Olyan időket élünk, amikor minden építmény, ami állni látszik a lábán, s minden jelenség, ami azonosnak tűnik önmagával, s leginkább talán az, ami azzá is lesz, amivé lenni akar – hitetlenkedő csodálkozásra késztet. A Madách Színház legújabb szuperprodukciója ilyen. A hatalmas méretű szegedi szabad térről fölkerülve, beltérre átigazítva, minden millimétert újra ellenőrizve, s minden decibelt megrendszabályozva szeptember végén útjára indult egy újabb sikerszéria, melynek műfaját lehet szeretni, nem szeretni, ám a megvalósítás világszínvonalát eltagadni semmiképpen nem lehet.
Sáfár Mónika, Gallusz Nikolett és Détár Enikő (fotó: Madách Színház)
Tíz éven át folytak a tárgyalások, míg Szirtes Tamás rendező és csapata megkapta a jogot, hogy úgynevezett „non replica” formában, saját kedve szerint színre vigye a hatvanas-hetvenes évek svéd sztár együttesének dalaiból szőtt musicalt. Az ABBA mozaikszót még induláskor a csapat menedzsere, Stig Andersson alkotta a tagok nevéből. Björn Ulvaeus, Benny Andersson, Agnetha Föltskog és Anni-Frid Lyngstad rég nem énekeltek már együtt, amikor a nyolc nagylemezt követő 1981-es elhallgatásuk után tíz évvel megjelent albumaik rögtön a toplistára kerültek. A Björn Ulvaeus‒Benny Andersson szerzőpáros Time Rice-szal együtt több, Londonban és Stockholmban bemutatott zenés darabot is írt azóta. A Mamm Mia! ötlete viszont egy vasakaratú szőke nő, Judy Craymer nevéhez köthető. Ő találta meg Catherine Johnson személyében azt a könnyűkezű szövegkönyvírót, aki nem tagadva az 1968-as Jó estét, Mrs. Campbell! című filmkomédia– melynek Gina Lollobrigida volt a főszereplője – ihlető hatását, addig illesztgette egymáshoz az ismert világslágerek szövegét és hangulatát, míg a dramaturgiai puzzle összeállt, s egy kellően hihetetlen, ámde mégis elfogadható sztori megbírta a zenéket. Az 1999-es, Phyllida Lloyd által rendezett angliai bemutatót sok tengeren túli előadás követte, majd 2008-ban elkészült egy ugyancsak Phyllida Lloyd által rendezett, s már mindenki által látott film Maryl Streep főszerelésével, minden idők legnagyobb kasszasikereként.
A történet lényege, hogy Donna Sheridan (Gallusz Nikolett) Sam nevezetű szerelme (Nagy Balázs) által rútul elhagyatva, s egyéb forgalmas napok után terhes maradván, jó húsz évvel ezelőtt elhagyta Angliát, s egy görög szigetecskén kezdett új életet. Leánya, Sophie (Simon Boglárka) és annak vőlegénye, Sky (Sánta László) épp esküvőjükre készülnek, melyre hivatalos a mama hajdani két bővérű barátnője, Tanya (Détár Enikő) és Rosie (Sáfár Mónika), valamint két nem eléggé érettnek tűnő saját barátnője, Lisa (Tóth Angelika) és Ali (Trecskó Zsófia) is. Sophie meglepetést készít elő: titkon meghívta anyja három hajdani lovagját, a sokat emlegetett Sam mellé a kevésbé emlegetett Billt (Hajdu Steve) és Harryt (Weil Róbert) is. Reményei szerint majd csak kiderül, ki az ő valódi apja. A fölfordulás teljes, majd ki-ki párjára talál, Sophie és Sky pedig kap még egy kis haladékot, hogy utazgassanak, s csak aztán házasodjanak, ha egy év múlva is akarják egymást. Szóval, mese ez, cukorból, sztaniollal, de hát a szaloncukor, az legyen szaloncukor.
