelyet alkalmasnak tarthatunk bemutatni”. Hegedüs három régi magyar drámát ajánlott. „Mindenekelőtt Bessenyei György A filozófus című, XVIII. századbeli vígjátékát. Azután Vörösmarty jambusokban zengő, opera hatású tragédiáját, a magyar előidőkben játszódó Az áldozat-ot. Harmadikként pedig a magyar polgári dráma tragikus sorsú előkészítőjének, Czakó Zsigmondnak a drámáját, a Kalmár és tengerész-t.” Az elfogultan személyes ügyként kezelt Bessenyei mellett máig ható érvénnyel indokolta két másik választását is: „Vörösmarty romantikája […] már akkor és azóta és ma is szívügyem. Ezeket a Vörösmarty-drámákat a kelleténél jobban elhanyagolják. Igaz, a Czillei és a Hunyadiak-at azóta elővettük. De színházaink, rendezőink még mindig nem ismerték fel, hogy egy egészen sajátos hang lehetősége lappang ezekben a zene nélkül is operahatású drámákban, elsősorban éppen Az áldozat-ban. Persze, hogy nem szabad ezeket naturalista színjátékoknak tekinteni, vagy éppen naturalista módon előadni. Egyszer azonban mégis rá kell jönnünk, hogy nemcsak a Csongor és Tünde létezik, nemcsak a Czillei és a Hunyadiak-at lehet kipróbálni; egy egész kötetre való, egészen sajátos hangú és felhangú Vörösmarty-dráma várja, hogy nyelvzenéjében felismerjék a zenekíséret nélkül is opera- vagy oratóriumszerű előadások lehetőségét. Ezt képzeltem el én akkor, és a többiek is egyetértettek velem.”1 Czakót más, kritikaibb megfontolások alapján ajánlja: „Azt magam sem tudom, hogy drámái valóban felújítandók-e, ezt ki kellene végre próbálni, de abban bizonyos vagyok, hogy irodalomtörténetünkben vele – és mellette Obernyik Károllyal – kezdődik a feudális körülmények között a magyar polgárnak mint magatartáseszménynek az ábrázolása, és dialógusainak nemegyszer igazi költőisége sokkal magasabb rangot ad neki, mint ahogyan olvasói köztudatunkban él (illetve nem is él). Sajnos nem volt rá módunk, hogy annak idején vele is kísérletezzünk.”

Érdekes, modern színjátékként Georg Kaiser A calais-i polgárok című drámai költeményét választotta a társaság, a másik darab „egy akkor Németországban élő, illetve Hitler uralomra kerülése után onnét is máshová futott magyar szerző műve volt. Addig a nevét sem ismertük, a történelmi dráma még korábban Németországban, németül jelent meg, az író neve németesen Julius Hay volt, a dráma címe Gott, Kaiser, Bauer, vagyis Isten, császár, paraszt. – Azonnal remekműnek találtuk, s elhatároztuk, hogy ezt is bemutatjuk.”

Az első bemutató előkészítése során a kezdő dramaturgnak, bármennyire is a klasszikus szerző piedesztálra állítása volt a fő cél, az előadás érdekében némileg hozzá kellett nyúlnia a darabhoz: „a szöveget meg is kellett húzni, a túlontúl elavult szavakat és fordulatokat tapintatosan modernizálni, néhol jeleneteket felcserélni. Ez volt az előgyakorlatom ahhoz a színpadra alkalmazáshoz, amelyet a későbbi évtizedek folyamán már gyakorlottan csináltam különböző klasszikusoknál különböző színházak számára.” A műsorterv összeállítása és az első bemutató szövegi előkészítése után Hegedüs a háttérbe húzódik, befejezi az egyetemet, doktorál, a próbákat látogatja, szert tesz néhány színházi ismeretségre, de életútja egy időre másfelé kanyarodik, itteni tapasztalatainak fonalát majd 10-15 év múlva veszi fel.

 

