Egyszer volt?

 

 

Az eredeti elképzelés, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum sajátos (erre az előadásra teljesen alkalmatlan) terére kitaláltak - és az előadás előtt kevéssé hatásosan kommunikáltak is -, hogy a nézők bátran sétálgassanak a térben, ha nem látnak, teljes kudarcot vallott. Szerencsétlen ötlet volt annyi álbabzsákot behordani, ahány néző van.

Immár több öbb mint egy éve talált rá Korai Zsoltra, aki egy még kevéssé megszokott technikai apparátussal és vizuális művészi képességekkel különleges videó effektusokat képes létrehozni. Az Egy nő című duó egyik alappillére volt ez a technika, és nagy mértékben gazdagította az előadást, míg a Gaspard de la nuit című munka átdolgozása lefojtotta és erejét szegte az eredeti darabnak. Az Erőltetett menetben ismét pontos helyet talált magának e montázstechnika. Nem nőtte túl a neki kiszabható teret, finom jeleket küldött felénk. Eleinte csak a központozás jeleit, és néhány B betűt, később fényképeket, fényeket és festményeket talán. Megkerülhetetlenül jelen volt, hatott, de teret adott a koreográfus-előadónak, akire ebben az esetben minden más hárult.
Az Erőltett menet előadói szempontból - szemben a befogadóival - nehéz darab. Egy harminc perces szóló mindig nehéz. Harminc percig izgalmasnak maradni, kevesen képesek erre. Most, Juhász Kata is éppen hogy. Másrészről, és minden artisztikus szemponton túl, az Erőltetett menet nagyon strapás. Valódi, fizikális értelemben is erőltetett menet az előadó számára. (Aki nem mellékesen nem olyan régen szült gyermeket.) A színpadi figura lebernyegszerűen lógó, kék rabruhában (vagy csak kék farmerben), kifestetlen arcának erőteljes vonásaival, kifelé csámpázó járásával éppen annyira Radnóti, mint nő, vagy talán leginkább Hofi Géza kék overallban. Mindhárom és egyik sem. Ahogy a megtöretések és a felemelkedések is a költőéi, és bárki máséi. Juhász Kata a darab első részében inkább valódi gesztusokkal rajzolja körbe a fehér egyenes sávot, amelyre mozgástere szűkül, majd aztán ugyanezen gesztusok jelbe fordított fonákját is láttatja, ahol a mozdulatok már nem hasonlítanak, csupán utalnak a valóságosra. Később ezek keverednek, a testgesztusok és testjelek szövedéke egy tökéletesen értő és megélő, mégis a szenvedéstörténettől kissé távolabb álló nézőpontot tesznek lehetővé azok számára, akik nem kívánnak az előadóval túl szoros közelségben haladni. Ez az előadás nem szív be, nem visz végig borzalmas tájakon - mint ahogy például Gergye Krisztián nyilvánvalóan végigvonszolna -, tökéletesen illik a Petőfi Irodalmi Múzeum neoklasszicizáló épületegyüttesébe. Félórányi csendes szembenézés a szembenéznivalóinkkal, ha vannak. Tar Sándor szenvtelen tudósításai egy sokunk számára elképzelhetetlen létről azáltal gyógyítanak, hogy összevethetőekké tesznek ezekkel a sorsokkal, amely összevetésben már akár győztesnek is érezhetjük magunkat. Juhász Kata előadása elfeledteti, hogy a tetemekhez tettesek is kellenek. Megsimogat a sírhant szélén, amit szüleimnek ástam, és már nem haragszom senkire. Nem vakmerő, nem merész, talán még bátornak sem mondanám. Jó. És ez elég.

 

Török Ákos