Leginkább a kedvetlenség jellemezte a Filmszemlék 2011-ben megszakadt hagyományát helyettesíteni hivatott rendezvényt. Otthonos nyüzsi helyett munkájukat végző sajtómunkások, érdeklődéssel várt premierek helyett információcserék, hogy melyik elkészült film miért marad egyelőre dobozban – megannyi jel a filmszakma egyre reménytelenebb megosztottságáról, amikor már az is gyanút kelthet, ha a Magyar Nemzeti Filmalap – feladatának megfelelően – támogatást ítélt meg egy készülő műnek. Aztán a nagy pofon: a Filmalap vezetősége közli, hogy lezárultak az évek óta húzódó tárgyalások, mégsem támogatják Pálfi György Toldi-filmjét, azaz nem lesz film. Igaz, néhány héttel korábban maga a rendező fakadt ki nyilvános fórumon, és jelölte meg a végsőnek tekintett határidőt. (Nagyon szeretném remélni, hogy nem erre az idegőrlő időhúzásra ment ki eleve a játék.)
Fekete leves
Talán a vetítések nagy száma is nyomasztó volt, igaz, három év teljes termése, nagyjátékfilmek, kisjátékfilmek, tévéfilmek, ismeretterjesztő, animációs és dokumentumfilmek előválogatás nélkül kerültek a nézők elé. A logisztika jól vizsgázott, a program áttekinthetőnek bizonyult, egy-egy produkciót többször is vetítettek, a szorgalmas érdeklődők így elkerülhették az ütközéseket, pótolhatták az eddig elmulasztottakat, illetve felfedezhették a tévécsatornák késő esti sávjába száműzött, olykor nagyon figyelemre méltó műveket.
A gazdag választék sűrűjében könnyebben tudatosul egy-egy jelenség, amely akár modorrá, tendenciává erősödhet. Mintha némi sznobizmust sejtetne az angol címek indokolatlan használata (Free Entry, Couch Surf, Coming Home). Viszont dicséretesen praktikus a filmek angol nyelvű feliratozása a reménybeli külföldi forgalmazást megkönnyítendő. A nyugati jómódú középosztály kedvelte loftlakások divatjának vágyáról árulkodna a lepukkant valahai raktárépületek otthonná stilizálása (Senki szigete, Free Entry)? A mobiltelefonok és egyéb kütyük nemcsak használati tárgyak, a hétköznapok rutinját elősegítő eszközök, hanem beépülnek a dramaturgiai masinériába, mint a régebbi korok elejtett zsebkendői, a téves címre kézbesített küldemények, a hallgatódzást lehetővé tevő, rosszul csukódó ajtók. Függetlenül futó cselekményszálak kapcsolódhatnak össze egy elhagyott mobil váratlan megszólalása nyomán, az elakadt cselekmény kaphat újabb lendületet, orvul készített kompromittáló fotó zsarolási potenciáljára épülhet sikeres komédia sztorija, a maffiaállam működési mechanizmusát leképező fekete humorú szatíra vitriolos slusszpoénja is mobilon hangzik el (Nekem Budapest, Megdönteni Hajnal Tímeát, Fekete leves). Az elektronikus hálózatok létezésünk intimszféráját is átszövő rendszerének legszélsőségesebb felmutatása a Login című film (forgatókönyv, rendezés Barnóczky Ákos), amely Laclos híres levélregénye, a Veszedelmes viszonyok ihletében született. Következetesen mellőzi a narrációt – miként a XVIII. századi előd – a mai kor kommunkikációs sémái, videofeltöltések, chatelések közvetítik az örök emberi játszmákat: a kíméletlen manipuláció fogásait mesterien alkalmazó önérvényesítést, az erőfölény szemérmetlen kiaknázását, a másik emberben legyőzendő riválist, illetve ki- és felhasználandó eszközt tételező szemléletet. Nekem úgy tűnt, hogy az ismerős magatartásmodellek és a legújabb vizuális nyelvezet között létrejövő üdvös feszültség mindvégig fenntartja a néző érdeklődését.