Vajthó

Az, hogy a szöveggel foglalatoskodó lektor-dramaturg szerepére Hegedüs Géza alkalmas lehetett, elsősorban berzsenyis irodalomtanárának, Vajthó Lászlónak köszönhető. A Markó utcai főgimnázium legendás magyartanára nemcsak szuggesztív előadásaival szerettette meg tanítványaival az irodalmat – „oly szemléletesen tudta felidézni kedvenc irodalomtörténeti alakjait, mintha baráti köréhez tartoznának” –, hanem már a tananyag feldolgozásában aktivizálta őket. Akkor ez kifejezetten bátor újítás volt. „A módszer, melyet Vajthó a mai tanítás rendszerének keretei között tanácsol az irodalom tanárainak, nagyon is modern – írta róla a Nyugatban Vas István, szintén tanítványa, már 34-ben, amikor Vajthó publikálta módszerének rövid foglalatját. – Nyilván tisztában van azzal, hogy meglehetősen újszabású fiatalsággal van dolga. Nem riad vissza attól sem, hogy alacsonyabb szenvedélyeken - versenyzési kedven, szakember-hóborton, snobizmuson, különcködésen át csempéssze az irodalmat tanítványai szívébe. Legyen mindenkinek szakmája, azaz egy-két kiválasztott írója, akit tartozik keresztül-kasul ismerni. Az ismertető előadásokat tehát voltaképpen ne is a tanár tartsa, hanem az osztály hozzászólása és bírálata mellett az illető író szakembere. A tanár csak helyesbítse, kiegészítse és lényegbevágó különösségekkel fűszerezze az előadást. S ha valahogy még remélhető, hogy az ifjúság olvasáshoz és az irodalom szeretetéhez szokik, úgy ez a játék feltétlenül elcsábítja a komolysághoz.”

Vajthó növendékei nemcsak előadások tartásával szereztek gyakorlatot az órán és az önképzőkörben, de vezetésével arra is vállalkoztak, hogy ismeretlen, betiltott vagy elfeledett publikálatlan klasszikus kéziratokat rendezzenek sajtó alá. Úgy tudott nekik beszélni Bessenyeiről, annyira hangsúlyozta a kiadatlan művek hiányának jelentőségét – emlékezik vissza Hegedüs –, hogy „izgalomba hozott bennünket, szégyelltük magunkat a még mindig ki nem adott Bessenyei-szövegekért”. Az ennek nyomán megszületett döntést természetesenVajthó is felidézi tanári visszaemlékezésében: „Világéletemben folyton arról panaszkodtam magyaróráimon, hogy nagyon sok értékes írásmű még mindig nem jutott nyomdafestékhez. Kivált a mindenkori cenzúra sokasította ezeknek a számát, a Bessenyeiek, Kazinczyk, Zilahy Károlyok stb. műveit megtizedelve. De csak a Berzsenyiben hangzott el először a harsány kiáltás, hogy mi adjuk ki őket.” A szöveggondozástól a pénzszerzésen át a nyomdai ismeretek elsajátításáig sok mindent megtanultak így az akkori hetedik-nyolcadikosok. A Hunyadi- és Tariménes-kiadásnak Vajthó életében a Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozat, Hegedüsében és barátaiéban a Névtelen Jegyző folyóirat, majd a Magyar Játékszín lett a folytatása, és aki nem maradt kifejezetten irodalomközeli pályán, az is egy életre gazdagodott az ekkor tapasztaltaktól.

Vajthó természetesen ott állt kedves tanítványai és a rokonszenves vállalkozás mögött A philosophus bemutatásakor is. „…megkértem, hogy legyen a segítségemre, és ő, természetesen, örömmel vállalta a segítséget Bessenyei újabb népszerűsítéséhez” – emlékezik Hegedüs. Felkeresték hát a szervezők a lakásán. „Szokása szerint feketekávéval kínált, árasztotta a pipafüstöt, mi is bőségesen dohányoztunk az innivalók mellé. Amolyan igazi Vajthó-modorban dobálta az ötleteket, amelyeket a rendező is, a díszlettervező is, a címszereplő is hasznosíthat. Az ilyen egyszerre csevegő és elmélkedő gondolatáradásoknál szeszélyesen keveredett az anekdota, kultúrtörténelem, lélektan, nyelvészet… és egyszerre csak kikerekedett az az idézendő XVIII. század, rokokó ízlésével, felvilágosodott bölcseletével, bécsi udvari eleganciájával és hazai elmaradott parlagiságával.” A fiatalok felkérték, hogy tartson bevezetőt az előadás előtt. „Nem árt egy kis ismeretterjesztés az ismeretlenségből kiemelt régi magyar komédiának. Persze ebben is azonnal megegyeztünk.”

