Lola asszony flitteres, fekete ruhában, neccharisnyában, homokfehér parókában, tűsarkúban, erősen kifestve, táskáját lóbálva bevonul Momo és Rosa mama hatodik emeleti otthonába. Egyszerre frivol és köznapi. Viseli a külsejét és megmutatja hiperérzékeny, jó szándékú, gondoskodó belső világát. Egy olyan szubkultúra elfogadott-befogadott része, ahol zsidó, arab, pszichopata, transzvesztita adja/adhatja önmagát. Természetes mindenki számára, hogy a volt szenegáli bokszoló női ruhába bújva a Bois de Boulogne-ban teste árulásával keresi meg a betevőt. De van egy pillanat, amikor nem számít a külső. Paróka nélkül, mezítláb rohan az öntudatlan Rosa mama segítségére. A festék mögötti világról, a kiszolgáltatottságról, az egymásra támaszkodásról ad erős képeket. Lola asszonyt Lukács Sándor játssza, a „buzimaca” lelkének legapróbb rezdülését finom mozdulatokba öntve, iróniával, olyan természetesen, hogy másodlagossá válik, szoknyát vagy nadrágot visel-e. A Rózsavölgyi Szalonban történik mindez, az Előttem az élet előadásán, melyet Alföldi Róbert rendezett.
Stohl András és Hevér Gábor (fotó: Dudás Ernő)
Lola asszony alakja akár előtanulmánynak is tekinthető Az Őrült Nők Ketrece transzvesztitájához, Zazához. Intimebb környezetben, néhány jelenet erejéig próbálgatva a férfi test és a női lélek összekapcsolódását, a másság felmutatását. Lukács Sándor jóvoltából működik ez a Rózsavölgyiben és Stohl Andráséból az Átriumban. Stohl sok szerepben volt már jó. Amit Zazaként létrehoz, az mégis reveláció. És ennek csak egyik – bár nagyon fontos – része a külső. Az estélyikben, a magas sarkúkban, a jobbnál jobb parókákban, az erős sminkekben úgy jelenik meg, mint egy vérbeli nő. Ha valaki nem tudja, sokáig rá sem jön, hogy ő. Természetes, nőies, hódító. Olyan, akiért egy mulató közönsége megvadulhat, ha színpadra lép. Búgó hangon előadott dalai igazi dívát mutatnak. De ahogy lelép az Őrült Nők Ketrece színpadáról, Zazából Albinná és egy család tagjává válik, hordja-oldja annak minden hétköznapi nyűgét és megpróbáltatását. Egy családévá, amely apából, anyából és gyerekből áll, de amelyben az anya egy férfi. Stohl Albinként remekel. Felszegett, félrefordított fejjel jelzi, ha valami nem teszik, csendjeiben megbántottságot, értetlenséget, megaláztatást, nemtetszést érzékeltet. „Én vagyok én” – énekli, és mélységesen megdöbbenti, ha más erről másképp gondolkodik. De Stohl eljátssza azt is, ahogy megbocsát, hiszen egy őszinte szereteten alapuló, stabil kapcsolatnak ez is része kell legyen. Elhiteti azt is, hogy férfiruhába bújtatva esetlenül mozog, és lapos cipőben a járás sem megy már olyan sikkesen.
S hogy Stohl ennyire kiteljesedhessen Zaza/Albin szerepében, ahhoz kell egy partner, nevezetesen a mulató tulajdonosa, Georges, Hevér Gábor alakításában. Összenézéseik, érintéseik bensőséges kapcsolatról, civódásaik és azok kezelése egymás mély ismeretéről árulkodnak. Georges-nak is van egy színpadi énje. Ő a harsány, humorbombákat robbantó konferanszié, aki estéről estére arra hivatott, hogy elnyerje a publikum kegyét. Hevér csípőből hozza ezt a figurát. Sokkal nagyobb kihívás a családi lét. A színész eljátssza az elgyengülőt, a meghasonlót, a gyereke boldogulásáért a társat eltitkolni, „normálisnak” látszani akarót. De Hevér játékában az is benne van, hogy ebben a látszat-helyzetben mennyire kényelmetlenül érzi magát.
Ahogy a két színész alakításában, úgy Alföldi egész rendezésében jelen van a külső-belső felmutatása. Hozza mindazt, amit a musical műfaja megkíván. Csak egy kicsit nyersebben, vulgárisabban, valóságszagúbban. Úgy, hogy közömbösen ne lehessen abszolválni az előadást. Nem engedi ezt a Parti Nóra megformálta, mindent elintéző étteremtulajdonos, aki a sajtó igazságérzetében vagy inkább bulvárhír-érzékenységében bízva bonyolítja a szálakat, és harsány nőiességgel provokálja a nézőt. De nem engedi a Zaza titkárját játszó Fehér Tibor – a másik szereposztásban Józan László – sem, aki Zaza-imitátorként hangsúlyozott feminitással, túlméretezett érzékenységgel remekül hozza a sokakban élő transzvesztita-képet. Ha ez kell, hát legyen.
Az Ugrai István által átfazonírozott szöveg, különösen a tánckar esetében számtalan kisípolásra és korhatár-karikára érdemes kiszólást tartalmaz, nem nélkülözve az „aktuál-politikusokra” való utalásokat sem. Ez utóbbiak nevesítése nélkül is eljutna a címzettekhez az üzenet. Tihanyi Ildi nem csak Zaza számára tervez a köténykétől a nagyestélyiig terjedő gazdag ruhatárat, a többiek is kifejező külsőt kapnak. Különösen így van ez a tánckar esetében, ahol a kis bőrszerkóktól a boáig mindent bevet. A külsőhöz Vég Attila maszkmester adagolja a pirosítót, a szemceruzát, a műszempillát és legfőképpen azokat a parókákat, amelyekben Zaza minden megjelenésekor egy új nő lehet. Menczel Róbert szőnyegkárpittal borított mulatót, brokátfüggönyös színpadot tervez helyszínül, s nemes egyszerűséggel egy falloszt formázó lámpa és egy keresztre feszített krisztus kicserélésével alakítja át polgári lakássá. Gergye Krisztián koreográfiája különösen a tánckart mozgatja meg. Lendületesek, egyediek mind, a nyolc „madárka” színt, önálló arcot kap. Nehezen is tartja kordában őket az ügyelőt játszó Fehér Balázs Benő. A mulató hatást erősíti a színpad felső részében helyet foglaló zenekar is. Játékuk csak tompítani tudja, feledtetni nemigen, hogy a dalbetétek nem túl acélosak.
Alföldi Róbert egy zárt világot mutat be, a meg nem értőket nagyon kemény bírálattal illeti. Humorral, provokáló odamondogatással. Így jár a „Hagyomány, család, erkölcs” elnevezésű tömörülés országgyűlési képviselője, Aristide Bouteille, aki azért érkezik, hogy feltérképezze, Georges fia – Nagy Dániel Viktor játssza a tisztesség és a látszat között billegve – alkalmas-e vőnek bigott családjában. Nyilván erős rendezői késztetésre Mihályfi Balázs a burleszk határát súroló, agresszív, vaskalapos alakot formál úgy, hogy mindenki megértse. A kevesebb több lenne. Bólogatásra és férje dogmáinak ismétlésére szocializált felesége Hullan Zsuzsa megformálásában azt mutatja fel, hogy a más világ mennyire nincs ellenére. A lányukat játszó Csobot Adéllal a rendező azt játszatja el, hogy van kitörési lehetőség egy megfélemlítésen és torz normákon alapuló családmodellből is.
Egymás és önmagunk vállalása minden hazugságtól mentesen, szabadon – ez a gondolat, amit Alföldi Róbert többször nekirugaszkodva, dalban, prózában, ironikusan és véresen komolyan, eljátszva és kifejezetten a nézőhöz szólva, jelmezben és utcai ruhában imamalomként sulykol.
Mondják, hogy Alföldi ismét bátran rendezett, s politikus-pellengérével, Zaza elöl-hátul kokárdás ruhában előadott csárdásával, trágárságra kárhoztatott színészeivel megint kiharcolta, hogy üssenek rajta egyet. Én azt mondom, hogy Alföldi fontosat rendezett. Az itt és most emberi kapcsolatairól mondott el nem is keveset.
Csizner Ildikó
