Kultúrmisszió. Mindig is hatásvadásznak, túlságosan képlékeny tartalmúnak, a legtöbb esetben pedig bombasztikusan túlzónak éreztem ezt a szót, éppen ezért soha le sem írtam, ha színházról, előadásokról, alkotókról gondolkoztam. A Szekszárdon immár harmincegy éve működő német nemzetiségi színház, a Deutsche Bühne előadásait elnézve azonban hajlok arra, hogy revideáljam álláspontomat: igenis van olyan, hogy egy színház működése túlmutat(hat) alaptevékenységén, a drámák jól (vagy rosszul) sikerült bemutatásán, hogy a színházat befogadó közösség, város polgárai számára többet jelenthet az egy-egy estére szóló kikapcsolódásnál. Ott, ahol egyetlen állandó színház van, egyszerűen a létezésével, a jelenlétével is hathat, illetve hatnia kell(ene), hiszen komolyan befolyásol(hat)ja a munka‒család‒szabadidő meghatározta életritmus minél tartalmasabb, jobb minőségű kialakítását. A szekszárdi Deutsche Bühne a néhány napos színházlátogatásra odaérkező kívülálló számára is jól érzékelhetően jelen van a város életében, mindenki tud létezéséről, odafigyelnek arra, ami a színházban történik. Még csak azt sem mondhatom, hogy teljesen terra incognita lett volna számomra a szekszárdi Deutsche Bühne; ha nem is túlságosan gyakran, de már korábban is eljutottam előadásaikra: jó emlékeket őrzök Molnár Ferenc Az ördög című darabjának 2008-as előadásáról, és egy 2009-es Kleist-bemutatóról, Az eltört korsóról. Korrekt rendezések – az előbbi Marius Schiener, az utóbbi Verena Koch munkája –, egyenletes színvonalon teljesítő, de kiemelkedő egyéniségeket nélkülöző, kis létszámú színészcsapat, szerény kiállítású, nem különösebben fantáziadús díszletek és jelmezek. Ennyi. Illetve minden előadásra érvényes élmény: a közönség lelkesedése, a teltházas előadások, vagyis az a benyomás, hogy a szekszárdiak szerették ezeket az előadásokat (de hasonló volt a benyomásom már az első alkalommal is, még 2004-ben, amikor Molnár Ferenc Olympiáját láttam Szekszárdon, bár ez az előadás nem hagyott mélyebb nyomokat bennem). Idén május végén, élve a színház meghívásával, lehetőségem nyílt végignézni a 2013‒2014-es évad műsorából készített, négy előadásos, ahogy ők nevezték, „mini évad”-ot, egy talán „best of”-nak tekinthető válogatást. Az összbenyomás jó. Árnyaltabb megfogalmazásban: a „mini évad”-nak keresztelt négy előadásból egy kifejezetten színvonalas volt, ötletgazdag rendezéssel és több határozottan jó színészi alakítással (Bandscheibenvorfall /Gerincbántalmak/), kettő nem okozott ugyan különösebb meglepetést, de mindenképpen korrekt „feladatmegoldások”, amelyek mind rendezői, mind színészi szempontból bármelyik színházunkban vállalhatóak lennének (Metadolce, Ein Sommernachtstraum /Szentivánéji álom/), s csak egy olyan előadás került a válogatásba, amelyet talán jobb lett volna, ha a felejtés jótékony homálya fed (Momo). Egyáltalán nem rossz arány! Az előadások mindegyike „kétnyelvű”: németül szólal meg, magyar feliratozással (amely a színpad szélén, a magasban elhelyezett tv-képernyőkön olvasható – éles szeműek előnyben), ritkábban fordítva, amint az a Momo esetében történik, ahol a rendezőnő, Bianca Lehnard koncepciójának megfelelően a mesélő magyarul szólal meg (Csötönyi László szekszárdirádiós újságíró és versmondó színész hangján), s az ő szövegeit olvashatjuk németül kivetítve.

szeksz Metadolce

Metadolce – Lotz Kata, Christine Heller és Robert Martin (fotó: Horgász Dezső)

 