 Lenkeihez 1

Halmos

A Vajthó tanárnál vizitelő társaság egyik tagja egy ifjú hölgy volt, a Magyar Játékszín első számú alapítója és alakítója, igazgatója és főrendezője, úgy hívták, hogy Halmos Ilonka. Megérte a XXI. századot, nincs öt éve, hogy Molnár Gál Péter búcsúztatta a Népszabadság hasábjain. A magyarországi színházi életnek igazi szürke eminenciása volt. Az Életrajzi lexikon nem számol vele, a Magyar Színházművészeti Lexikon azonban illően megemlékezik róla, az ő nevével kapcsolatban említve a Magyar Játékszínt. Halmos Ilonka természetesen nem azonos Harmos Ilonával, akivel nemcsak a keresőprogramok, hanem bizonyos tartalmak is rendszeresen összekeverik, ezért hasznosabb, ha az érdeklődő Csillag Ilona néven keresi, mert később évtizedekig ezen a néven szerepelt, ezen a néven (esetleg Csillag Miklósnéként) tanított nyugdíjba vonulásáig a Színművészeti Főiskolán, ezen a néven jegyezte cikkeit és könyveit: Ódry Árpádról szóló monográfiáját, színháztörténeti főiskolai jegyzetét, a magyar dramaturgia történetében tallózó, Hegedüs Gézával közös válogatását, a Színművészeti Főiskola jubileumi kötetét vagy Blaha Lujza naplójának szövegkiadását. Eredeti végzettségéhez híven bölcsészként működött tehát egész életében, kivéve azt a fiatalkori kanyart, amikor az Országos Színészegyesület rendezői tanfolyamát elvégezve az aktív színházcsinálással próbálkozott. Hegedüs Géza így emlékezik meg róla, mikor felidézi, hogy el kellett mennie „a készülő színházi együttes lelkéhez, szervezőjéhez, egy Halmos Ilonka nevű rendezőjelölthöz”: „Látásból ismertem, évfolyamtársam volt. Német-angol szakos tanárjelölt, láttam már Pauler óráin, igen művelt lány hírében állott. […] Előbb együtt csináltunk színházat, később közösen állítottuk össze A magyar dramaturgia haladó hagyományai című, közkeletűvé váló szakmai szöveggyűjteményt, a felszabadulás után kartársak voltunk a Városházán, ahol én akkor osztályvezető voltam, ő pedig az osztályomhoz tartozó színházi kiadványok szerkesztője, majd évtizedeken keresztül együtt voltunk tanárok a Színművészeti Főiskolán. Férjhezmenetelétől kezdve Csillag Ilona néven vált ismertté a színháztudomány világában. Életútja úgy határozta meg, hogy nem lett belőle rendező, pedig erre is tehetsége lett volna, ahelyett a színháztörténet kitűnő szakembereként jelentékeny pedagógus és érdekes tanulmányok írója. Nyugdíjba vonulása után pedig végre megírta Ódry Árpádról szóló könyvét, színháztörténeti irodalmunknak ezt a remekművét. Azok közé tartozott, akikkel kölcsönösen sokat tanultunk egymástól.” Csillag Ilona tanítványaként Molnár Gál Péter az élő embert, a kissé anakronisztikus, szocializmusbeli úrinő, szakember-polgárasszony-pedagógust is felidézte megemlékezésében: „Úgy tett, mintha fogalma se volna róla, miféle közegben morzsolja életét. Bár időnként, eretnek kijelentései nyomán önderültségbe esett, hangosan kinevette szándékos elszólásait, kisiklását a hivatalos vágányról. Szórakozottnak rémlő, szétszórt magatartása mögött röntgentekintetű emberismerettel belelátott növendékeibe. Csak súrolta tekintete tanítványait és megbízhatóan előre látta évtizedekre rátermettségét a színi pályára, vagy reménytelen odatévedtségét. A Rákóczi úti Uránia-ház melletti épületben lakott, egy autógarázs fölötti gangról bármikor meglátogatható volt, egyenrangúnak tekintve nebulóit, civilben továbbrongálta hitbuzgalmukat, rendszeres polgári nézetekkel fertőzve a rábízott ifjakat.” Az ötvenes évek hivatalos esztétikájával szemben az általa egykor a gyakorlatban megvalósítani próbált elveket képviselte. „Csillag Ilonka dráma- és színháztörténetet oktatott. Emberi hangon eltrécselte a hivatalos értékektől elváló nagyságokat. Az obligát Sztanyiszlavszkijnál többre tartotta a realizmusból kiátkozott Mejerholdot, Reinhardtot vagy a tilalmi listán lévő Hevesi Sándort.” Már huszonkevés évesen letette a garast a rendező jogai mellett, hozzászólva a Nyugat 1934-es irodalom kontra színház vitájához. A rendezői mesterség szerinte a drámaíró, a színház és a közönség egységének felbomlásával született meg. A rendező feladatát, létének szükségességét megejtően egyszerűen magyarázza: „Hisz ha nem kellene, akkor nem is volna rendező. Mert az a színházi funkcionárius szükségszerűen fejlődött ki az idő folyamán, s ha majd nem lesz szükség rá, akkor le fog ismét lépni a színpadtörténet színpadáról.” Hozzászólásában Halmos Ilonka Goethével megtámogatva hangsúlyozza azt az álláspontját, hogy a rendezőnek a néző, író és közönség közötti közvetítő szerep elvégzése érdekében hozzá szabad nyúlnia a dráma szövegéhez. Ennek értelmében bízta meg Hegedüs Gézát a kiválasztott darabok szövegének modern színpadi szempontú átigazításával, amiben a kései beszámoló szerint ő maga is részt vett: „Ezt a munkát egyébként – írja Hegedüs – elgondolásaim alapján együtt végeztük Halmos Ilonkával.” „Nyugtassák meg háborgó lelküket, akik szentségtörőnek bélyegzik a rendezőt, mert hozzá mer nyúlni az író műalkotásához – írta szemtelenül az ifjú rendezőnő, ma is érdemes elolvasni. – S nyugodjék meg az író maga is! Ha Goethe saját kezűleg tudta végrehajtani darabján az ítéletet, akkor törődjék ő is bele a rendező jogába.” Valószínűleg ugyanezeket az eszméket fejtette ki abban az előadásában, melyet durván egy évvel később, a Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesülete (MIEFHOE) művészszakosztályának tartott A színház lényege és hivatása címen.

