A klasszicizmus a klasszikust a megmutatás egyszerűségében ragadta meg, egy olyan formai könnyedségben, ami a legmélyebb tartalmakkal áll együtt. Pataky Klára koreográfiája sallangtalan, víztiszta, és ennek ellenére szinte egyetlen percre sem veszíti el lendületes izgalmasságát. Túlérve a bonyodalmasság körein, ez az a fajta egyszerűség, ami általában egyenesen arányos a befektetett alkotói munkával.
A MU Színház játékterének 7-8 méter széles hosszanti tértörete, és ennek folytatásában a széthúzott függönyök közti hátsó fal a színtér: egy feketével szegélyezett, széles fehér sáv. Vannak, akik szerint nem is lehetséges szóló, mivel bármiféle történéshez legalább ketten kellenek. Ha tovább játszunk ezzel a gondolattal, két ember története csupán csak közeledés-távolodás, vagyis mozgásívként egyetlen, változó hosszúságú szakasz, egyetlen dimenzió. Hárman kellenek ahhoz, hogy a történések szétnyíljanak a térben, jelen esetben egy Szirtes Attila fényeivel érzékenyen változó, falra futó, széles fehér sávban. Pataky Klára hármasa: Arany Virág, Dányi Viktória és Grecsó Zoltán. A két nő színpadi figurái különös komplementerei egymásnak, kettősük szépség és szálkásság, gömb és szögletesség, hús és csont közös játékának izgalma, a mediterránum kettősségének megidézése, ruháik színe, a lila és a türkizkék egymás mellett hasonlóság és egyben összeférhetetlenség. A két előadó - minden megmozdulás, minden történés előtt - már feszültség, már dinamika. A férfinak, aki a kettejükkel telt térbe kényszerül, sem előadóként, sem figuraként nem könnyű helyet, történést, színtéri nyomatékot kiharcolnia magának. Mindezek után, mindezek ellenére a színpadi történések karakterét mégis Grecsó Zoltán finoman elrajzolt, clownszerű figurája határozza meg.
Arany Virág és Dányi Viktória egymásra utaló, egymás mozdulataival közvetlenül, vagy a férfin keresztül érintkező játékai kinek-kinek interpretatív készségei szerint sokféle értelmezést tesznek lehetővé: a férfi anyja-a férfi szeretője, a volt szerető-a mostani szerető, egyetlen nő, anya és lánya, két előtörténet nélküli nő stb., melyeknek a férfi figurával való közös eredője mégis valami világos egyszerűség. Két nő, egy férfi egy térben. Az egyik korai jelenetben, teljes sötétségben elkezdenek mindhárman visszaszámolni, újra meg újra nekifutva, mígnem a kettőnél összetalálkoznak a sorozatok. Kettő, kettő, kettő - mondogatják a megérkezettek nyugalmára utaló hangsúllyal, csakhogy ők mindvégig hárman vannak. Ezzel kell valamit kezdeniük. A hármasban rejlő tragikum lehetősége mindvégig kísért a Basta Cosí!-ban, amit azonban játékos irónia ellensúlyoz: az egyes koreográfiai elemek (az egymásra ordítások komikuma, a visszaszámolások önismétlő játékai stb.) mellett elsősorban Grecsó Zoltán említett, finom árnyalatokkal rajzolt bohócszerű figurája. Egész színpadi lényében van valami kiskakas jelleg, valami nagyon komolyan vehető komolytalan fintor, ami az alaphelyzet vészterhességét, és vele a megidézett lét súlyát az élet kinevethetősége felé oldja. Ahogy egyes mozdulatok mások mozdulatainak másolatai, az előre- és visszautalásokon, átvett testgesztusokon, egymás mozgatásán keresztül valami furcsa hangulatú, sehonnan sehová nem tartó, sokszínűsége ellenére egy helyben járó világ születik tangóra, modern zenére és csendekre. Az előadás folyamán sokszor ismétlődő visszaszámlálás csak nagy ritkán ér el egyig..., de akkor sincs semmi, megint újrakezdődik. Nincs mit érteni, pontosan ismerünk mindent. Basta cosí! olaszul annyit tesz: elég legyen! Pataky Klára új koreográfiája voltaképpen egyetlen hangulat: az egy helyben topogás, az elindulni képtelenség telibe talált mozgóképe, amely történetté nem szövődő, lazán összefüggő történések képsorozataként áll össze. Egy létállapot, egy kapcsolat, amint perpetuum mobileként növi körbe résztvevőit, és egy megértő, de el nem fogadó mosoly kétértelműségének alkotói gesztusa.
A fenti sorokból kiolvasható, nyilvánvaló pozitív befogadói megérintettség ellenére egy kérdőjel idekívánkozik. Mind gyakrabban szólalnak meg kortárs tánc előadók, és teszik ezt általában a dramaturgiát sértő módon, hamisan. Az általam látott előadáson Grecsó Zoltán megszólalásai voltak a leginkább zavaróak, a nézők közelében elhangzó visszaszámlálásai. Azért tenném ezt a megjegyzést kis zárójelbe, mert egyrészt az előadás egésze szempontjából ezek inkább csak apró szeplők, még akkor is, ha fontos dramaturgiai szerepe van a szövegmondásnak, másrészt az ő hármasuk annyira izgalmas és tartalmas színtéri együttes, hogy nehezen képzelhető el bármiféle becserélhetőség a romlás veszélye nélkül. Harmadrészt pedig, a legjobb szándék ellenére sem igen létezik erre a problémára megoldás: színészi képzettség és/vagy alapképességek nélkül nem lehet saját táncelőadói súlyon megszólalni. Márpedig lám, van, hogy kell.
A Basta cosí! nem követel meg a befogadóktól elvont gondolatokat, sem szubtilis-etikai olvasatokat, de lehetőséget és intellektuális lendületet ad mindezekhez, miközben közvetlen esztétikumként (a mozgó test érzéki szépségeként) is kiemelt élmény. Csak ismétlem magamat: könnyed egyszerűség és a befogadás intellektuális aktivitásához illeszkedő mélység.
Kapcsolódó írások:
