Ha olyan a fogadó közeg, percek alatt otthon érzi magát az ember egy fesztiválon. A Ciróka Bábszínház kicsiny, ám rendkívül takaros épülete oly barátságos, és munkatársai oly szívélyesek, hogy nem jelentett gondot az érkezőnek a beilleszkedés a folyamatosan változó, dinamikus alkalmi közösségbe. A nagyvonalú támogatásoknak köszönhetően pedig országos rendezvényhez méltó körülményeket tudtak biztosítani jobbára a vendéglátók, a társulatok nézni tudták egymás előadásait, nem voltak üresjáratok, de programtorlódások sem, meg idegeskedés, hisztéria sem – vagy ha netán akadt volna, semmiképp sem volt ilyesmi érzékelhető a résztvevők számára –, s jutott idő és tér az éjszakába nyúló formális és informális beszélgetéseknek is, no meg a koncertekhez kötődő esti buliknak.
Fejtörést legfeljebb az okozott, hogy a helyi folklór vajon miért zsűrinek nevezi azt a két külföldi tagja révén nemzetközinek nevezhető öt fős grémiumot, amely díjakat nem ad, csupán a gondolatait osztja meg az alkotókkal s a szakmai közönséggel a látottakról, kétségtelenül inkább értékelve, mint elemezve, értelmezve. (A programfüzet szakmai meghívottaknak nevezi őket: Prof. Hartmut Lorenz, Prof. Marek Waszkiel, Perovics Zoltán, Sebő Ferenc és Upor László voltak a testület tagjai, s Nánay István mint moderátor.) Szerencsésebb volna tán a felkért hozzászólók titulus s egy olyan őszinte ám empatikus – mert nem a szókimondással van a baj természetesen, inkább olykor a „szerepfelfogással” –, tapintatos moderátor, aki a beszélgetések műhely jellegét erősítené.
Hannus Zoltán – Tíz emelet boldogság, Budapest Bábszínház–Mesebolt Bábszínház
Amit erősíteni lehet, az persze van – a fesztivál egésze azt mutatta, nagyszerű bábművész műhelyek működnek szerte az országban, s találkozásuk, együtthatásuk többnyire lelkesítő, inspiratív, felvillanyozó, tán ezért is dominálhatott Kecskeméten a szakmaiság.
Sokféle megfontolás játszhat szerepet abban, hogy mivel mutatkozik meg itt egy-egy színház, hiszen minden együttes maga dönti el, melyik előadásával lép fel; a technikai adottságok és lehetőségek mellett az önértékelésnek legalább akkora szerepe lehet a választásban, mint a fogadó közeg várható reakcióinak. Jó esetben nehéz a döntés, melyiket érdemes megmutatni a szakmának a jól sikerült előadások közül, még jobb esetben pedig koprodukciók révén több előadással is jelen lehet egy-egy társulat. Így derülhetett ki például a szombathelyi Mesebolt Bábszínházról, hogy nagyszerű kondícióban van: a formavilágával, lendületével, könnyedségével felszabadító erejű Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése mellett – melyben a lélegzetelállító akrobatikus elemek ugyanolyan lenyűgözőek, mint a színészi játék (hangszereken is) – ugyancsak katartikus élmény volt látni a Budapest Bábszínházzal közös Tíz emelet boldogságot, Hannus Zoltán egyszemélyes remeklését, aki bravúrosan keltette életre a két epekedő tízemeletes ház lakóit. Önfeledt ám végtelenül pontosan kidolgozott játékában a gyermeki karakterformáló kedv mérhetetlen művészi fegyelemmel és alázattal párosul – méltán kapta meg a találkozó végén a Magyar Bábművész Szövetség díját ezért a teljesítményéért. De a szombathelyi Mesebolt Bábszínház volt a koprodukciós partnere a Magamura Alkotóműhely Dobronka cirkusz, világszám! című varázslatos kétszemélyes marionett-játékának is, amelynek igazi ereje nem is az ötletes-szellemes „attrakciókban” van, hanem a lelkében: Vogeltanz Aladár dobronkai órásmester visszaemlékezése a „világhírű” cirkusz érkezésére a kisvárosba meghitt közeget teremt a cirkuszi harsányság mögé rejtett lírának, a múlt idejű narráció érzékeltette jelenbéli hiányérzetnek. Itt nem volt szükség a publikum forszírozott, agresszív bevonására, mint Fekete Dávid Törökvész vitéz, avagy Vitéz László és a törökök című mutatványa esetében; az olykor kíméletlen szakmai közönség itt hamar ráérzett az előadás hangulatára, s odaadta magát végül teljesen. Ahogyan A kis hableány megrendítő történetének is a Bóbita Bábszínház előadásában, amely mer érzelmes lenni, az érzelgősségtől azonban megóvja fanyar humora, mindenekelőtt Czéh Dániel revelatív játékában. Úgy tűnik, a ma már Jászai-díjas Köles Ferenc után, aki a Pécsi Nemzeti Színház tagja, ő a Janus Egyetemi Színház újabb sokat ígérő felfedezettje.