Ezeket az elveket tanulmányai során, elsősorban a színészegyesületi rendezőtanfolyamon nyilvánvalóan Németh Antal Antal csepegtette bele.

 

Németh

Ha Hegedüsnek Vajthó volt a tekintélyes tanár támasza, akihez minden problémával fordulhatott, Halmos Ilonkának Németh Antal. Ő volt ugyanis a tanára a rendezői tanfolyamon. A tervezgetés még Németh Nemzeti Színház előtti korszakában kezdődött. „1934-ben […] Németh Antal még nem volt hivatalbeli színházi nagyúr; érdekes kísérletező, példamutató, és szakmájának izgalmas tanára volt – írja Hegedüs. – Tanítványait is ösztönözte, hogy kísérletezzenek.” Segítő támogatását igazgatósága alatt sem vonta meg tanítványától – ezt tanúsítják azok a levelek, amelyek Halmos Ilonkától származnak Németh Antal hagyatékában és kölcsönös tiszteletről tanúskodnak. Eleinte Halmos Ernő ügyvéd, később a Magyar Játékszín levélpapírján íródnak, ám azonos postacímről – „az ő szülei lakásán találkoztunk össze az eljövendő színházi próbálkozás előkészítőivel” –, emlékezik vissza Hegedüs; a megszólítás először még „Kedves jó Doktor úr”, később „Kedves”, végül „Mélyentisztelt igazgató úr”. Az első levél mintha egy Halmos Ilonka által rendezett sikeres produkcióról, minden bizonnyal vizsgaelőadásról tanúskodna 35 májusából: „Engedje meg, hogy megköszönjem Önnek ezt a mai szép napot, ezt a szép és boldog érzést. Az Ön érdeme, hogy ez az előadás megvalósulhatott, és boldog vagyok, ha arra gondolok, hogy talán nem kell szégyenkeznie miattam, s hogy ezzel a munkámmal esetleg Önnek is valami kevés örömet szerezhettem. Köszönök mindent, és szeretném, ha a jövőben fontos és eredményes munkájában segítségére lehetnék, s egyszersmind az Ön szellemében haladhatnék tovább ezen a pályán.” Lehet, hogy erre a segítségre sor is került, mert a következő levelek valamiféle jegyzettel kapcsolatos teendőkről szólnak, melyeket talán a frissen végzett tanítvány készített tanára előadásairól, s amit a mester sürgetett. De másfajta együttműködésről is szó lehetett: „Igazgató úr azt mondta, hogy legkésőbb múlt hét végéig adjam át a »Kényeskedők« új szereposztási tervezetét. Nem tudom, hogy nagy elfoglaltsága mellett még aktuális-e ez a kérdés. Amennyiben igen, úgy nagyon szeretném tudni, hogy mikor és hol adhatom át.” Lehet, hogy ez a levél a magyarázata annak a Selmeczi Elek monográfiájában található tévedésnek, hogy a szerző, talán ezt az adatot és a Magyar Játékszín bemutatóját összemosva, a Kényeskedőket említi az 1936-os egyetlen bemutató tárgyaként.2 Már 36 januárjából egy udvarias levél sürgeti az igazgatót a Magyar Játékszínnek a kultuszminisztériumból hozzá átküldött kérvényei mielőbbi véleményezése tárgyában, s ugyanebben a levélben jelzi a rendezőnő, hogy „ha Igazgató Úrnak nincs kifogása ellene, akkor a minisztérium sem ellenzi, hogy a ruhákat a Nemzeti Színháztól kaphassuk kölcsön”. Márpedig egy ilyen kérés nyilvánvalóan csak előzetes megbeszélés alapján terjeszthető a hivatal elé. Az intézkedésről mindkét esetben ceruzás megjegyzés tanúskodik a levelek margóján, tehát nemcsak mint tanár és tanácsadó, aki – mint Hegedüs írja – a próbákra is ellátogatott néhányszor, de mint aktív, pozícióban levő segítő is lehetősége szerint támogatta az új színházi szerveződést. Feltehetőleg eleget tett a főpróbára/bemutatóra szóló meghívásnak is, bár A philosophus bemutatójával egy időben nála is premier volt: az Ágis tragédiáját adták elő – szép lenne, de nincs szó egybeesésről, ezt a darabot – nyilatkozata szerint valóban részben Bessenyeitől megihletve – Márkus László írta. A főpróbajegyet ellenben gondosan eltette a címzett.

