Horváth Csaba az Állami Balett Intézet (1987 óta Táncművészeti Főiskola) elvégzése után (1983‒1987) a Honvéd Együttes szólistája 1987‒1992 között. Később a TranzDanz (1992‒1995) és a Sámán Színház művésze volt. Első önálló koreográfiája, a Duhaj – amelyben táncolt is – Herald Angel-díjas lett az edinburgh-i Fringe Fesztiválon, és a Veszprémi Összművészeti Fesztivál előadói díját is megkapta. Későbbi munkáival is számos díjat nyert itthon és külföldön, hazai és nemzetközi fesztiválokon.
2005-ben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfus szakát. 1999-től 2006-ig a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetője volt. 2006-ban megalapította a Fortedanse Társulatot (Forte Társulat), amelynek azóta is művészeti vezetője. 2006 és 2008 között a Debreceni Csokonai Színház tánctagozatát vezette. 2009 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A Forte Társulattal legutóbb az Irtás című drámát mutatták be a Szkénében. Több színházi előadást koreografált többek között a Vígszínház, a Katona József Színház, a Nemzeti Színház számára. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban Móricz Zsigmond Pillangó című művét állította színpadra a múlt évadban.
Miért Móricz Zsigmond és miért a Pillangó?
Azért Móricz, mert szeretem, és nagyon régóta tervezem, hogy egy művét színpadra állítom. A Pillangót pedig azért választottam, mert ez olyan alkotása Móricznak, amely – úgy érzem – alkalmas arra, hogy olyan nyelven is megszólaljon, amilyen nyelven én beszélek. Ebben a műben a testnek komoly jelentősége van. Ezzel én sok mindent ki tudok fejezni: értem ez alatt a szociális környezetet, a szegénységet, az aratást-cséplést mint idénymunkát. Ezek azok az inspiratív elemei ennek a műnek, amelyek átkötnek a mába. Anélkül, hogy erőltetnénk, van benne aktualitás is.
Azaktuális szociális tartalom mellett ez egy költői mű a szerelemről.
Igen, a műfaji meghatározása: szerelmi idill. Gyökössy Zsolt színpadi átirata már így jelzi: szerelmi idill. Az a környezet viszont, ami a szereplőket körülveszi, már egyáltalán nem idillikus. A nehéz élet, a pénztelenség a fiatalok elé nagyon sok akadályt gördít.
Ahogy mindegyik produkciójánál, nagyon Izgalmas és erőteljes a mű képi világa. Itt ezt mi inspirálta?
A színpadkép az én elgondolásom. Az üres tér kell a gazdagabb mozgáshoz. Az első felvonás az aratáskor játszódik, ezért sárga a padló. A második felvonásban a társadalmi helyszíneket kívántuk érzékeltetni a papírházakkal és a gyűrött papírfalakkal, a szegénységet, a kiszolgáltatottságot. A zene is különleges, Dres Mihály, Balogh Kálmán és Lukács Miklós zenéje. Az ő zenei világukat nagyon kedvelem.
Ez az előadás a Vörösmarty Színház művészei és a Forte Társulat közös produkciója. Hogyan sikerült megteremteni az összhangot? Mert úgy tűnik, mintha mindig is együtt dolgoztak volna.
Ebben van már tapasztalatom. Nagyszerű művészekkel dolgozom itt együtt, akik nyitottak az új feladatokra, s ugyanígy nyitottak a társulatom tagjai is.
A nagy füzet című előadás Ágota Kristóf művéből született, még azelőtt, hogy Szász János elkészítette volna a filmjét. Miért ez a mű, amely első olvasásra nem ezt a műformát kívánná?
Mindig különleges gondolat köré csoportosulnak a Forte Társulat előadásai. Azért ez a mű, mert a mondanivalóján túl, nagyon erőteljes a két főszereplő, az ikerpár fizikális jelenléte. Verbalitásában is izgalmas anyag, nagyon erős, s a társulat olyan összetételű, hogy képes ezt az erőteljes, sok rétegű drámai történetet megjeleníteni.
A Toldi hogyan született?
