A január 15-16-án előadott TEST-TÉR-KÉP egy négy állomáson keresztül tartó előadássor (helyzetjelentésM) utolsó stációja. Annak a kétszer huszonkét embernek, akik láttuk, ezt nem kell tudnunk. Ahogy azt sem kell tudnunk, hogy amikor és ahogy Ladjánszki Márta hónapról hónapra egyszer bepillantani enged alkotói útkeresésébe az sok minden más mellett, az évenkénti, jó előre nevesítésre és projekt definiálásra kényszerítő hazai pályázati rendszer felé és ellenében tett gesztus is. Egy csakazértis. Az L1 próbatermének Koroknai Zsolt által installált, kicsiny terében meditatív, pszichodelikus zenei atmoszférában gyűlik össze lassan a mai huszonkettő: táncosok, barátok, ismerősök. Ma nekünk mutatja meg a koreográfus-előadó, hová tart, merre keres.
Az általam látott legutóbbi darabok (Zajos séta, Lankadó extázis, Kéretlen kérőim, Silent witnesses, kevéssé karakteresen, de még a Sisterhood is ide tartozik) nem-lineáris, folyamszerű kompozíciójával szemben a TEST-TÉR-KÉP egy 3+3 részre tagolt, lépcsőzetes tagolása ellenére is lineáris kompozíció. A korábbi együttlét-koreográfiák „dramaturgiátlanságával", „érthetetlenségével" szemben - bár megannyi befogadói interpretációt tesz is lehetővé - világos test- és jelbeszéd. Ennek a konkrétságnak minden nézőtéri izgalmával és izgalommentességével, érdektelenségével és erejével együtt.
Az előadóterem gyárépület voltát valamiképpen mindig őrző prózaiságát Varga Zsolt fényei, az épületrész, a nézőtér és a játéktér szögben tört tereinek dinamikája - a profán és a sacrum határpontjaként - teszi már helyként is szokatlanul erőteljes élménnyé. A nézőktől átlátszó függönnyel elválasztott előadói tér az együttlét intimitása helyett nézni- és gondolkodnivalót sejtet. A játéktér közepén a próbatermi kamerákból már ismert, vetített mozdulatsor: Ladjánszki monoton ismétlődő fejvetései oldalról, közelről. Éppen annyi zene, amennyi még csend.
Ladjánszki Márta sötétszürke, bő felsőben és fekete fehérneműben jelenik meg. Mozdulatai, amelyek hol tánc, hol csupán utalások valamiféle táncra, megint máshol testgesztusok, dobbantások, egy furcsa hangulatú, helyenként lélegzetelállítóan őszinte önvallomássá, az egész előadás kiemelkedő szakaszává állnak össze. A táncszínházban, de még a kortárs táncban is szinte kizárólag szálkásodott gömbölyűséghez, inakhoz szokott szem számára zavarba ejtő, amikor a test testszerű tömegének esztétikumával szembesül színpadon. Márpedig Ladjánszki mozdulatsorainak látványa, hangjai, zajai ebben a részben éppen ezt, az emberi hús mozgásának esztétikumán keresztül az emberi hús, a test lelkét mutatja meg. Mindez, annyiban önvallomás, amennyire az erősen sminkelt arc maszkja mögött lehetséges, vagyis - anélkül, hogy személyeskedő és magamutogató lenne - teljes mértékben. A térelválasztás gesztusa nélkül, talán nem is igen elviselhető őszinteség.
A következő tétel előtti videóinstalláció a terem hátsó falának oldalsó falra vetítésével létrehozott pszeudotérbe montírozza bele a többszöri bejövetellel megsokszorozódó előadót. A megsokszorozódással, egyenkénti tükröződéssel, az egyetlen mozgássort tükröző tükörképek közötti azonossággal és különbözőséggel való játék az önazonosság legkevésbé sem egyszerű kérdésének egyszerű - bár inkább csak demonstratív, mint izgalmas- vizuális tematizálása.
A darab záró tételében földön féloldalasan, nekünk háttal, sérült töredezettséggel kifelé: törtető kúszása - a meztelenségből eredő őszinte megmutatás ellenére - ismét látvány és jel, és ismét világos üzenet, csakúgy mint az előadóhoz videókamerával odalépő Koroknai Zsolt a földön fekvő előadó ujjain, szemén, fülén és száján hosszan pásztázó képei. Az előadás körbeér: a meztelen előadó egyedül marad az üres térben.
Az előadás menetét egy ponton megtöri egy monitoron megjelenített, tört fehérből, pirosasig folyamatosan színváltó, barázdált (látszatra agyat, zsigereket, valójában egy összegyűrt szőranyagot ábrázoló) videókép demonstratív oda-vissza mozgatása a nézőtér előtt. Ez a jelenet valahol az egész TEST-TÉR-KÉP-et példázza. Mondanivalója kifejtésének narratív karaktere (elbeszélhetősége), a darab - ha nem is egyértelműen beazonosítható, mégis - világos jelbeszéd jellege a korábbi munkák értelemmel való megragadhatatlanságának intellektuális izgalmát, az egy térben való lecsendesült közösség élményét kedvelő befogadó számára helyenként és összességében is már-már koncepciózus, szájbarágósan konkrét. Sokkal inkább képszerű, mint jelenlét, ami - a cím ismeretén túl - a legkevésbé sem lehet meglepő, hiszen önmagát a darab (Koroknai Zsolt szavaival) „Egy műtárgyként kezelt táncteret, előadást és a táncművésznő virtuális testét és a koreográfiát, az előadás tárgyaként létrejött élő installációként" mutatja be.
Mivel hogy magam olyan vagyok, mint a fent említettek, így az első tételt viszem magammal. A hús, a test lelkének élményét.
Török Ákos