 

A játszótársak

A meghívóról és a kritikákból ismerjük az első bemutató szereplőit, Hegedüs Gézától a vállalkozás többi résztvevőjét. A Magyar Játékszín rendezőjelöltjei az alapítónőn kívül a már említett Szente László és Valér Erik voltak. Szente László műszaki képzettségű ember volt, de ugyancsak résztvevője a színészegyesületi rendezőiskolának, a pályát azonban nem folytatta. „…megmaradt a rendezői ábrándoknál, soha odáig sem jutott el, hogy akár csak egyetlen drámát színpadra állítson. Hamarosan szakma szerinti vegyész lett, megnősült, meg kellett élnie, és a lombik még kenyeret adott a zsidó értelmiséginek is, akkor, amikor a színházi elhelyezkedés már csaknem reménytelen volt egy újonnan érkezett számára. A vegyületek között is meglepő színpadképekről ábrándozott a világháború kitöréséig. Akkor őt is elragadta a világtörténelem vihara: valahol – nem tudom, hol – munkaszolgálatosként pusztult el.” Valér Erik, Hegedüs Géza egy másik Vajthó-tanítvány osztálytársának testvére érdekesebb pályát futott be. Ő is a második világháború áldozata lett, de előtte megalkotott egy teljes életművet. Sokoldalú teheség volt, mérnökként „úgy készült színházi rendezőnek, hogy akár jó író, akár tehetséges festő is lehetett volna.” Hegedüs mesél kultúrtörténeti tárgyú regényeiről, de a bemutató évében letett az asztalra egy komplett színházesztétikát is, A korszerű színpad címmel. Igazi formáját leginkább képzőművészként futotta ki, könyvét is saját linómetszeteivel gazdagította. „A festőt Németh Antal felfedezte mint díszlet- és jelmeztervezőt”, Hegedüs szerint az Új Színház, a Magyar Színháztörténet 1920‒1949 szerint a Városi Színház számára tervezett Valér díszleteket. Hegedüsnél Racine-drámákhoz tervezett, antik és barokk motívumokat felhasználó látomásos jelmeztervekről, a színháztörténet tanulmányában Németh Antallal közösen elképzelt, kötetben kiadni tervezett Verdi-díszlettervekről olvashatunk. Hozzátehetjük, hogy a Németh Antal-hagyatékban található levelek szerint valóban volt közöttük, már Németh szegedi működése idején együttűködés, nem is kicsi. A levelezésben egyebek közt Wagner-, Ibsen-, de főleg Shakespeare-skicceket látunk, és az egész történet két érzékeny ember rosszízű, talán részben félreértéseken alapuló összeveszésébe torkollik. Németh Jaschik Álmos javaslatára inszcenálási feladatokkal bízta meg Valért a Nemzetiben, későbbi önálló díszlettervezést ígérve, de erre már nem került sor. Valér Erik rendezőaspiráns volt a Magyar Játékszínben, a magyar klasszikusok ügyében felkért Hegedüs mellett a társaság kortárs külföldi ügyekben delegált dramaturgja. Ebben a minőségében ő volt az, aki Georg Kaiser és Háy Gyula műveit javasolta műsorrendre venni. Ugyanakkor a résztvevők abban is egyetértettek, hogy az előadásokhoz „a díszleteket Valér Erik tervezi és festi”.

Minden visszaemlékezés megemlíti, és a meghívón is jól látszik, hogy az előadás zenei kíséretét Ránki (ott: Ránky) György állította össze. Hegedüstől azt tudjuk, hogy miután A philosophus előadásához szükség volt „egy muzsikusra, aki XVIII. századi zenékből, főleg lehetőleg Mozartból összeállítja a nyitányt és a közzenéket, …hamarosan közénk került a megfelelő fiatal zeneszerző: Ránki György. Idővel ő is befutotta a maga felívelő útját. Akkor hamarosan összeállította a rokokót idéző zenei aláfestést.” Ránki nem volt már akkor egészen kezdő színházi szempontból sem, már 35-ben ő adta a zenét Tamási Énekes madarához Pünkösti Új Tháliájában, és – noha életrajzaiban ezt nem nagyon látom emlegetni – tudható, hogy a Németh Antal-féle Nemzeti első idejének is többszörös közreműködője volt. 