A Toldit a színművészetis egyetemistákkal készítettem. A fizikai színházi koreográfus képzés elnevezés annyit jelent, hogy foglalkoznak színészmesterséggel, tánccal, koreográfiával. Némelyek igen erős rendezői ambíciókkal is rendelkeznek, mi pedig nagy hangsúlyt fektetünk a zenei képzésre is. A Toldi vizsgaelőadásnak készült. Három évvel ezelőtt a koreográfiai gyakorlatokhoz Arany-balladákat kerestem. Kiválasztottam tizenhármat, és ezek feldolgozása volt a feladat. Arany János nagyon erőteljes képekben fogalmaz, inspiratív alapanyagnak tartottam arra, hogy táncképeket fessenek belőle. Év végére, vizsgaelőadásként elkészítettük a Toldit, a teljes tizenkét énekkel.
A gyönyörű szöveget a kifejező mozgás még jobban kiemeli.
Már hosszú évek óta kísérletezem a koherens mozgás és a szöveg – vagyis a konkrét verbalitás – egységesítésével, hogy egyformán érvényesüljön és szólaljon meg az előadás első pillanatától az utolsóig mindkettő. Egy-egy ilyen művet, mint a Toldi vagy A nagy füzet, úgy szeretnék elmondani a különféle kifejezőeszközök egységesítésével, hogy a sokféleség valóban egy nyelvű legyen.
A mozgás nem illusztrál, hanem a belső hangulati, érzelmi kifejezés eszköze ebben az előadásban …
Sokszor megszenvedtem azzal, hogy ne szöveget illusztráljak. Azt gondolom, hogy egyre jobban sikerül elérni azt a fajta állapotot – alkotói és előadói állapotot is egyben –, ahol valóban illusztráció mentesen lehet a koreográfiai képekkel és mozdulatokkal lekísérni, illetve alátámasztani egy történetet. Én most úgy érzem, hogy az a jó irány, amikor a tánc nem csupán történetet követ.
Ez egy különös mozgásnyelv. Miért fontos, hogy a színművészetis rendező szakos hallhatók megismerjék ezt a mozgáskultúrát?
Ma már egy előadóművésznek – legyen az énekes, táncos vagy színész –, kötelessége, hogy bánni tudjon a testével. Ez legalább annyira fontos, mint a szavak kiejtése. Ebben száz százalékig biztos vagyok. Ma már a színművészet sem arról szól, hogy valaki csak beszél. Illetve, ha valaki csak ül és beszél, akkor is van a testnek jelentősége.
A metakommunikáció a hétköznapi életben is fontos. Ezt a módszert kellene megtanulnia mindenkinek, nem?
Lehet, de én elsősorban színházat csinálok.
Színházat csinál, de állandó játszóhely nélkül.
Sajnos, változatlanul nincs állandó előadóhelyünk. Azért aki kíváncsi ránk, megtalál a Szkénében például. Igyekszünk többet játszani vidéken, amennyire adottak a lehetőségek, de rendszeres megmutatkozásra sajnos nincs helyünk.
A Forte Társulatnak már sok előadása született. Hány mű van repertoáron?
Minden évben igyekszünk kiállni egy-egy produkcióval. A legfrissebb az Irtás, amely a Szkénében látható. Végzős színművészetis osztályommal pedig a Zárlatot mutattuk be a Trafóban. Repertoáron van a Godot-ra várva , aztán a Ruben Brandt című előadásunk, amit először a Műcsarnokban mutattunk be, látható a Peer Gynt, amely elég nagyszabású produkció. Ezt a temesvári magyar színházzal készítettük koprodukcióban, valamint A nagy füzet. Ahhoz képest, hogy milyen támogatásunk van, majd tíz előadás mindig talpon van, illetve van egy gyerekelőadásunk is, a Koto és Kaori című mesejáték, amelyet a Trafóban mutattunk be először. Ez is repertoárdarab.
A nagy füzet – Kádas József, Nagy Norbert, Andrássy Máté, Krisztik Csaba és Simkó Katalin (fotó: theater.hu – Ilovszky Béla)
Fuchst Lívia a Forte Társulatot fizikai színháznak nevezi. Mi a fizikai színház lényege, mennyiben különbözik ez a nem fizikai színháztól?