A Gerincbántalmak – alcíme: tanulmány a méltóságról – egy mára már tipikusnak mondható életszituáció színpadi körbejárása, lazán egymáshoz illesztett jelenetfüzér. Munkahelyféltési alaptörténetek peregnek előttünk – többnyire jó ritmusban –, amelyek mind ugyanarra a dramaturgiára épülnek: a félelmetes-mindenható Főnök vélt és/vagy valós elvárásainak, szeszélyeinek és rigolyáinak próbál minden beosztott megfelelni. A történet felépítése nem túlzottan eredeti (a nagyon hasonló dramaturgiájú Galceran-darabot, A Grönholm-módszert én jobban szeretem, a Baksa Imre vezette Neptun Brigád előadásában néhány éve játszották a hajdanvolt Új Színház Stúdiójában, majd a Szkénébe került át a produkció), de a személyiség feladása, a hatalom előtti megalázkodás és önfeladás különböző aleseteinek felvonultatása jól működik. Ötletes a díszlet (Alpár Albert a tervező, ugyanő jegyzi a jelmezeket is, ez utóbbiak azonban túlságosan egyhangúak, jellegtelenek, szájbarágósan „egyen öltözék” jellegűek): fehér falak, nagy, ugyancsak fehér hungarocell betűkből alakítható bútorok, amelyek rendre a munkával és az emberi szabadsággal kapcsolatos hívószavakká állnak össze (csak azt nem értem, miért angolul), hátul időről időre szétnyíló fal, amely mögött sorra-rendre mindenkinek el kell tűnnie, hogy a Főnök szentélyében (=irodájában) megméressék (s persze ha különböző mértékben is, de könnyűnek találtasson). És egyenletesen jók a színészek: Christine Heller, Lotz Kata, Michael Kehr, Robert Martin és Raphael Koeb mind egy-egy, a történetbe illő, tipikus magatartásformát mutatnak meg a kiszolgáltatottságból fakadó rettegéstől a közönyön és a gerinctelen önfeladáson, az aljas intrikán át a kudarcba fulladó lázadásig. Raphael Koeb azzal emelkedik ki a jól teljesítő gárdából, hogy egész élettörténetet tud rajzolni a piros nyakkendős, kicsit gátlásos, kicsit lázadásra hajló, de végül mégiscsak a többiek közé szürkülő hivatalnok alakja köré.

szeksz Momo13

Momo – Tom Pilath, Christine Heller, Raphael Koeb, Robert Martin és Caroline Schneider (fotó: Bianca Lehnard)

 

A Szentivánéji álom Florin Gabriel Ionescu rendezése, pontos, nem hivalkodó, de a Shakespeare-történetet tisztán, érthetően prezentáló előadás. A sok apró – elsősorban a tér-, és díszletkezelésre kitalált – ötlet egyaránt szórakoztatja a diákokból és nyugdíjasokból álló közönséget. A színes, templom-, és palotabelsőt idéző, csúcsíves festett üvegablakok – amelyek persze papírból készültek, de remek illúziókeltő elemek, és a kellő dramaturgiai pillanatban (az álmok szertefoszlásakor, amikor ki-ki ismét rálel párjára) – hatásosan fogják képi keretbe az előadás kicsit tündérmesébe hajló stílusát, papírmasé mivoltuk „lelepleződése” pedig részévé válik a történetet lezáró, csipetnyi kiábrándultságot a vidámságba csempésző, nem is annyira boldog hangulatnak. Szép, igazi színházi megoldás. És megint csak jók – ha nem is egyformán – a színészek, a Gerincbántalmakban megismertek mellett különösen Caroline Schneider (Hermia) és a Puckot alakító gyerekszínész, Raul Ionescu, de jó Tom Pilath (Thisbe), és Frank Ildikó (Heléna) is.