A philosophus szereposztásából a jónéhány ismeretlen (köztük három „n”, azaz növendék) mellett Kédly Gyula és Szántó Klári fordul elő a színháztörténet lapjain, Jákó Pál pedig színészi működése mellett miskolci színigazgatóként is nevet szerzett. A színlap legcsillogóbb neve, az előadás legígéretesebb felfedezése azonban a nemrég végzett ifjú színész, Gellért Endre volt. Mondanunk sem kell, ő is Vajthó-tanítvány volt, ő vitte Hegedüs Gézát a formálódó társulathoz. „A későbbi évek bizonyították, hogy ennek az egész társaságnak legkiemelkedőbb művészegyénisége Gellért Endre volt. Egykori közös emlékeink alapján ő javasolta, hogy én legyek a dramaturgjuk, hasonló ízlésünk, amelyre oly alakítóan hatott Vajthó László varázsos tanári szelleme, erősen befolyásolta az együttesen tervezett műsorelképzelést. Ez időben Gellért még kizárólag színészjelölt volt, de képalkotó képzelete eleve alkalmassá tette, hogy idővel rendező legyen.” A Hegedüs által gimnáziumi nevén Sir Andrew-ként vagy Lord Gellértként emlegetett ifjú színész, aki a tárgyalt időben a Vígszínház ösztöndíjasa, végig vezető szerepet vitt a vállalkozásban. Alapító tag volt, részese az előkészítő munkálatoknak: „Mi négyen – az a három rendező meg én – gondoltuk végig az alakuló együttes programját, induló műsortervezetét, de az első összetalálkozástól kezdve részt vett a tervező-szervező ábrándozásban a három színészfiú is.” Az oroszlánszerep ugyanakkor Gellértre hárult, aki „itt is középpontban áll – írja monográfiájában Gellért Endre életének ugyancsak elfeledett epizódjáról Molnár Gál Péter. – A közösen kialakított, vitákkal tisztázott munkamódszer és előadáselképzelés megvalósulásából vette ki a részét. Ő alakította a vígjáték főszerepét: Parmeniót.”

A Hegedüs által Gellért és Jákó mellett említett harmadik színészfiú Gáti József volt. Bár A philosophus következő bemutatója, az 1972-es főiskolai vizsgaelőadás alkalmából Hegedüs azt írja, hogy ő játszotta Pontyit, a színlap és az egyik tudósítás Kédly Gyulát nevezi meg, a másik tudósítás viszont, amelyik szintén megdicséri Kédly Gyula „jóízű” alakítását (tehát nyilván Pontyi szerepében), a „többiek” között, akik a „helyükön voltak”, felsorolja Gáty (sic) Józsefet. A visszaemlékező mindenképpen bízik benne, hogy „színháztörténelmünknek ezt az – úgy hiszem – nem jelentéktelen epizódját […] nyilván ugyanúgy saját élettörténetének fontos emlékeként tartja számon”, mint ő.

Rajtuk kívül még két akkor kezdő színész szerepelt a reménybeli társulatban, a további előadások várakozó szereplőiként. Egyikük hivatalos életrajza sem említi – érthető: szerep híján – itteni közreműködésüket. „…a legközelebbi együttlétre még két fiatal színész ült közénk. Gellért és Gáti hozták magukkal.” Szendrő József volt az egyik, „ez az akkor éppen végzett színész, aki egyben költőnek-írónak indult, idővel nagynevű komikus, rendező, s hogy színigazgató, műfordító lett, széles körű közönség kedvence, hogy rövid tündöklés után viszonylag fiatalon haljon meg. […] a Játékszínben ő is csak kibic maradt; sor már nem kerülhetett arra, hogy szerepet adjunk neki…” A másik kezdő színész Játékszínbeli kalandjáról Hegedüs több helyütt megemlékezett. „Gellért és Básti volt a két adott, versenytárs nélküli főszereplő a műsorterv előadni kívánt darabjaiban” – írja Básti Lajos halála alkalmából közölt emlékcsokrában. Azt, hogy nem a Vérnász lett volna aVörösmarty-bemutató tárgya, a Básti-kapcsolat igazolja: a Beregi néven induló Básti játszotta volna Az áldozat Szabolcs vezérét. Hegedüssel hosszan vitatkoztak a romantikus drámában alkalmazandó előadói stílusról, sőt konkrétan egy-egy sor értelméről. „Bessenyei után Vörösmartyra már nem kerülhetett sor. De Básti évtizedekkel később is, visszaemlékezve ezekre a hajdani évekre, szinte ízlelve a Vörösmarty-jambusokat, idézgette Az áldozat befejező két sorát:

Szabolcs vezér megölte ellenét,

De számot róla csak Hadurnak ád.3

Akkor már nem szavalta Beregi stílusban, de nem is törte prózává a naturalizmus stílustévedése szerint, hanem azzal a már kikristályosodott Básti-lejtéssel mondotta, ahogy az egészet eljátszotta volna, ha egyszer eljátszhatta volna.”