Nem szeretem ezt a fogalmat, hogy fizikai, és nem szeretem túlmisztifikálni azt, amit csinálunk. Nyilván vannak előadóművészi adottságok, illetve az előadóművésznek rendelkeznie kell olyan felkészültséggel, amit – szerencsés esetben – egy iskola keretein belül megtanul. Ezenkívül kell hozzá egy olyan invenciókkal rendelkező alkotó-koreográfus, akinek a számára izgalmas a test, és az, hogy a verbalitás és a mozgás miként képes összeérni. Ezzel együtt én nem vagyok kibékülve a fizikai színház elnevezéssel, mert nem pontosan azt takarja, amit én csinálok. Valahogy ráragadt ez a műfaji megjelölés. Számomra sokkal fontosabb az, hogy minden előadásnak sajátos stílusa, egy sajátos nyelvezete legyen. Visszakanyarodva a kérdésre, ennek a műfajnak az a lényege, hogy egymásba kapaszkodnak, egymásra támaszkodnak ezek az egyébként különböző irányból érkező kifejezőeszközök. De nem érdemes misztifikálni, a verbalitás, a mozgás, a zene a görögöknél is együtt volt, ők is táncoltak, énekeltek, játszottak, zenéltek. Hozzájuk képest mi sehol sem vagyunk.
A Toldi élményt jelent annak is, aki ismeri a szöveget. Érvényesül benne Arany csodálatos nyelvezete, a kifejezés zeneisége és képisége. Egy egészen új Toldit ismerhetünk meg. Hozzáad ez az előadás magához a műhöz. Ez jellemzi a Forte Társulat többi előadását is. A mondanivalón belül olyan rétegek és színek törnek felszínre, amelyek gazdagítják a mű gondolatiságát.
Ez nyilván arány kérdése is. Arány kérdése, hogy az ember hogy talál meg egy adott képet vagy jelenetet. A Toldi esetében egy adott éneknél hova teszi a hangsúlyt, mennyire igyekszik a szöveget, más esetben a mozgással történő elbeszélést erősíteni. Ez egy balansz-játék, amely mellesleg rendkívül izgalmas, de nagyon nehéz. Én ebben hiszek, és változatlanul azt mondom, hogy ezek a dolgok erősítik egymást – különösen akkor, ha az embernek szándéka van arra, hogy így közöljön valamit. A Toldi esetében még egy szándékom volt. Itt van ez a gyönyörű mű, amit ugyan a fiatalok tanulnak az iskolában, köznapokban használunk belőle sorokat: „repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg”…, és sorolhatnám. De ez a mű egy komoly dráma, shakespeare-i dramaturgián alapul. A tizenkét ének szabályos ritmikai szerkezetű. Az volt a szándékom, hogy benne mutassuk meg a nyelv és a mozdulat zeneiségét.
Hogyan kezdődött a táncos pálya?
Veszprémben éltünk és az iskolának volt néptánccsoportja. Mi ott a táncot nagyon komolyan vettük. Voltak fellépéseink is. Ott kezdtem foglalkozni a tánccal, és felvételiztem a Balettintézet néptánc tagozatára, ahol sokat foglalkoztunk balettel, akrobatikával, és megedződtem.
Kik voltak azok a mesterek, akik erősítették, hogy ez a világ az ön számára való?
Két ember foglalkozott velünk. Az egyik Zórándi Mária, a Táncművészeti Egyetem fiatalon elhunyt rektora. Nekem ő volt a mesterem és Janek József, a nagyszerű koreográfus. Ők ketten, de még volt sok nagyszerű alkotó abban az iskolában – többek között Molnár Lajos, aki nagynevű néptáncos. Őket vallom mestereimnek. A főiskola után elmentem a Honvéd Együttesbe, ahol akkor egy nagyon izgalmas, néptáncból induló táncszínházat csinált Novák Tata. Négy évig dolgoztam ott. A Honvéd Együttes sok dramatikus előadást csinált, s ezzel egy időben az autentikus folklórt is nagyon komolyan vettük. Szerelmese voltam annak az óriási, gyönyörű és gazdag anyagnak. Ez nagyon erősen megragadott engem, és megmaradt gyökérként. Akkor más időket éltünk, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján még nagyon kevés kortárs tánc létezett. Én akkor szerettem volna valami radikálisat, valami izgalmasat csinálni. Találkoztam Kovács Gerzson Péterrel, aki akkor a TanzDanz Társulatot vezette. Hozzá mentem dolgozni, és a vele való munka újabb távlatokat nyitott. Megismertem a jazz és a népzene ötvözetét Dresch Mihály által. Ő egy koreográfusi időszakom meghatározó alakja volt. Ezután Magyar Évával a Sámán Színházat csináltuk három évig. Tulajdonképpen akkor kezdtem koreografálni, bár már a TranzDanzosidőkben is készítettem etűdöket.