Isteni műszak
Valljuk be, van kockázata a megszokottól való eltérésnek. A befogadó szereti beleélni magát az eléje kerülő helyzetekbe, általában igényli a főhősökkel való azonosulás lehetőségét, nem ragaszkodik a némi fejtörést okozó fordulatokhoz, viszont elvárja, hogy megfelelő ritmusban szórakoztassák. A hagyományos, rosszabb esetben konvencionális megoldásokat inkább jutalmazza, mint azokat, amelyek zavarják komfortérzetét. A Berlinálén őszinte érdeklődéssel és vastapssal fogadott Viharsarok (rendező: Császi Ádám, forgatókönyv: Császi Ádám és Szabó Iván) alig talált itthoni forgalmazót, végül a Circo vállalta és vetíti okos ütemezéssel. Első filmként meglepően érett és letisztult mű. Jól követhető, ráérősen építkező történetből bomlik ki a kelet-magyarországi falu tabukkal nehezített közegében az elítélendőnek vélt vonzalom, a féltékenység, a megfelelni akarás és a szégyenérzet drámai küzdelme. Rév Marcel operatőr képei megértő tapintattal érzékeltetik a két egészséges fiatalember ébredező vágyait, az összeborulás természetes gyöngédségét, és sugallják a tragikus végkifejletet.
Viharsarok
Megtanultuk már, hogy a „másság” elutasítása nem korrekt, de az előítéletek zsigeri természetűek, nagyon mélyre nyúlnak a gyökerek, ezért inkább kerüljük a konfrontációt – adott esetben nem nézzük meg a filmet. A halálról is a megrendülés hangján illik megszólalni, a közízlést zavarja, ha olyan vulgáris minőséggel hozzák összefüggésbe, mint az üzletelés, a nyers érdekérvényesítés (Isteni műszak). A közönség elvárja, hogy a nagy hagyományú társadalomkritikai művek sora a témához méltó komolysággal folytatódjék, így megütközést, értetlenséget generál az avantgárd őrületeire hajazó szertelenség, a termékeny tiszteletlenség, a szövegelés tabudöntögető sodrása.
Az utóbbi években készült filmek legszembetűnőbb sajátossága, hogy milyen sok közöttük a szkeccsfilm, az epizódok laza füzére. Valóban nem könnyű egy jól szerkesztett cselekménysort megalkotni – gondoljunk a Senki szigete fiaskójára –, olyan ívet húzni, ahol a részletek is a történet fő vonalát szolgálják, indokolnak, hitelesítenek, de nem terhelik fölöslegesen a sztorit. A struktúra önmagában nem garantálja a minőséget: e vonulat relatíve gazdag kÍnálata az azonnal felejthetőtől a kellemesen szórakoztató mozidarabokon át Pálfi György Szabadeséséig terjed. A Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon három díjjal is koronázott mű létrejötte nem mindennapi történet. Egy dél-koreai filmfesztivál Pálfi előző műveinek ismeretében ajánlott fel 100 000 dollárt a rendezőnek, hogy forgasson számukra egy új filmet. A rendkívül rövid idő (kb. hat hónap) eleve kizárta egy nagyívű történet esélyét, ezért állandó alkotótársával, Ruttkay Zsófiával úgy döntöttek, hogy az őket amúgy is foglalkoztató ötletekből szerkesztenek egy szkeccsfilmet. Így született meg a közönséget és a kritikusokat is próbára tevő füzér, amely valóban sokat bíz a befogadó nyitottságára, az érzelmi azonosulás helyett az intellektuális kreativitásra, a realitás, a fantázia, a vágyképek és elfojtások képzettársításaira. A szokásos nézői reflexek csődöt mondhatnak, ha csupán a racionális logika ok-okozati összefüggéseit firtatjuk, bár néhány esetben ez is működik. Lidérces kontraszthatásra épül például Pohárnok Gergely remek képei révén a gondos, de rideg apa, az elbizonytalanodott anya és a szeretetsóvár szorongásában maga mellé hatalmas társat (egy tehenet!) képzelő kisfiú családi „idillje” valamint az alattuk levő lakásban praktizáló szülész-nőgyógyász epizódja, aki a legmodernebb tudományos eredmények segítségével nem világra segíti, hanem a már fölös teherré vált gyerekeket visszajuttatja az anyai szervezet útján a nemlétbe. Elvontabb síkon észlelhető az ideák és az élet közötti abszurd távolság az elegáns értelmiségiek körében, akik fennkölt társalgásukba merülve észre sem veszik a közöttük meztelenül sétálgató gyönyörű nőt, a megtestesült esztétikumot. Az otthonuk érintetlenségére, tisztasága megőrzésére törekvő fiatal pár eltúlzott ambíciója szinte észrevétlenül billen át a meghökkentő életidegenségből a fanatizmus hevítette gyilkos indulatokba. A látszólag önmagukba zárt epizódok füzéréből keserves látlelet bontakozik ki, amelynek gondolati egységét Molnár Piroska súlyos alakítása segít értelmezni: az Ősanya archetípusa, a bevásárló szatyraival felfegyverkezett Néni, az elpusztíthatatlan őserő, aki minden egyes zuhanása után újból és újból nekigyürkőzik a végtelennek tűnő emeletek megmászásának.