 Lenkeihez 2

Az előadás

Molnár Gál Péter azt írja Halmos Ilonka rendezői szándékáról a régi magyar drámákkal kapcsolatban: „Időszerűnek érzi tartalmukat: érdekesebb formájukkal kíván kesztyűt dobni a jólcsúszóan sima korabeli üzletszínháznak.” Hogy magában A philosophus előadásában ez a kesztyűdobás konkrétan miben nyilvánult meg, arról voltaképp nem túl sokat tudunk. Amit a romantikus szavalás stílusának túlhaladásáról az imént olvastunk, ebben a beszélgetős darabban nem volt szükséges alkalmazni. Azt is tudjuk, hogy korhű jelmezeket használtak, és a szöveget némiképp modernizálták. A Budapesti Hírlap tudósítása szerint nem eléggé: „Talán valamivel kevesebb hűség, ragaszkodás a darab eredeti szövegéhez, mondanivalóihoz, többet nyújtott volna és közelebb hozta volna a mához a fiatal produkciót.” A recenzens mindazonáltal elégedett, a „női rendezőnek” szerinte „sikerült megtalálnia a kellő stílust, és tudott rokokóhangulatot varázsolni a színpadon”. Végre egy némileg orientáló megjegyzés: „Fekete függönnyel, leegyszerűsített eszközökkel állította színpadra a darabot. Elgondolásával csak abban nem értünk egyet, hogy az együttes színészeit a súgólyukból vetített reflektorsugárral irányítja, ami az arcjátéknak erősen rovására megy” – írta (-cent) szignó fölött, feltehetően az elsősorban színházi irodalmárként, szervezőként működő, néha még színészként és rendezőként is megnyilvánuló Innocent Vincze Ernő. Bár Hegedüs a sajtó elismerő visszhangzásáról ír, a napilapokban ezen kívül csak egy reflexiót sikerült találnom: a Pesti Hírlap pár soros tudósítása valójában csak jóindulatú híradás, melyben természetesen hemzsegnek az “elismerésreméltó, finom, stílusos, nagyon szép, kitűnő, tehetséges stb. kifejezések, de a rendezőnőt Halmos Ibolykának titulálja.

Aztán még egy előadás, és slussz. Nemcsak A philosophusnak lett vége, de az egész Magyar Játékszínnek,Vörösmartystul, Czakóstul, Kaiserestül, Háystul. „A második előadás után az illetékes rendőrhatóságtól határozat érkezett, amely betiltotta a »Magyar Játékszín néven engedély nélküli társaság további működését«. – Indoklás nem volt.” A rendőrséggel jó kapcsolatot tartó újságíró barátok kinyomozták a valódi indokot és az igazit is. „Bennünket nem lehet műkedvelőknek minősíteni, mert hivatásos színészek vagy hivatásukra készülő színészjelöltek játszanak. Előadásunk tehát színielőadás, de ehhez vagy engedélyezett színház, vagy olyan jogi személy – egyesület, bejegyzett cég, esetleg egyházi szervezet stb. – szükséges, amely engedélyt kér és kap színház jellegű előadások tartására.” Az, hogy nem eléggé amatőrök, nyilvánvalóan hajánál fogva előrángatott érv. Ezek szerint Palasovszky és barátai egy évtizeddel korábban eléggé amatőrök voltak, hogy felléphessenek a Zeneakadémián. És tényleg: „Valójában politikailag tartják gyanúsnak – üzente az illetékes rendőrtiszt –, ha fiatalemberek a magyar történelem és a magyar irodalom régi emlékeit és értékeit célzatosan válogatva idézik, mert nem is lehet azonnal felismerni, milyen eszme nevében nem tetszik nekik az, ami van.” A bennfentes barát következtetése: „sokkal egyszerűbb betiltani az egészet, mintsem irodalmi szerkesztőket faggatni arról, mi mindenre lehet felhasználni a magyar felvilágosodást. Jó is lesz most abbahagyni Bessenyeit, mert ha még az is kiderül, hogy a felvilágosodás bölcse volt, a felvilágosodás pedig Martinovicsék eszmevilága volt, akkor már bizonyos lesz odafent, hogy ti is összeesküvők vagytok.”

