Amikor a KoMa (kortárs-magyar) színházi társulás Sartre Temetetlen holtak című drámáját színre vitte, mind a „Ko"-tól, mind a „Ma"-tól ellépni látszott. Mivel azonban Vékes Csaba átirata Sartre-ra épp hogy, mondhatni nyomokban emlékeztet, s tagadhatatlanul példázata a modernitás utáni, mindenre ránevető korszellemnek, végül mégiscsak Ko-Má-ra sikeredett a darab. S jött létre az utóbbi hónapok - tartalmassága mellett is - talán egyik legszórakoztatóbb színházi előadása.

A Vékes Csaba tolla nyomán átalakult, és rendezésében színre vitt darab kapcsán nem is az „átirat" terminust kéne használnunk, hanem a „Sartre ötlete nyomán írta" kifejezést, még akkor is, ha a sartre-i szöveg nagyobb részt szó szerint elhangzik az előadásban. Sartre dramatikus írásai egy értékek, tájékozódási pontok (istenek) nélküli létet mutat fel egyedi, történelmi, mitikus szituációk mentén, és a helyzetek abszurditása mellett is (kivéve a Nekrassov /Főbelövendők Klubja/) a legkomolyabb komolysággal állítja olvasóit ugyanide, a semmi közepébe: minden szereplője a legemberibb módon, önmagunkból ismerős, akiknek választási lehetőségei sorban értelmetlenségként tudatosulnak. A közvetlenül a második világháború után megjelent Temetelen holtak még nem nevet azon, hogy „... a dolgok pontosan azonosak azzal, aminek látszanak - és mögöttük ... mögöttük nincs semmi." (Sartre). Vékes Csaba és a KoMa Eltemetendők-je ellenben rengeteg beiktatott játék- és helyzetkomikummal, zenés halálkuplékkal, néhol már-már bohózati harsánysággal oldja ki az eredeti darab súlyos komolyságát, és ad helyette kortárs műélvezetet: jó ritmusú sírás-nevetés libikókát. S mindeközben mégiscsak megőrzi a sartre-i dráma alapélményét: egy olyan valaholt, ahol csak mi magunk vagyunk, mértékek és értékek nélkül, ahol tehát a semminek kéne valamiznie. Mindezt megőrzi, elrajzolja ... és sziporkázó szellemességgel kinevetteti.

fotó: Várkonyi Marcell
fotó: Várkonyi Marcell

Még el sem kezdődik az előadás, már halottak vagyunk. A Sirály alagsori előadóterme előtt várakozunk, amikor három fehér, plasztik köpenyes figura egy zsákba bugyolált emberi tetemet vonszol le a kávézóba vezető lépcsőn. A szakemberek kelletlenkedő, a hierarchiát és ezzel összefüggésben a feladatleosztást egymás között vitató purparléja közben kiszakadó zsákból előbukkant holttestet, és minket mint a zsákolt figurával valamiképpen közös sorsú tetemeket egyetlen - némiképpen csavart logikájú - gesztussal invitálnak a színháztérbe. Az egyik fehér köpenyes alak (Polgár Péter) a színháztérbe belépőknek egyenként kíséreli meg eltalálni a kedvenc cukrászsüteményét. (A rólam feltételezett lúdlábbal csúful mellélő, jóbarátomat ellenben telibe találja a tiramisu.) A részletek és előzmények ismerete nélkül ez a halott státusz - egy halódó kultúra halódó szereplőiként - óhatatlanul kultúrkritikává, vagy egyenesen ontológiaivá párolódik, ahol a nézőtéri székek egyben egy kiürülő lét tehetetlen szemlélőinek leshelyei. Ez a fajta kultúr(ön)kritikai felütés nyomokban, hangulatként azután is megmarad, hogy a darabban világossá válik a prózai, háborúvégi alaphelyzet: egy francia partizáncsapat elfoglalt a németektől egy kisebb települést, majd a német csapatok miközben és miután visszafoglalták azt, kiirtottak háromszáz helyi lakost, és  most az elfogott partizánokat vallatják vezetőjük hollétéről. Minden későbbi rököny és nevetés mélyén - a mindennapi színházi alaphelyzetnél fokozottabb mértékben - jelen van egyfajta kellemetlen-izgalmas fészkelődés, intellektuális-morális nyugtalanság, ami abból a helyzetből adódik, hogy mint nézők halottként szerepelünk egy olyan előadásban, amely mégiscsak valamiféle Semmit dramatizál, amely Semmiben, ebben az esetben „szakértőkként" is kénytelenek vagyunk állást foglalni.