Két dolgot be kell vallanom. Az egyik, hogy úgy tűnik, vannak csodák: a Madách nézőterén mind ez ideig nem volt részem fájdalommentes hanghatásokban, ám ez a mostani produkció olyan tökéletes hangilag, hogy a legnagyobb elismeréssel kell megörökítenem a hangmérnökök nevét: Ditzmann Tamás, Farsang Áron, Kálmán Sándor és Tóth Zoltán munkájának örülhetünk. A másik bevallanivaló, hogy talán még sincsenek csodák. Mert mindaz a jóság és kiválóság, amit erről az előadásról el lehet mondani, csak akkor érvényes, ha rendelkezünk azzal az önvédelmi berendezéssel, ami segít letakarni a műfajból adódó, megrázóan kellemetlen látni- és hallanivalókat. Mert miközben nagyszerű, ahogy a dob indításképp feldübörög, s megszólal a zene (dob: Szabó Ferenc, első billentyű: Kemény Gábor, basszusgitár: Huszti István, zenei vezető: Kocsák Tibor), lélegzetelállító, amikor a színre perdülő leánykák beszélni kezdenek. Akkor kell mélyeket lélegezni, mert ez bizony az a fölébeszélős, tágasra fújt dialógustechnika, ami normál esetben szinte elviselhetetlen. (Gyors virágvásárlásra benyitottam egyszer egy belvárosi üzletbe, s míg előkerült az eladó, fölfogtam, hogy az adott üzletben minden művirág. Ez annyira megijesztett, hogy alig bírtam megtalálni a kilincset. Ugyanezt éreztem most is.) Ha ezeken a pillanatokon átesünk, s megbékélünk az énekelni tudó, dekoratív nők és férfiak látványával, hálásak leszünk minden meglepetésszámba menő emberi pillanatért, mert adódik azért abból is rendesen. A vasárnap délutáni előadás vegyes közönsége együtt hüppög az anya‒lánya kapcsolatot megéneklő dal alatt, s hiába vagyunk tisztában azzal, hogy mindez a zenés színházakban szokásos biológiai megbőgetés technikájára épül, a dolog több mint ügyes. A dalokat Bárány Ferenc és Puller István fordította, vállalható prozódiával, a szokásosnál bővebb szókinccsel.
Tihanyi Ákos koreográfiája ötletekkel teli, szellemes és bravúrosan kivitelezett.
A műfajhoz szükséges, gondosan karbantartott testek már az előző években is megjelentek a Madách színpadán, most azonban van valami váratlan kedvesség és jókedv az egész produkcióban. Szűcs Edit mediterrán vidámságú, táncra is alkalmas jelmezeinek kékes színvilága finoman illeszkedik a magasba nyúló, párhuzamosan futó, fekete résekkel tagolt vetítési felületeken megjelenő képekhez. Ha már kezdenénk belefáradni a dalokba, elnézelődhetünk a hangulathoz választottan szélfútta, ám mégse bántóan illusztratív lombokon és tengerhabokon. (Díszlettervező: Bátonyi György, világítástervező: Madarász „Madár” János, animáció: Vízvárdi András.)
Gallusz Nikolett viszi a vállán az egész történetet, kecses, elegáns, erőteljes, sőt, a kellő pillanatokban esendő és emberséges. Nagy Balázs elénekli, amit szükséges, de jelenlétének ereje legtöbb esetben nem elegendő. Hajdú Steve mintha kissé szórakozottan figyelne színpadi teendőire, láthatóan nem hozza őt izgalomba az útikönyvíró felületes figurája. Weil Róbert, harmadik apa-lehetőségként bevallja, hogy az ő párja otthon bizony Rodrigo. De nem ettől kell kikeresni és megjegyezni a nevét, hanem attól, amikor elkezd énekelni, mert az kiváló. Szerencsés vagyok, hogy a bulvársajtó miatt részemről mindig hárított Détár Enikőt ebben a dévaj nőstényördög szerepben láthattam. Ének- és tánctudása, műfaji bennfentessége semmi kívánnivalót nem hagy, kedves és jótékonyan laza jelenség. A másik anyakorú barátnő Sáfár Mónika. Rég volt bizony, mikor a Mohácsi-féle Csárdáskirálynő címszerepében láthattuk, s egyáltalán nem volt rég, hisz most történik, hogy a József Attila Színház rettenetesen teátrális, de letagadhatatlan szervességű, Cigánykerék című musical produkcióját nagy szólókkal, jelentős asszonyi mindentudással végigénekli. Ebben az előadásban meg ő a kicsit molett, kicsit szemüveges, végtelenül szerethető, érdes humorú Rosie, akit már akkor hiányol a közönség, amint kiér a takarásba. (Rákerestem, semmiféle díjjal nem jutalmazták a munkásságát eddig. Nekünk jutalom hát, hogy nézhetjük.)
Az a munkaöröm, ami az egész produkcióból sugárzik, alighanem a többi szereposztás előadásait is jellemzi. Egyszerűen nem mehet másképp a hatalmas gépezet fölfűtése napról napra. 2015 júniusának közepéig elkelt minden jegy a Mamma Mia! előadásaira. Remélhető, hogy a finálé gondosan megtervezett ráadásszertartásáról akkor is azt érzi majd a közönség, hogy csak és csakis neki szól, s ez a kifejezett közösségi élmény örömmel tölti el a nézőket és a játszókat is. Ránk fér.
GABNAI KATALIN
