Különös lehetőséget teremtett a Magyar Nemzeti Filmarchívum A tolonc című film restaurálásával: a korábban csak fotókról és írásaiból ismerhető Jászai Mari „élőben” látható a vásznon, s akár össze is vethető Kripli Marival, a Lázár Kati megformálta Jászai-képpel – a nagy utód képével a nagy elődről.
Ez egyetlen megmaradt Jászai-film bemutatójával nyitott a Magyar Nemzeti Filmalap által létrehozott Filmhét, a 2012-ben megszakított hagyomány, az évente megrendezett Filmszemle pótléka. (A 2012-es 43., úgynevezett „fapados” Szemlét a Magyar Filmművészek Szövetsége a hiányt demonstrálandó szervezte.)
A Magyar Nemzeti Filmarchívum jóvoltából idéződhet fel az 1973-ban bemutatott, Zolnay Pál rendezte Fotográfia című filmlegenda, amely DVD-n jelent meg az archívum filmtörténeti sorozatában. (E sorokat írva ötlött eszembe: vajon mi a differencia specifikája a Magyar Nemzeti intézményeknek a csak Nemzeti vagy csak Magyar jelzővel illetett intézményekhez képest?)
Egy 1981-es színházi legenda, a kaposvári Marat/Sade is megidézhető ugyan felvételen, ám a színházi előadásnak csak jelene van. A Dömötör András, illetve Gergye Krisztián rendezte Peter Weiss-interpretációknak itt és most, élőben kell tudniuk érvényeset mondani a körülöttünk lévő világról. A Kaposvári Csiky Gergely Színház ma a Tizenkét dühös ember, Reginald Rose örökzöldnek bizonyult darabja révén szól (többek közt) az előítéletes, sztereotip gondolkodásról. Ez ellen is dolgozik az Utcaszínházi Alkotóközösség – törekvéseikről, eredményekről valamint személyes kötődéséről, útkereséséről beszél Simon Balázs rendező a vele készült interjúban. S némi nosztalgiával a „hagyományosabb”, „függönyös” színházi formák iránt.
Akárhogy is – megkeresve a közönséget, s helybe „szállítva”, helyben teremtve a színházat, vagy becsábítva a nézőket –, mindenképp érzékelni kell az igényeket (adott esetben megteremteni azokat), figyelembe venni a kultúrafogyasztási lehetőségeket-szokásokat, s alkalmazkodni hozzájuk – persze nem elvtelenül.
A fiatalok megszólításának szándéka érződik a Két úr szolgája Pesti színházi előadásában s a Madách Színház Mamma Mia! című produkciójában is, a frissíteni próbált „hagyományosabb” közegben.
A színházi közegre, hagyományokra utal a Keszég László rendezte miskolci Godot-ra várva is, a játéktér mögé vetített függönnyel „apró barokk színpadokat, de még inkább alkalmilag felütött bábos szekrényszínházakat idézve” Zappe László írása szerint.
A magyarországi bábszínházak 12. kecskeméti találkozóján volt ilyen bárhol alkalmilag felüthető „szekrényszínház” és „nagyszínpadi” produkció, egy-két személyes, a műfaj eredetére is utaló vásári bábjáték s a legmodernebb technikai eszközöket alkalmazó előadás – katartikus élmények, sok nagyszerű játék és néhány fiaskó, a választott formától függetlenül.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