Hegedüs Géza meg volt győződve arról, hogy a színháztörténetben náluk jelentősebb nyomot hagyó Független Színpad közvetlenül az ő törekvésük folytatása, javított kiadása volt. Ha a közvetlen hatás nem is igazolható, az időbeli rákövetkezés, Gellért Endre és még néhány játékszínes művész aktív részvétele, Major Tamás és Olthy Magda látogatói rokonszenve mindenesetre afelé mutat. A philosophus pedig XVIII. század végi úttörő próbálkozások, Paulay Ede kísérlete, a Magyar Játékszín újrafelfedezése, majd negyedfél évtizeddel később egy főiskolai vizsga és újabb évtized múltán egy tévéjáték után a Katona József Színház bemutatójával a XXI. században is feltámadt.

 

LENKEI JÚLIA

FORRÁSOK

Alpár Ágnes: A fővárosi kisszínházak műsora a Tháliától a felszabadulásig. Magyar Színházi Intézet, Budapest, 1974

Csillag Ilona szócikk in: Magyar Színházművészeti Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994

Halmos Ilonka: A rendező feladata, Nyugat 1934/20.

Hegedüs Géza: Básti Lajos példaadása, Színház 1977/10.

Hegedüs Géza: Egy jól nevelt fiatalember felkészül, Szépirodalmi, Budapest, 1984

Hegedüs Géza: A tegnap alkonya, Szépirodalmi, Budapest, 1987

Hegedüs Géza: A visszanyert élet, Szépirodalmi, Budapest, 1989

Molnár Gál Péter: Emlékpróba, Szépirodalmi, Budapest, 1977

Molnár Gál Péter: Úrinő a szocialista realizmusban, Népszabadság, 2010. jan. 18.

Selmeczi Elek: Németh Antal – a magyar színház enciklopédistája, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 1991

Vajthó László: Tanári pályám emlékezete, Tankönyvkiadó, Budapest, 1969

Vas István: Tanulók szerepe az irodalom tanításában. Vajthó László könyve, Nyugat 1934/10–11. 

BMCadatbázishttp://info.bmc.hu/index.phpnode=compositions&cmd=search&kereso_tipus=egy&composerid=52&szerzokorhatar=&orig=&cime=&date=&dateexact=&catid=193&movements=&instr=&jel=%3D&noof=&duration=&szovegiro=&premiere=&premieretext=&audio=&audio_sz=&kiadtak=ni©right=&remarks=

Kritikák A philosophusról: Budapesti Hírlap, Pesti Hírlap, 1936. február 8.

Németh Antal hagyatéka, Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, 63. fond

 

 JEGYZETEK

1 Érdekes, hogy van olyan szerző, aki több helyen is a Vérnászt emlegeti tervezett Vörösmarty-bemutatóként, feltételezésem szerint az egyik résztvevő emlékei alapján, de attól tartok, a résztvevő nem emlékezett pontosan.

2 Érdekes, hogy a Németh Antal-kapcsolat egy másik félreértésre is alkalmat adott a Magyar Játékszín ürügyén. Hegedüs Géza Németh Nemzeti Színház előtti bátor színházi kísérletezőkedvét így illusztrálja visszaemlékezésében: „Főrendezője volt a maga képére formált Új Színháznak (a Révai utcában volt, ott, ahol most a Vidám Színpad működik [mai neve Centrál Színház – a szerk.]). Volt mersze egészen fiatal művészekkel kipróbálni a legkülönbözőbb avantgardista színpadi stílusokat, bemutatni új szerzők expresszionista játékait. Nála indult merőben újszerű drámai hangjával Boross Elemér, akinek Vakablak című drámája azonnal lett egyszerre közönségsiker és kritika méltányolta irodalmi siker.” Hegedüs ezt az állítását már A magyar irodalom arcképcsarnokában (1976) is megfogalmazta. Németh Antal németországi tapasztalatai alapján valóban igyekezett a legkülönbözőbb színpadi stílusokat hazai talajba plántálni, ám annak nem láttam nyomát, hogy a Révai utcai Új Színházhoz és a Vakablak bemutatójához köze lett volna. Bemutatta ellenben, már a Nemzetiben, méghozzá rögtön beiktatása évében ugyane szerző Ti szegény lányok című darabját, amelyről azt olvasom, hogy jelentéktelen társalgási darab (http://www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=1627), a szerző szerint viszont komoly botrányt váltott ki a Vígszínháztól átszerződtetett sztárokkal kiállított bemutató (vö. Velük voltam, Szépirodalmi, Budapest, 1969).

3 Pontosan: „És számot..” stb.

 

 

 

NKA csak logo egyszines

1