Falussy Lilla darabja, a Meta dolce kortárs mű, több bemutatója is volt már Magyarországon (én egy néhány évvel ezelőtti debreceniről őrzök nem túlságosan jó emlékeket). A történet az örök kérdésről, a nő-férfi kapcsolatról szól, pontosabban a szerző mindvégig e kérdés egyetlen aspektusáról, a mindig kudarcba forduló női párkeresésről beszél. Nincs valahonnan valahová tartó történet, kizárólag a „szemét férfiak, kiszolgáltatott nők”-tétel illusztrálására született jelenetek sorjáznak szép rendben, dramaturgiailag korrekten szerkesztve, különösebb meglepetések nélkül. Érzésem szerint Rosner Krisztina rendezése a maximumot hozza ki a meglehetősen egyhangú alapanyagból: a jelenetekben feszültség van, a legtöbbször működik a nézőtér és a színpad összekapcsolása, a játéktér kiterjesztése, s az én ízlésemnek sokszor túlírt párbeszédeket jól ellensúlyozzák a remekül működő némajátékok (ezekkel akár bátrabban is lehetett volna élni!). Az élőzenés megoldás, a rock-gitározás is jó ötlet, kár, hogy az átállások, a technika kezelése nem volt mindig zökkenőmentes. Sajnos sokat levont az előadás élvezeti értékéből, hogy néhány középiskolás korú néző valamilyen félreértés folytán nyilvánvalóan összekeverte a kocsmalátogatást a színházlátogatással, s kommentárjaikkal, beszólásaikkal majdnem sikerült félbeszakítaniuk az előadást. Nem tanáraikon, hanem a bámulatos lélekjelenlétű színészeken, különösen pedig a botrányt okozni vágyókat végül eltávolító ügyelőn múlott – az utóbbi nem mellesleg az előadások legtöbbjének rendezőasszisztense és súgója, valamint kitűnő színész is (Horgász Dezső: a Momóban Gigi, a Szentivánéji álomban Demetriust alakítja) –, hogy be lehetett fejezni az előadást. (Érdekes lenne, de nyilván nagyon messzire vezetne annak feszegetése, hogy a diákokat kísérő tanárok miért, milyen tapasztalataik alapján óvakodtak a közbeavatkozástól.)

szeksz Szentivaneji 1

 Szentivánéji álom –  Michael Kehr és Raul Ionescu (fotó: Mártonfai Dénes)

 

A Momóról, Michael Ende magyarul is megjelent, egyáltalán nem csak gyerekeknek szóló regényéből készült színpadi adaptációjának szekszárdi előadásáról sajnos nem sok jót mondhatok. Komoly vállalás, elismerés illeti a Deutsche Bühnét, hogy gyerekközönsége számára mást is megmutat, mint a Hófehérke-Csipkerózsika-Süsü, a sárkány-típusú mesevilágot (amelynek, igényes kivitelben természetesen ott lehet a helye minden, magára valamit is adó színházban). A gyerekszerepek kontra felnőttszínészek-probléma nyilván állandóan napirenden van azokban a színházakban, ahol az iskoláskorú, vagy még fiatalabb közönséget megszólítandó gyerekdarabokat is műsorra tűznek. A valóban hiteles, jó gyerekszínész ritka, mint a fehér holló, tudjuk, ezért létezik egy általánosnak mondható, alapvető szimpátia, elfogadás azzal kapcsolatban, hogy jóval idősebb nőket és férfiakat látunk a színpadon a történetben szereplő kislányok és kisfiúk helyett. Ez a színház, mondhatjuk, hiszen Iulius Caesar, Szent Johanna és Toldi sem személyesen jön el, de mégiscsak őket látjuk, elfogadjuk, hogy színészek keltik őket életre estéről estére. A gyerekszerepek esete annyiban mégis más, hogy ha nem elég jó az alakítás, a feszültség a színész életkora és a szerep-alak életkora között mindvégig zavaróan fenn fog maradni. A Momóban jószerivel mindenki hamisan szólal meg: Momo, a kőműves, Gigi, a teknősbéka, mindannyian mintha valamilyen félresiklott rendezői koncepciót követnének, amikor arcukra rögzült, állandósult félmosollyal, mondataikat negédes hangon, legtöbbször majdnem énekelve mondják el, mozdulataik időnként minden különösebb indok nélkül bábszerűen töredezettek, időnként pedig felnőttesen szabályosak, kimértek. Nem segíti a játékot a mindenféle színű és méretű kockákból, téglatestekből kialakított díszlet (kifejezetten kínos-nevetséges, amikor Momónak az ezekből az elemekből összetolt-összetákolt „ágyba” kell feküdnie – a közönség csak arra tud figyelni, mikor csúsznak majd szét a kockák). A felnőtt-jelmezek (öltönyök, kőműves- és utcaseprő-ruha stb.) nem fantáziadúsak, de rendben vannak, ám a gyerekszereplők esetében mintha az lett volna az egyetlen szempont, hogy minél jobban sikerüljön elrejteni a színészek életkorát, így születhettek meg a feleslegesen rikító színű bő szoknyák, trikók, pulóverek. 