A nehezen döntő műhelyek egyike lehetett a Kabóca Bábszínház is. Választásuk kitűnő volt, a Ha Dede izgalmas, szokatlan, különös hangvételű és hangulatú, nagyszerű csecsemőszínházi előadás, mindenekelőtt Kiss Erzsi személyisége révén. A Theater De Spiegellel közös produkció minden eleme: zenéje, furcsa nyelve, habitusa a megismerésről s az elfogadásról szól, ahogyan számos más előadásuk is, a most otthon hagyott afrikai népmese például Danny Bain előadásában, Ghánából származó hangszer, balafon kísérettel. És otthon hagyták többek közt a felnőtteket és gyerekeket egyként megszólító, szövegében és látványvilágában is rendkívül szellemes, társadalomkritikától sem mentes produkciójukat, a Hüvelyk Matyit, a még egyetemista Fekete Ádám s az ezzel a produkcióval diplomázó Fige Attila munkáját, amely jó példája annak, mit tesz, ha egy előadásnak van dramaturgja – ezúttal Sőregi Melinda személyében. (Az általam igen nagyra becsült, remek humorú MárkusZínház, Pilári Gáborék Grand Hotel című Rejtő-adaptációjában például, nem egyedüliként a találkozón, de talán legfájóbban ennek hiánya volt érzékelhető.) A Hüvelyk Matyi előadása egyben újabb bizonyítéka a Kabóca nyitott, befogadó és elfogadó műhelyjellegének.
Ez a habitus a kecskeméti találkozóról is elmondható, ahol is bemutatkozhattak a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész és bábszínházi rendező szakos hallgatói is, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábművész hallgatói – utóbbiak ötletes papírjátékokkal. Türelmetlenség, netán értetlenség csak néhány esetben volt érzékelhető. Nemigen tudta feldolgozni a bábos szakma például, hogy a Kolibri Színház Szentivánéji álom előadása nem a Shakespeare-műből indult ki elsősorban, hanem Mendelssohn zenéjéből, azt próbálta inkább hangulatilag megragadni, nem a történetet értelmezni. Nehezményezték a lego-figurák elnagyolt kidolgozását idéző parányi, terepasztalon mozgatott bábok felnagyítását a kivetítőn, jóllehet azok funkciója nyilvánvalóan nem a szépérzékre való hatás volt, hanem a lego-világ érzékeltetése.
Lelkesen fogadta el viszont a szakma – méltán – a házigazda Ciróka Bábszínház Hamupipőkéjének „csúnya” közegét, a mese világát a valósághoz közelítő, csövekből, kukákból, konténerekből, ládákból, papírdobozokból rótt környezetét, amelyben rendkívül plasztikus, félelmetesen hiteles az emberi gonoszság vagy éppen a végtelen naivitás megjelenítése, s igazi megkönnyebbülést hozó a happy end.
Remélhetőleg a találkozó sorsa is efelé halad, amennyiben a megígért minisztériumi támogatás lehetővé tenné, hogy a jövőben minden évben megrendezzék.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