fotó: Várkonyi Marcell
fotó: Várkonyi Marcell

Az eredeti drámából átmentett lételméleti, társadalomkritikai atmoszféra ellenére, vagy éppen ezért az előadás történelmi, szociálpszichológiai kamarakomédiaként is maradéktalan élmény. Vékes Csaba a szövegkönyvvel és a színészi játékosság, ötletesség szabadjára engedésével eszményi helyzetbe hozza játszóit. Ennek a fajta szabadságnak következményeként az előadás humora a nívóját tekintve kis mértékben (jóktól a nagyon jóig), jellegét tekintve nagyobb mértékben (színészi helyzetkomikumok, oldalnézések, abszurdok, bohózati elemek, finom nyelvi élcek, bohóctréfák stb) szóródik, azonban a rendezés ezt a stiláris szabadosságot úgy tudja egyben tartani, hogy az végső soron inkább színesíti az előadást, mint karakterességét csökkentené. Ezzel az ideális színjátszói helyzettel ráadásul kitűnően élnek a KoMa színészei. Talán Mester Szilvia első megszólalása, és Kroó Balázs mélyen zengő baritonja érződik eleinte idegennek, de néhány perc múlva már ők is, mi is bemelegedünk. Voltaképpen végtelenül egyszerű, néhány vonással, és mellé „hazulról hozott" természetességgel kialakított figurákat látunk, akik tökéletesen illeszkednek egymáshoz is, és a közös játék jól kidolgozott hangulatához, menetéhez. (Ezt a fajta egyszerű könnyedséget, legjobban, talán Mészáros András Henri-je példázza.) A legnehezebb színészi feladatot Guary Alexandra kapja: sajátos helyzetéből (kistestvére is az elfogott, kínvallatásra váró partizánok között van, szerelme a partizánok vezetője, illetve az egyetlen nő a kínvallatottak közül) adódó központi szerepét a rendezés egy minden komolyság-komolytalanság libikókától független, előttünk kialakuló, az előadás komikumát minden pillanatában ellenpontozó drámai tónussá színezi át. A számára kialakított játékterekkel, pillanatokkal Guary jól él. Az említett érzelmi-intellektuális hullámverés mellett, nagyrészt az ő színészi játéka miatt tapasztalja meg az előadás alatt többször is a néző, hogy képtelen nevetni, bár nevetés nélkül elviselhetetlen az élmény, és hálás azoknak, akik ilyenkor helyette nevetnek. Majd a következő pillanatban ő maga nevet, és mások nézik megrökönyödötten az abszurdabbnál abszurdabb színtéri eseményeket.

Talán zárójelbe kívánkozik, de ha a színészi játékról beszélünk, nem tudok szótlanul elmenni egy olyan jelenség mellett, amit már másodszor tapasztalok KoMa előadáson. A Dzsing!-nél Polgár Péter hangja hasonlított megtévesztésig  Zrinyi Gál Vincéjére a Plazmából, most, az Eltemetendők „retinatépéses" jelenetében Mester Szilvia elváltoztatott „játszóhangja" éppen olyan, mintha Jelinek Erzsébetet hallanám szintén a Plazmából. A már egyszeri alkalommal is szembeszökő jelenség lehet akár némi kreativitáshiány a figuraépítés terén, vagy éppen posztmodern geg, játékos utalás, vagy valami egészen más, de a második eset után már semmiképpen nem nevezném véletlennek.
A Plazma létrehozásának (rendező nélkül), és játékmódjának járatlan felé keresgélő bátorsága után a Dzsing! a kísérletező attitűd megőrzése (ld. improvizatív alapszerkezet) mellett a témákon és az előadásmódon határozottan könnyített, a Temetendők pedig egy már-már klasszikus kőszínházi előadás vendégrendezővel, szerepekkel, történettel. Ha egy tizenéve összeállt társulásról beszélnénk, most azt mondhatnánk, a KoMa egy bizonyos irányba fordul, azonban ebben a helyzetben csupán annyit mondhatunk, a KoMa arculata formálódik, alakul...- jelenleg egyre vigyoribb, de egyáltalán nem néz ki rosszul.

Török Ákos

 

 

 
Kapcsolódó írások:
 

 

NKA csak logo egyszines

1