szeksz Gerincbantalmak

 Gerincbántalmak – Robert Martin és Michael Kehr (fotó: Horgász Dezső)

 

A Deutsche Bühne minden bizonnyal legnagyobb problémája – s ezzel sem áll egyedül sem a nemzetiségi színházak, sem általában a magyarországi színházak között –, hogy a színháznak immáron több mint harminc éve otthont adó Szekszárd hogyan lesz képes biztosítani azt a közönségbázist, amelynek folyamatos megújítására, újabb és újabb generációk színházba szoktatására a Deutsche Bühne a most látott előadásokkal is tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz. Szociológusok a megmondhatói, hogy színház azokban a közösségekben tud otthonra találni, azokban a városokban tud hosszabb távon eséllyel létezni, közönséget kiszolgálni, nevelni, hatni, ahol több generáció él folyamatosan együtt. Ezen belül is kulcskérdés a kisgyermek, a felnőtt és a nyugdíjas korosztály mellett a fiatal felnőtt – 18-30 közötti – korosztály folyamatos, életvitelszerű jelenléte ezekben a városokban. Nekik kell(ene) a legnyitottabbaknak lenniük a színházra (is), ők rendelkeznek azzal a szabadsággal – még nincsenek családalapítási kötöttségeik és már nem feltétlenül szülőfüggők –, hogy nekik kelle(ene) új gondolatok, új világlátások, megvitatni való történetek keresése jegyében megtölteniük a színházak nézőterét. Ennek a reménybeli nézői rétegnek természetes forrása, ugyanakkor minden város fiatalokat megtartó esélyének alapfeltétele, hogy helyben legyen vonzó felsőoktatási intézmény, amelyben a középiskolát befejező diákok folytathatják tanulmányaikat. Szekszárdnak nincsen egyeteme, főiskolája, a fiatalok, ha tanulni akarnak, kénytelenek elhagyni a várost. Természetesen a környező településekkel is folyamatos kapcsolatban áll a Német Színház, rugalmas műsorrenddel alkalmazkodik igényeikhez – például játszanak délután kettőkor, ötkor, ha a közlekedési lehetőségek miatt ezt kérik –, magyar nyelvű előadásokat is beiktat a kedvükért, az iskolásokért, nyugdíjasokért buszt küldenek, tehát nagyon odafigyelnek arra, hogy a Deutsche Bühne Szekszárd és Tolna megye színháza legyen. 

A színház nagyon hozzáértő kezekben van: Frank Ildikó igazgató jól kezeli a társulatépítés nehézségeiből adódó problémákat: az anyanyelvi színészek legtöbbje egy, legfeljebb két szezont tölt el Szekszárdon, s ez majdnem lehetetlenné teszi egy hosszú távú művészi program kidolgozását. De elnézve az elmúlt évek műsorát, mégis csak mindig sikerült jó színvonalú, igényes műsorkínálatot nyújtani nemcsak a helyi német kisebbségnek, hanem az egész városnak is. Színházat csinálni nehéz, egyre nehezebb feladat, állandósulni látszó küzdelem Szekszárdon, miként az az ország legtöbb városában is. De ne feledjük, ez a küzdelem nem öncélú: mint írásom elején már jeleztem, meggyőződésem, hogy egy közösség jobb életminőségének a világon mindenütt feltétele a jó minőségű színház. Szekszárdon e tekintetben, a látottak alapján biztató a helyzet. Jó lenne, ha sikerülne nemcsak megőrizni jelen állapotában, de tovább is fejleszteni ezt a színházat. Merthogy a Deutsche Bühne kultúrmissziót teljesít.

 

 KARSAI GYÖRGY

 

 

NKA csak logo egyszines

1