És elkezdődött egy nemzetközi karrier…
A Sámán Színházzal elég messze jutottunk. Volt egy estünk, ahol két darabot játszottunk, a Ringató és a Duhaj című koreográfiát, amelyeket én készítettem. Ezzel az Edinburgh-i Fesztiválon megkaptam a Herald Angel-díjat. Akkor ez nagyon nagy szó volt, mert több száz előadás közül választották ki a miénket. Aztán Szögi Csaba meghívott a Közép-Európa Táncszínházba , hogy készítsek nekik egy előadást. Egy évre rá már föl is kért, hogy legyek az együttes művészeti vezetője. Ez egy termékeny időszak volt. Közben voltak külföldi munkáim, dolgoztam Bostonban, ott készítettem koreográfiákat Szász János munkájához, aztán tanítottam a Harvardon drámai színészeknek mozgást. Dolgoztam sokat az Oslói Norvég Színházban, s itt-ott szerte a világban. Nem tudom, hogy mennyire lehet ezt nemzetközi karriernek nevezni, de nagyon jó helyeken dolgozhattam, és nagyon sok tapasztalatot szerezhettem.
Táncolt is még, vagy csak tanított és koreografált?
Is-is. Utaztunk is sokat az előadásainkkal, ott táncoltam is, az amerikai munkám elsősorban alkotói volt, nem pedig előadói.
Irtás – Ostorházi Bernadett, Nagy Norbert és Andrássy Máté (fotó: theater.hu – Ilovszky Béla)
Azóta nagyon sok előadás született. Zsótér Sándorral például több színházi produkcióban működött együtt. Közös nyelvet beszélnek a különböző kifejezési formában. Volt már Ön Hamlet is az ő rendezésében a József Attila Színházban.
Mint mozgástervező külföldön és idehaza is sokat dolgoztam színházban, és közel kerültem a prózához, azzal együtt, hogy én megszállott táncos vagyok. Nagyon sokszor próbáltam összehangolni a szöveget és a mozgást. Találkoztam egy frissen végzett főiskolai osztállyal, akik a színművészeti egyetemen már egy nagyon erőteljes mozgásképzést kaptak. Velük dolgoztam. A tavasz ébredését csináltuk - először a debreceni Csokonai Színházban, s előadtuk a Merlin Színházban is. Ott kezdődött. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire bátran nyúlok a szöveghez, mennyire próbálom tudatosan ötvözni a mozgással. Ezt fizikai színháznak nevezik, én nem. Nyilván vannak a műfajnak sajátosságai. Olyan világot élünk amúgy is, ahol a műfaji határok kezdenek eltűnni. Nevezhetjük ezt avantgárdnak, kortársnak, de hát mint említettem, már a görögök is táncoltak, beszéltek, énekeltek. Én nem törekszem valamiféle új műfaj kitalálására. A cél az, hogy úgy nyúljunk az anyaghoz, dolgozzuk meg, ahogy azt az anyag kéri. Ha ebben éppenséggel a mozgás a fontos, akkor az az elsődleges hatású. Volt sokszor, hogy éreztem, ez nem megy, nem működik, bármelyik oldalról próbálkoztam magamévá tenni a szöveget, kidobta magából a mozgást. Így akkor maradt a szöveg, más esetben meg épp fordítva. Ez egy jó játék. A Sakkjátékban (Gyulán) úgy éreztem, sikerült eltalálni az arányait annak, hogy mennyiben legyen jelen Szálinger Balázs költészete, illetve az mennyire tud a mozgással, a zenével egy nyelvvé válni.
Ön táncosként a néptáncból indult, és nagyon erőteljes látványvilágot teremt. Mennyire változott meg a mozgás formanyelve? Nagyon sokféle kortárs tánc van, és mindegyiknek ki lehet tapintani a gyökereit, például azt, hogy az alkotó tanult-e balettet vagy sem.
Minden kortárs tánc alapja szerencsés esetben a klasszikus balett. Most már különböző iskolák vannak, de a klasszikus képzés mindegyikben megjelenik, bármennyire is kortárs a fő vonal. Nagyon sok kortárs tánctechnika létezik, és egyik jobb mint a másik. A néptánc kicsit más. Az esztéták talán ezt jobban tudják definiálni, nekem csak érzeteim, gondolataim és saját tapasztalataim lehetnek. A néptánc eleve nem egy mesterségesen kreált formája a táncnak. A néptáncnak is vannak különböző hajtásai, amik belekapcsolódnak a kortárs színházba vagy a kortárs táncművészetbe. Ugyanúgy, mint a képzőművészetben: ha egy Chagall-képet néz, akkor abban nagyon erőteljesen érződik a folklór, és az élmény mégis a szürreális. Nagyon izgalmas ez. Dolgozhattam Anatolij Vasziljevvel Epidauroszban. Vasziljev szeretett volna velem dolgozni már Kaposvárott, de akkor nem értem rá. Így hívott Görögországba. A Médeát vittük ott színre. Nagy munka volt. De beszélhetnénk Nagy Józsefről, aki most a Trafót irányítja, s aki ugyancsak nagy művésze ennek a műfajú színháznak. Ő, aki Magyarkanizsán született, az ottani lokális kultúrát képes volt univerzálissá fogalmazni, amelyet a világban már mindenütt értenek. Engem sem a sablonok meg a különböző trendek érdekelnek. Sokat tanultam például Györgyfalvay Katalintól (1937‒2012). Ő tartalmilag és formailag tökéletességig csiszolta a koreográfiáit, és ezzel csinált nagyon erős színházat. Sajnos rossz korban, rossz helyen.
Pillangó – Kádas József, Törőcsik Franciska és Varga Gabriella – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (fotó: Medvigy Gábor)
Mint táncművész hogy látja a táncművészet helyzetét? A kortárs képzőművészetben nagyon sok a blöff. A táncművészetben van ilyen?
Természetesen. Az elmúlt tizenöt-húsz évben nagyon sokan kezdtek a tánccal foglalkozni. Ez önmagában nagyon jó dolog. Nem szabtak ennek határt, s ez jó. Én ezért azt gondolom, hogy olyasmi is bekerült a szakmába, ami nem biztos, hogy fontos, vagy szükséges. Nagyszerű táncosok vannak ma már Magyarországon , mert egyre jobb a képzés. A gondolat viszont egyre kevesebb. Én inkább azt látom, hogy komoly alkotóműhely kevés van. A tánc is, ugyanúgy, mint minden más művészet, élő színházi műfaj, a lényeges, a fontos gondolatok közlésére szolgál. Azért ilyent keveset látni. Én legalábbis ritkán találkozom ezzel. Amikor találkozom, akkor nagyon örülök, de hiányolom a munkába vetett hitet, illetve a megfelelő hozzáállást és az igazi, komoly, lényegi gondolatok közlését.
A kortárs tánc sokféle alapú. Van balett, van néptánc és dzsessz…
Szerintem túl azon, hogy vannak mindig új és új stílusirányzatok, minden alkotó kérdése az, hogy mennyire képes alakítani ezt az előadó-művészeti formát. Azt gondolom, hogy a tiszta autentikus folklór önmagában is megáll a saját értékén. Dolgoztam én az Állami Népi Együttesnek – oda is azért hívtak, hogy dramatikusabb koreográfia készüljön. Tőlem nem autentikus néptánc-koreográfiát vártak.
A dramatikus koreográfia nagyon izgalmas lehet. Dramatikus koreográfia például A diótörő, de Balanchine-nál nincs ez a mesélős háttér, ez a verbális mögöttes. Ez lehet két pólus. Önhöz melyik áll közelebb? Említette, fontos, hogy a színház szóljon valamiről. Az is fontos, hogy a tánc szóljon valamiről?
Így an. Egy hangulat is gondolat. A tánc nagyon alkalmas hangulatok megjelenítésére, és az bőven elég lehet, úgy ahogy van, önmagában. Hogy szóljon valamiről, az nálam nem konkrét történetet jelent. A szólás az érzés, gondolat, hangulat, és ha színpadi, akkor mindenféleképpen költői kell hogy legyen. Én mindig arra törekedtem és törekszem, hogy kerüljem az illusztrációt. Ha konkrét történetről van szó – mint a Toldi vagy A nagy füzet, a Pillangó –, a célom akkor is mindig az, hogy az illusztrációt elkerüljem. Néhányszor ugyan beleestem az illusztráció hibájába, de az ember magától tanul elsősorban. A tánc leginkább a zenéhez áll közel. A táncdramaturgia és a zenei dramaturgia tulajdonképpen azonos. Sok dologban találkoznak. A saját gyakorlatom alapján, hozzám a zenei dramaturgia áll közel, még akkor is, ha éppenséggel egy prózát viszünk színpadra. Közel áll hozzám mindenféle zene, a klasszikus csakúgy, mint a kortárs, a dzsessz, a népzene. Igazából minden. A zenében is, illetve mindenben megpróbálom megtalálni azt, ami tényleg értékes, ami nem blöff.
Tehát színházat csinál.
Azt gondolom, igen.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: JÓZSA ÁGNES