A fiatal rendezők színre lépésével értelemszerűen megszaporodtak a „generációs filmek”, az énkeresés, a párkapcsolati problémák, a felelősségvállalás filmjei (Utóélet, Viharsarok, Nejem, nőm, csajom, Senki szigete, Nekem Budapest, VAN valami…).
Zombrácz Virág Utóélete, a Karlovy Vary-i fesztivál egyik magyar sikere remek alapötletből indít (a forgatókönyv is a rendező munkája.) Főhőse egy túlérzékeny, erős szorongásokkal küzdő fiatalember, aki szigorú és puritán lelkész apja elvárásainak igyekszik megfelelni. Még az apa hirtelen halála után is küszködik emlékével (erre utal a cím), lelki szemei előtt a legváratlanabb helyzetekben jelenik meg újra és újra a szellemalak. Ennek a küzdelemnek a stációit mutatja be a film olykor meg-megdöccenő cselekménye. A vidéki élet jellegzetes karaktereinek mozgatásában többször megcsillan a rendező humorérzéke, ironikus látásmódja, kár, hogy ezeket az élettel teli epizódokat nem sikerült tablóvá szerveznie.
Úgy tűnik, Reisz Gábor furcsa című vizsgafilmjét (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan) látszólagos szervezetlensége ellenére is intenzív kohéziós erő működteti. Az író-rendező-operatőr megvalósítja a majdnem lehetetlent: képes benne is lenni abban a közegben, amelyről laza iróniával mesél nekünk, és egyidejűleg rálátása is van. Nem csupán verbálisan reflektál az általa megteremtett világra, hanem mintegy peremhelyzetében szemlélődve is. Hőse 29 éves – némileg túlkoros – friss diplomásként már alig halogathatja tovább a felnőtté válást, ehhez azonban minimális kedvet sem érez. Létállapotát szellemes vizuális gegekkel érzékelteti a szerző: a nyitókép lengőhintája az önfeledt gyerekkor, a rögvalósággal nem érinkező lebegés vágyvilága. Később belekeveredvén a tüntetők vagy felvonulók tömegébe, rendre azon veszi észre magát, hogy már megint irányt tévesztett, akaratlanul is szembekerült a fősodorral. Hősünk tévelygései, csetlés-botlásai mintha egy anti-nevelődési történet epizódjai volnának, hiszen a film végén ugyanoda érkezik vissza, ahonnan elindult, és még mindig leginkább önmagát keresi. Esztétikai szempontból maradéktalanul szerencsésnek bizonyul, hogy a választott formanyelv, a meg-megszakadó és újra nekilendülő narráció tökéletes harmóniában van az ábrázolt jelenséggel, az énkeresés tanácstalankodó botladozásával.
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Végezetül két kiváló, tévében sugárzott műről. Nagy Dénes Másik Magyarország – Töredékek egy falu hétköznapjaiból című, 50 perces dokumentumfilmje Mezőszemerét, Bukta Imre festőművész szülőfaluját, jelenlegi lakóhelyét mutatja be. A műfaj legjobb hagyományait folytatva tárja föl a falu adottságait, kilátástalan helyzetét, szólaltatja meg lakóit, kamerájával tapintatosan pásztáz otthonukban, gondolataikban és érzéseikben. Az információgazdagságon túl a megformálás minősége emeli e filmet a műalkotás rangjára.
Miklauzic Bence Hőskeresők című filmje (forgatókönyv: Maruszki Balázs, operatőr: Miklauzic Márton) a Médiatanács támogatásával készült hiánypótló alkotás. Remekül felépített történetben nagyszerű színészek segítségével mutatja fel múltunk, közelmúltunk megrázó látleletét. Drámai műfajokban jól ismert alaphelyzet, amikor egy relatíve zárt közegbe váratlan vendég érkezik, és puszta megjelenése felbolygatja a kisközösség nyugalmát, akaratlanul átrendezi a megszokott viszonyrendszereket, és többnyire fény derül valamilyen addig gondosan titkolt ügyre is. A Hőskeresők időkoordinátái a második világháború és a rendszerváltást követő első esztendők között húzódnak, és a jól működő dramaturgia szabályai szerint egyéni tragédiák, közösségi bűnök, kollektív hazugságok lelepleződése nyomán jutunk el az általános illúzióvesztést és teljes kifosztottságot sugalló utolsó képig.
Á. SEREY ÉVA
